Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
6.NÉPÚJSÁG, 1986. január 18., szombat Cél: Jobbítani a pedagógusok, az iskolák helyzetén Beszélgetés dr. Voksán Józseffel, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkárával Új magyar film Nemcsak ütődöttek, unalmasak is MINDENNAPI NYELVÜNK A szóláskeveredés csapdájában Nem is olyan régen írtunk már arról, hogy a szóláskeveredés egyre gyakrabban jelentkezik mindennapi nyelvhasználatunkban. Akkor bemutattuk, azt a módot és arányt, ahogyan és amennyire keveredhetik egymással két szólásforma, és születik meg a harmadik változat. Ennek a folyamatnak két oka is lehet: I. Nem ismerjük a szólások eredeti alakját, s elferdített alakváltozatára bízunk nyelvi szerepet. Ebben az esetben szóláshasználati figyelmetlenségünk játszik közre. II. A szóiáskevere- dés sajátosan önálló közlő, kifejező szerepet kap, s leginkább tréfás, humoros célzattal utal egy-egy jelenségre, viselkedési formára. Példatárunk egyértelműbben világítja meg, miről is van szó. A televízióban láthattuk január 3-án azt a nyelvi fejtörő játékot, amelynek a címe is szólás- szerű nyelvi alakulat. Egy szó mint száz! Eredeti formájában a szólás így hangzott; Egy szó annyi, mint száz. A játékvezető megfogalmazása szerint „a játékosok most fogják meg először a Szerencse lábát". Nem véletlenül használta, s mi nem véletlenül írtuk nagybetűvel a Szerencse szóalakot. Hogy a szerencse .istenasszonyára gondolt, az abból is kitűnik, hogy a római mitológia istenasszonyának latin neve, a Fortuna (Szerencse), is gyakran elhangzik a játék folyamán. Hogy mégis szóvá tesszük a játékvezető megnyilatkozását, annak az az oka, hogy maga is a szóláskeveredés csapdájába esett. Általánosan ismert szólásunk így hangzik: Megfogta az isten lábát (szerencsés lett: megtalálta boldogulása útját, módját). Ugyancsak régi szólásiformáink szerint, aki szerencsés, aki kihasználja az élet kedvező alkalmait. az a szerencse üstökét fogja meg. A szólásnak több változatát ismerjük: Üstökön ragadja a szerencsét. A szerencse üstökébe kapott. A szerencsét üstökön kell ragadni. A szóláskeveredés oka itt is a nyelvhasználati figyelmetlenség, illetőleg a szólások eredeti értelmének, használati értékének és mitológiai hátterének nem ismerése. A megszemélyesített szerencse istenasszonyának, Fortunának napi ábrázolásaiban központi helyet foglalt el a kezében tartott bőségszaru mellett a golyó és a forgandó kerék is. Rimay Jánostól is tudjuk, a Szerencse istenasz- szonyt a képírók úgy ábrázolták, hogy „homloka hajas. illetőleg üstökös, hátul pedig kopasz a feje". A szóláskeveredésnek oka lehet az is, hogy az üstök szó lassan kiavul mai nyelv- használatunkból. A hajta- lan kopaszság a szerencse gyakori csalárdságát, hajas üstökös homloka pedig vakmerőségét példázza a képi elemek érzékelítő erejével. A tudatosan sajátos nyelvi szerepre szánt szólás- keveredés példáját szolgáltatja számunkra Kálnoky László az Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása című versének e részlete: „Sokan elmarasztalnának e csúnya képzavarért (= oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!), de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem, /nem egy malomban árul. .. jLegjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé." A költői merészség és a meghökkentő nyelvi lelemény együttes hatásában elevenedik meg a szóláskeveredés külön önálló jelentéstartalma és használati értéke. 1985 szeptembere az ország 180 ezer pedagógusának nem csupán a szokásos tanévkezdetet jelentette, ötesz- tendőnkénti elszámolásához érkezett a szakszervezeti mozgalom, és az őszi hónapokban az óvodákban, az iskolákban áttekintették ennek a fél évtizednek az eredményeit, a gondjait. Miután befejeződtek a megyei küldöttértekezletek is, lezárult a pedagógus-szakszervezet január 25—26-án tartandó, XII. kongresszusának előkészítő szakasza. A tanácskozások gyorsmérlegét tehát meg lehet vonni — erre kértük dr. Voksán József főtitkárt. — Szakszervezetünknek a gyakorló pedagógusokkal, az oktatási intézmények adminisztrációs és technikai feladatokat ellátó dolgozóival, az iskolatitkárokkal, a dajkákkal, a hivatalsegédekkel, a fizikai munkásokkal, valamint a nyugdíjasokkal együtt csaknem 290 ezer tagja van, és rendkívül örvendetes, hogy a taggyűléseken szinte valamennyien részt is vettek. Ez a nagy érdeklődés azt bizonyítja, hogy az iskola nemcsak a társadalom, a szélesebb közvélemény, a szülők érdeklődésének a középpontjában áll, hanem napi téma a nevelő, oktató munka és annak jobbítása, mindenekelőtt a pedagógusok körében. Nem is olyan régen, a pedagógusok a köz- és felsőoktatás távlati fejlesztési programjáról mondták el a véleményüket, az idén az új oktatási törvény tervezetét vitatták meg a nevelőközösségek, most pedig a szakszervezeti munka szemszögéből értékelték az öt esztendőt. S volt mondanivalójuk most is. Nem végleges adataink szerint, a tanácskozásokon több mint 35 ezren kértek szót. A választói értekezleteket a politikailag nyugodt, felelősség- teljes légkör jellemezte, s ez jellemzi — a meglevő gondokkal együtt — az iskolai nevelő-oktató munkát is. A pedagógusok megelégedéssel vették tudomásul, hogy a szakszervezet által közvetített véleményük tükröződik az imént említett, alapvető oktatáspolitikai dokumentumokban, aggódnak viszont az iskolák szükséges fejlesztésének anyagi feltételeiért. A múlt tanévben jelent meg miniszteri rendelet a pedagógusok adminisztrációs terheinek csökkentéséről. Kivétel nélkül minden érdekelt egyetértett az intézkedéssel, mert azt a célt kívánta szolgálni, hogy a tanító, a tanár csak a tanítással foglalkozzon, ne mással. Igen ám, de a sok-sok egyéb feladatot ki lássa el ezentúl? Annál is inkább gond ez, mert az iskola érdemi munkájával szemben, évről évre nőnek — indokoltan és jogosan — a követelmények, s a pedagógusok szeretnének a nevelő-oktató munkájukkal szemben támasztott magasabb igényeknek megfelelni. Sok azonban az olyan körülmény, amely ezt nehezíti, akadályozza. — Kérem, említsen közülük néhányat! — Bár nem könnyű az ország gazdasági helyzete, mégis, az utóbbi öt évet is a nagyarányú iskolaépítés jellemezte. A zsúfoltságot sok helyütt azonban nem sikerült megszüntetni vagy kellően enyhíteni. A demográfiai hullám pedig már a középiskolák ajtaját döngeti. Fokozatosan emelték a pedagógusképző intézmények is felvételi keretszámaikat, de a képesítés nélküli tanítók száma sajnos alig csökken. Csak az általános iskolákban például, ma is mintegy 6 ezren oktatnak kellő felkészültség nélkül. Igaz, túlnyomó többségük a munkája mellett tanul, megszerzi a képesítést, ugyanakkor helyettesítésük az amúgy is túlterhelt „derékhadra” hárul. Szakszervezetünk nemcsak a jelenséget regisztrálja és jelzi az állami vezetésnek, hanem az okokat is kutatja. Azt tapasztaljuk, hogy sok fiatal diplomás az egyetem, a főiskola elvégzése után a pedagógusok még mindig nem elégséges erkölcsi és anyagi elismerése miatt más pályára megy, sőt nem egy olyan kollégánk van, aki több évi tanítás után mond búcsút az iskolának. A teljes igazsághoz tartozik azonban, hogy nem kevés tanító, tanár visszatér — némi kitérő után — a katedrára. — Ezek szerint ellentmondásosak a pedagógusok élet- és munkakörülményei? — Fogalmazhatunk így. Évtizedes múltra tekinthet vissza például a pedagógusok kedvezményes lakásépítési kölcsöne, amelynek révén mintegy 20 ezer otthon épült meg, kistelepüléseken, falvakban, enyhítve ezzel éppen a legnehezebb helyzetben levő területek munkaerőgondjait. Ez a kölcsön- forma 1983. január 1-én megszűnt, illetve beolvadt az általános kedvezmények körébe. A helyi tanácsok most hasonló céllal, úgynevezett munkáltatói lakás- támogatási alapot képezhetnek, de ezzel a lehetőséggel csak nagyon kevés község tudott élni ez idáig. Csökkent a pedagógusok vasúti kedvezménye, és napirenden van a jelenlegi kedvezmény eltörlése is. Visszatérő — mondhatom így — panaszunk, hogy kevés jól dolgozó pedagógus kap kitüntetést. Szakszervezetünk kezdeményezésére az utóbbi években ugyan folyamatosan növekedett a miniszteri elismerések száma és nagyon örvendetes, hogy sok megyei tanács alapított kiváló nevelői munkájának elismerésére pedagógiai díjat. Viszonylag ritkán találkozhatunk azonban a kormányszinten kitüntetettek között pedagógussal és általában, a kitüntetési névsorokban nem pedagógus oktatásügyi dolgozó nevével. Ugyancsak szakszervezetünk kezdeményezésére, bővült az elmúlt időszakban az úgynevezett „színes diplomák” köre a rubindiplomával, de — ez is az erkölcsi elismeréshez tartozik — nem mindenütt teremtik meg átnyújtá- sának a méltó kereteit. Jogszabályilag tisztázatlan a vele járó pénzjutalom is. — összességében hogyan ítéli meg a 290 ezer szak- szervezeti tag, a több tízezer aktivista, azaz: a pedagógus-szakszervezet elmúlt ötévi tevékenységét? — Azt hiszem, tagságunk véleményét összegezhetem; ha azt mondom: eredményes volt az öt esztendő, de gondoktól, kompromisszumoktól és olykor átmeneti visszalépésektől sem mentes. Tudják önök, mi az a kétszeres adaptációs szindróma? És hallottak már dia- pólusos emberről? Nem? Nos, úgy vélem, mindenki jobban járna, ha nem is tudná meg, mit jelentenek e kifejezések. Ehhez ugyanis meg kell nézni Xantus János filmjét, amelynek címe: Hülyeség nem akadály. Bár a forgatókönyv talán fantáziával is bírhatott — Xantus János Kóródy Ildikóval írta —, csakhogy a kész műből ez már nem derült ki. A film elején még erőlködött a néző: valami filozofikus mélységet találjon az effajta „humorban”, amely alapja lehet majd a további történéseknek. Esetleg nem nevetni — gondolkodni, elmélyedni lehet. Nos, a dramaturgia mindkettőt megakadályozta. Üres gégék, olcsó poénok követték egymást. Ahogy peregtek a kockák, már-már úgy tűnt, bur- leszkbe hajlik a film, de még ez sem sikerült: maradt egy bárgyú, bugyuta, egyes jeleneteiben nonszensz cselekménysorozat. A főhős Rohi, ki tehetséges ügyvéd, egyszer csak azt veszi észre, hogy olykor furcsán viselkedik. A környezete egy ideig gyanútlan — miért is ne, hiszen a felesége is olyan, mint akinek nincs ki a négy kereke — csak később kezd aggódni. Adjunk-e ízelítőt, mit csinál e derék magyar állampolgár? Mivel semmiféle jó poént nem lövünk le, lássunk kettőt: cipőstől belemászik az akváriumba, s negédesen ta- pisgál a vízben, majd később egy vécétartályt szed ízekre, hogy sugárban ömöljön a víz. Ez egy adott szituációban akár vicces is lehetne, ám e film nézése közben még csak el sem mosolyodtunk. Nos, fokozatok azért voltak. A néző előbb bambán, értetlenül meredt a vászonra, egyszer-kétszer föl is hangzott a nevetés, majd következett az ásítás időszaka, mígnem odáig fajult az egész, hogy komolyan, gondolkodott rajta: ő a hülye, vagy csak akiket lát. Mert mire is vélhetnénk, hogy főhősünk utcán, hivatalban, otthon egy piros papírból készült paprikaorral sétafikái? Vagy, hogy az elmegyógyintézet neves profesz. szora álszakállt visel, s a család nagyobbik gyermekének bősz korrepetálója, „Einstein”, mágneses erővel riogatja az akvárium egyszál halát? Teljes a káosz — és rettenetesen unalmas. Lukáts Andor kitűnő színész, de nem tudott mit kezdeni szerepével. A főhős Robiként feszengett jelmezében. Csákányi Esztert látni mindig élmény: ezúttal ő volt egyedül, aki tökéletesen megoldotta a figurát. Koltai Róbert mint profész- szor egészen másfajta stílust hozott. Jan Nowiczkinak és Jadwiga Jankowskának sem volt szerencséje: mit is kezdhettek volna ütődött feladatukkal? Végső konklúzió? Nos, ennyi: a hülyeség akadály. A jó film elkészítéséhez. Mikes Márta D. G. Ilf — Petrov: Trikartov gyógymódja II/2. Akkor Mihail rájött, hogy az orvosi bizottságokban ugyanolyan szélhámosok üldögélnek, mint a professzor, és magángyakorlatot is folytatnak Ismerőseitől megtudakolta, hogy Kiszlovodszk- ban jól kezelik a betegeket, és ezért ágyat váltott magának az egyik ottani szanatóriumban. Az időjárás kedvezett Trikartov útjának. A szanatórium rózsáskertben volt: csodaszép szobát kapott. De ennek sem tudott örülni. Irigykedett. A szanatóriumban már hajnalban kezdődött a sürgés-forgás. A betegek egy része, mint valami antilop- csorda, a forráshoz tódult, és teleszívta magát gyógyvízzel. Másokat karon fogva vezettek az iszapfürdőbe. Egyeseket Charcot-zu- hanyökkal kínoztak. Akadtak olyanok is, akiket bolyhos törülközőbe csavartak és izzasztottak. Mindenkivel csináltak valamit, csupán Tri- kantowal nem csináltak semmit És ez nagyon fájt neki. Egyszer azonban olyasmit látott, amit már nem tudott elviselni. A szanatóriumban sétálva, betévedt a kerti épületbe. A szoba közepén, holmi emelvényen egy ember ült, és a hajából fürgén ugrándoztak a kék villanyszik- rók. Valamilyen gépek búgtak. :— Hát velem miért nem csinálják ezt? — kérdezte Trikartov az ápolótól. — Én is akarom azokat a szikrákat! Trikartov vagyok. — A maga neve nincs a listán — válaszolta közömbösen az ápoló. Trikartov ráeszmélt, hogy ez a gyógymód a legdrágább, és szándékosan rejtik el előle a kertben. Este a teraszon — a betegek és a vendégek előtt — parázs botrányt csapott a főorvossal. — Kezdjék el a gyógykezelésemet! — kiabált Mihail Alekszandrovics ugrándozva — Mi lesz a gyógykezelésemmel? Miféle zúg- kórház ez! Megfizettem érte. — ön egészséges — mondta zavartan a főorvos. — önnek nincs szüksége gyógykezelésre. Pihenjen, kerülje az izgalmat. Trikartov azonban egész éjjel nem aludt, s elhatározta, hogy saját kezűleg gyógyítja magát. Hajnalban, ijedten körülnézelődve, a forráshoz inait, és teleitta magát gyógyvízzel. — Megmutatom én nekik — mondta, amikor visszament a szanatóriumba. — Máris jobban érzem magam. Napközben a szépen gondozott sétányokon jött-ment, és kiabált: — Hol a hegyi nap? Mivel nem tudta megszerezni a napot, behatolt az elektroterápiái pavilonba, melllére tapasztotta a zsinó- ros cinklemezkét, és bekapcsolta az áramot. Estig reszketett a titkos örömtől, mert a réz íze csípte a száját, és a sebes gyógyulás biztos tudatát oltotta belé. Éjszaka, a holdfényben, újra odalopózott a forráshoz, és tizenhat pohárral hajtott fel a gázos italból. — Megmutatom én nekik! — suttogta, miközben az ablakon keresztül bemászott a szobájába. A hátralévő időt alaposan kihasználta. Kihúzta ágya alól a suttyomban elcsent kék lámpát, leheveredett az ágyra, magára irányította a síri fényt, s egész éjjel kúrálta magát. Trikartov egészségi állapota szemlátomást javult, de valamiért étvágytalan lett. A Gharcot-zuhanyokat és az iszapfürdőket nagy titokban, javarészt éjjel kellett vennie. — Valahogy rosszul néz ki — mondta egyszer az orvos. — Több tojást egyen. „Hogyisne — gondolta a tapasztalt Mihail. — Ki akarod szúrni a szemem az olcsó tojással, a drága hegyi napot pedig már egy hónapja dugdosod előlem!” Közvetlen elutazása előtt sikerült belopóznia a féltve őrzött naphoz. De csupán egy óráig élvezhette. Az ápolónő elkergette. Moszkva felé utaztában. Baromfalva állomáson, Mihail rosszul lett. Orvost kellett hívni. Az orvos szívbajt, gyomorhurutot és ismeretlen gázokkal történt, általános mérgezést állapított meg. Amikor Trikartov kollégái szeme elé került, ijesztő volt a külseje. — Mi történt magával? — kérdezték barátai. — Félrekezeltek a gazemberek! — válaszolta Mihail — Sajnálták tőlem a kvarclámpát. Elégtelen mennyiségben adagolták a hegyi napot. A népbiztosok számára takarékoskodnak vele. Micsoda zugkórház! Fordította: Gellért György (Vége) dr. Bakos József
