Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 14. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. január 17., péntek N ftz év első szobrai A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat Népstadion úti műtermében készülnek az év első szobrai. Az új szobrok, köztük Széchenyi István portréja, a belvárosi ferences-templom angyal- figurái, az év első negyedében kerülnek felállításra. Felvételünkön: készülnek a Felszabadulás téri Ferences- tempíom angyalfigurái. (MTI-fotó — Pintér Márta felv.) A Pórtélét 1986. 1. (januári) számában jelent meg Hámori Csabának, a Politikai Bizottság tagjának, a KISZ KB első titkárának az írása. Az ifjúsági mozgalom megújulása címmel jelzett írásban a szerző rövid történelmi áttekintés után jut el a két válságkorszakhoz: a hetvenes évek „működési zavaraihoz”, illetve a nyolcvanas évek „új ellentmondásaihoz.” Előbb azt jellemzi. hogyan próbált a KISZ ezekre a kedvezőtlen jelenségekre az előző évtized első felében a ,,centra- lizáltabb szervezeti rend” bevezetésével válaszolni, majd megállapítja, hogy „a meghozott intézkedések nem oldották meg az ifjúsági mozgalom problémáit”. A jelenlegi nehézségeket két mozzanatban lehet ősz- szefoglalni: az egyik az érdekvédelem egészségtelen egyoldalúsága, a másik a mozgalmi munka szürkesége, jellegtelensége. Megoldási javaslata: teremtsen a KISZ önmaga számára lconkurrenciát. Hámori Csaba megfogalmazásában ez így hangzik: „A magyar ifjúság egységes, politikai szervezete... céljait csak akkor érheti el, funkcióit akkor töltheti be, politikai karakterét akkor erősítheti meg. ha körülötte és mellette is van cselekvési lehetőség, tér a fiatalság számára.” Egy politikai szervezet programja csak a reális helyzetértékelés alapján készíthető el. Ezért a következőkben a szerző rövid áttekintését adja a fiatalok mai életkörülményeinek. Az elemzés azért is szükséges, hogy érthetővé váljék a KISZ helyzete. Hámori Csaba igen kritikusan értékel: ,,Nem csupán programjainktól, hanem magától a szervezettől is sokan elfordultak.” örvendetes, hogy a folyamatot távlatba helyezve látja: mivel a szocializmus történelmi kihívás előtt áll, fel kell szabadítani a társadalom alkotó energiáit. Ez az egyének és közösségek számára a szabadság, az ön- tevékenység nagyobb fokát és lehetőségét, egy politikai szervezet — mint például a KISZ — számára pedig a követhető program megfogalmazását, valamint az egységen belüli sokszínűséget, a sokrétű cselekvési formák megteremtését kívánja meg. A Kortárs 1986. 1. (januári) számában ugyancsak az ifjúság kérdései kerülnek terítékre: Győrffy Miklósnak, a Magyar Rádió főmunkatársának az interjúi jelentek meg a Magyar Valóság című rovatban. A főcím: Más hullámhosszon ... ?, az alcím: Az ifjúsági- és gyermeksajtóról. Az összeállításban a riporter egy jelenséget ragad meg: a húsz év alatti korosztály alacsony olvasási kultúráját. A szerkesztőségi megjegyzés így jellemzi az összképet: ,rElszomorító csak az. amikor az igények valójában igénytelenséget tükröznek.” A sokféle véleményt szinte lehetetlen összegezni, mert egymásnak, sőt egy- egy nyilatkozó önmagának is ellentmond. De a tendencia jól megállapítható: a döntő többség számára az alapvető emberi, erkölcsi, politikai értékek vagy meg sem fogalmazódnak, vagy közömbösek. illetve elutasítják azokat. Nem is túl rejtetten magát az ifjúsági sajtót is bírálat éri. Ugyanis olvasótábora igénytelenségére — úgy tűnik — kétféleképpen válaszol. Vagy „utánamegy" az olvasóinak, amint az a pop világgal és a szexszel kapcsolatos megjegyzésekből kitűnik, vagy nem vesz tudomást róla, ezáltal viszont elveszíti olvasóit. A nyilatkozatok nyelvi igénytelensége. az élőbeszéd pongyolasága bizonyos fokig természetes. Az azonban elgondolkoztató, hogy a megszólaló tanárnők fogalmazásmódja nem tér el a többiekétől. Töröcsik Miklós Ilf — Petrov: Trikartov gyógymódja ii í. Minél fényesebben süt a nap, minél harsányabban énekelnek a madarak, annái pocsékabbal érzik magukat a hivatalnokok. A zsenge fű éjjelente egy hüvelyknyit nő, a hőmérő higanyszála oly sebesen emelkedik fölfelé, mintha az emeletre akarna felmászni — a hivatalnokoknak pedig egyre keserűbb az élete. Szeretnék kezeltetni magukat, gyógyíttatni bármi ellen és bárhogyan, csak szanatóriumban és lehetőség szerint délen. Mihail Alekszandrovics Trikartov — koros, de még jó erőben lévő férfiú — különösen heves gyógyítási láztól szenvedett. — Mindenki kezelteti magát — harsogta, két kezével a zsíros mellét fogva —, nekem pedig el keil pusztulnom! Én is kezeltetni akarom magam! — Mi baja van? — kérdezték részvéttel a kartársai. — Honnan tudjam!? — si- vította Mihail. — Hát szúrás, meg hurut. Szívbaj. Nem vagyok orvos, de érzem. És Mihail elrohant egy professzorhoz. Ügy vélte, csakis professzorral kezeltetheti magát. A professzor hosszasan Trikartov meztelen testére tapasztatta a fülét, és olyan figyelemmel hallgatta a szerveinek működését, ahogyan a macska figyeli az egér mozdulatait. A vizsgálat közben a gyáva Mihail Alekszandrovics könnyes szemmel sandított a mellére, amely olyan szőrös volt, mint egy átmeneti kabát. — Mi az? — bökte ki, s a professzor hátába bámuLt, aki éppen kezet mosott. Azt akarta kérdezni: „Van még remény?” — ajka azonban reszketni kezdett, és a remény torkán akadt. — Maga egészséges — mondta a professzor — Mint a makk. — Nekem szívbajom van! —. jelentette ki Trikartov kihívón. A professzor méregbe jött. — Tudja maga, mi az a szívbaj? A professzornál tett látogatás Trikartovnak hét rubeljébe került, s ezért ő is mérges lett. — Tudom — felete. — A szívbaj az, a mikor kalapál az ember szíve. Nekem pedig azonkívül még szúrásom, hurutom és idegbajom is van. — Ostoba — felelte a professzor. Trikartov mégis elhatározta, hogy kezelteti magát. Eleinte az állam számlájára akarta gyógyíttatni a betegségeit. Az államnak azonban ez nem volt ínyére. (Folytatjuk) Mecénásaink Kiállítás a Nemzeti Galériában Példamutató hagyományt elevenít fel a Magyar Nemzeti Galéria új kiállítása az elmúlt évtizedekben ajándékozott műtárgyak igényes válogatásának bemutatásával. Milyen jó volna, ha a kiállítás új, lelkes barátokat toborozna a Galéria köré a tehetős gyűjtők közül, akik két évszázados hazai tradíciót folytatva, féltve őrzött kincseikből közgyűjteményeinknek is juttatnának. Külföldön a nemes szándékot ugyan jelentékeny adó- kedvezményekkel is növelik, így téve könnyebbé a múzeumok számára a nem kis összegű, gyakran pótolhatatlan nemzeti értékek megszerzését. Mányoky Ádámnak, Rákóczi Ferenc európai hírű festőjének ihletett Női képmását, egy USA-ban élő magyar gyűjtő jóvoltából. Hézagpótló mű egy XVII—XVII! századi magyar festő csatajelenete is, amelyet argentínai magyar ajándékozott. A XIX. és XX. századi festészet csaknem minden kimagasló mesterétől láthatunk műveket. Egy-két festmény képviseli Barabás Miklóst, Lotz Károlyt, Paál Lászlót, de Munkácsy Mihály is szerepel, méghozzá műkereskedőjének, a művész életében oly sorsdöntő Sedelmeyernek 1879-ben festett arcképével, mely Bécsből került hozzánk. Székely Bertalannak öt tájSchaár Erzsébet: Nővérek (Vilt Tibor ajándéka) Csók István: Tulipános láda (Polgárné Csók Júlia ajándéka) Tihanyi Lajos: Női arckép (Csury Lászlóné ajándéka) Hazánkban, országos köz- gyűjteményeink létrehozását bőkezű gyűjtők sora tette lehetővé, élünkön Széchenyi Ferenc gróffal, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítójával, aki 1802-ben vagyont érő könyvtárát ajándékozta a nemzetnek. Mar- cibányi, Jankovich, Pyrker érsek és más, nagy nevű gyűjtők jóvoltából, a század végére már kialakult az országos múzeumok alapgyüj- teménye. A nagyvonalú adományozások századunk első felében is folytatódtak; 1919- ben Hopp Ferenc egész gyűjteményével megalapította a róla elnevezett Kelet-ázsiai Múzeumot. Az Iparművészeti Múzeum a felszabadulás óta is jelentékeny gyűjteményekkel (Fettick, Wartha) gyarapodott; végrendeletileg is sok műkincs került a közgyűjtemények birtokába. Az 1957-ben megalakult Magyar Nemzeti Galéria a magyar képzőművészet legnagyobb és legteljesebb gyűjteménye. Ezért figyelemre méltó, hogy a most bemutatott válogatás sok darabja számottevően egészíti ki a magyar képzőművészet panorámáját. Az alkotások a XVIII. századtól kezdve, máig vonultatják fel művészetünk nagy mestereinek műveit. A tárlat a hazai művészetek ismerőinek is tartogat néhány meglepetést, mint vázlata utolsó korszakából, Szadáról, azt az időszakot mutatja, amikor magányos kutatásaiban eljutott az impresszionisták fényproblémájáig. A századforduló forrongásainak szinte minden irányzata nyomon követhető a nyagybányai festőktől a „Nyolcakig” — és nem jelentéktelen művekkel. Kiemelkedő Ferenczy Károly 1901-es Ábrahám áldozata. Fényes Adolf 1905-ös Falusi udvara, Csók István Tulipános ládája, amelyet leánya, az oly gyakran megörökített Züzü ajándékozott. Rippl- Rónai, Vaszary mellett Nemes Lampérth Tájképe, a Párizsban élt Tihanyi Lajos Tristan Tzara-portréja, Orbán Dezső Női aktvázlata hiánypótló mű. A posztnagybányai festészetet Berény rá- látásos csendélete, Bernáth Függönyös csendélete, a szentendreieket Barcsay Jenő 1979-es Gobelinterve, Vajda Lajos egy kompozíciója, Ámos Imre Kútnál című műve, Anna Margit Múzsája képviseli. A ma irányzatai is jelen vannak, hazaiak és külföldön élők munkáiban. Kiemelkedik közülük a Bauhaus tanáraként világhírre emelkedett Moholy Nagy László egy kompozíciója, melyet Mexikóból kaptunk. Most látható a hatvanas években a természetelvű realizmus látásmódját fanyar szürrealizmusával meghaladó, azonnal iskolateremtő Csernus Tibor egyik jelentős botrányt kavaró festménye, az 1963-ban festett Modellezők. Az újabb nemzedék tagjai közül Bak Imre, Szabados Árpád, Kocsis Imre, Kovács Tamás, Szirtes János grafikái zárják a rangos sort. önként merül fel a kérdés: kik a mai magyar mecénások? Sokfélék. Találunk köztük régi, nagy nevű családok leszármazottait is, akik családi értékeiket adják oda, híres gyűjtőket (Köves Oszkár, Fruchter Lajos), akik a két világháború közt tevékenységükkel a legjelesebb magyar művészeknek biztosították a szerény megélhetést. Ajándékoztak kisebb mértékben maguk a művészek is, özvegyeik, leszármazottaik, a művészek legközelebbi barátai, mint Bras- sai, aki az egyik Tihanyiművet adományozta, művészettörténészek (Wilde János) és sok, hazánkból elszármazott magyar, akik legféltettebb kincseiket hagyták a Nemzeti Galériára, örök emléket állítva maguknak. Talán a jövőre utal, hogy feltűnt az új, szocialista mecenatúra képviselője is a makói tanács személyében, amely a város alkotótelepén készült művek egész sorozatát ajánlotta fel. B. I. Csernus Tibor: Modellezők (Paizs László ajándéka)
