Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-06 / 286. szám

4 NÉPÚJSÁG, 1985. december 6., péntek „E század honom s börtönöm’ Hollós Korvin Lajos emlékezete Ha élne még, most lenne nyolcvanesztendős. Kicsit kesernyésen venné tudo­másul, hogy az irodalmi köz­tudat, melynek ő oly szorgos munkása volt, többé-kevés­bé megfeledkezett róla, az­tán bizonyára emlékezetébe idézné azt a verssorát, amely­ben elsóhajtotta, nem vá­gyik ő késői korokra, meg­elégedett azzal a küldetéssel, melyet jó és balsorsa mért rá. 1905-ben született. Fiatal­ságát Óbudán töltötte, amely akkor még inkább kisváros volt, földszintes házakkal, mesteremberekkel, és egyre növekvő nyomorúsággal, me­lyet neki is hamar módja volt megtapasztalnia. Élete delelőjén, az Óbudai búcsú című novelláskötetében idézte vissza hányatott if­júságát, családja nyomorát, apja különös, gyökértelen alakját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagypolgári• család egyik pillanatról a másikra proletárrá vált. A novellafüzérben szereplő kis­fiú ő maga, s ő az a Tanú is, aki bemutatja azt a kör­nyezetet és életformát, mely­ről Hollós Korvin Lajos nél­kül bizony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdek­lődését. Egyidős volt a Nyu­gat második nemzedékének költőivel, de sorsa egészen másképpen alakult: nem él­vezhette az irodalom védett­ségét, korán ki kellett száll­nia a társadalmi harcok te­repére, s ott mind tudato­sabban vállalt szolidaritást a munkásosztállyal. Felis­merte a fasizálódás veszé­lyeit, s nagy hatású versek­ben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulisták márciusi ünne­pe). Az illegális Kommu­nista Párt tagja lett. Verse­it és poémáit munkáskóru­sok szavalták. Már a címé­vel is sokat sejtető verses­könyvéről (Harmincas évek) aligha véletlenül írta For­gács Antal, aki később a németek áldozata lett: „Vi­lágszemlélete majdnem telje­sen egybeolvadt verse anya­gával, s így a mutatkozó tendencia nem hat erősza­koknak.” Hogy mi is volt ez a „tendencia”, arról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Korvin Lajos egyik nagyszabású verse Le­ninről szólt. Tudatosan vállalta a moz­galmi költő szerepét. Nem tört művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek életét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avant­gárd szelleme tört meg benne akkor, amikor 1936- ban teljesen váratlanul és érthetetlenül kizárták a párt­ból. Döbbenetes élményének, belső megrendülésének do­kumentumai voltak az El­hal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a Via- gánélet szférájába vonult vissza. Am ebben a köteté­ben is olvashatók azok a Freskók, korjellemző kis versek, amelyek azt bizo­nyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egy­könnyen válik meg attól. Ebben a verses ciklusában „a világ ügyének szónoka” maradt, s ezekben maradt igazán költő is. A második ' világháború legnehezebb éveit kalando­san vészelte át, négyszer szökött meg munkaszázad­ból, s hetekig bújkált léleg- zet-visszafojtva egy pincében. A felszabadulás után úgy érezte, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulá­sul és tanulságul minden műformában beszámoljon gazdag történelmi tapaszta­latairól, s ennek révén le­hessen az új kor alázatos munkása. 1945-ben egyszer­re két műve is megjelent, Hátsó lépcső címmel regé­nye, amelyet erős naturális színezés és történelmi tuda­tosság jellemzett, és Váloga­tott versei, amelyről találó­an írta akkor egyik méltató- ja: „Alapjában véve gondo­lati líra ez, az elnyomottak emberi jogaiért harcoló, leg­belső hitből fakadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legter­mékenyebb íróévei. Jóváté­tellel kecsegtette addig meg­lehetősen keserű sorsa. Ügy érezte, a megújuló szocialis­ta irodalomnak adhat mintát,, ha saját művészetében meg­próbálkozik a különféle stí­lusirányzatok szintetizálá­sával. Torpedó című novel­lakötetében ezért is elegyed­hettek realista, expresszio­nista és szimbolista képek. Mintha a szociális igazság e drámain hangolt elbeszé­lője azt akarta volna bizo­nyítani, az új irodalomnak készségesnek és nyitottnak kell lennie minden iránt, amitől ösztönzést nyerhet további fejlődése során. Böj­ti szelek (1948)’ című regé­nyében a szatíra irányába tett kísérleteket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tartogatnak számára. 1949- ben újra kizárták a pártból. A közéletbe és az irodalom­ba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor is szilárd eltökéltséggel és öntudattal fogalmazta meg Ars poeticájában: „Szavam mögött osztályom áll: a dolgozó szegények.” A hatvanas években mint­ha érezte volna, hogy élet­útja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népszerű regényeit, elbeszé­léseit és verseit. Különösen emlékezetesek e kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, melyek szatirikus hajlamá­nak újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) cí­mű kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt ne­héz ráismerni a tragikus sorsú Bajor Gizire és Ger­mán Istvánra. Hollós Korvin Lajos azonban szerencsés érzékkel került el minden­fajta intimpistáskodást; a házaspár tragikus öngyil­kosságának lélektani mozga­tórugóit igyekezett megtalál­ni, s a férfi képzelt szemé­lyiségtorzulásának követ­kezményeit kitűnő érzékkel, feszülten ábrázolta. A Ko­médiások talán a legjobb írása volt Hollós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. Gazdag életművének új és új kötetei azonban azt sejtetik, hogy az alakja kö­rüli csend csak időleges, s ugyanúgy felverekszi magát emléke, mint ahogy ő tette hányatott és áldozatos élete során.. „Az marad meg ami beépül másokba..." Négyszemközt dr. Pásztor Emillel A nyilvános viták, tár­sadalmi, tudományos és művészeti kérdésekről szó­ló beszélgetések nélkülöz­hetetlen résztvevője dr. Pásztor Emil. Gyakran föl is áll, s okosan érvelve fej­ti ki nézeteit. Aligha van olyan érdeklődő értelmisé­gi, aki ne találkozott vol­na vele Egerben egy ilyen alkalommal. Álláspontja is közismert: kiáll az embe­ri értékek, hitet tesz a ki­fejezés szépsége, a humá­nus tartalom mellett. Óha­tatlanul is fölmerül hall­gatójában a kívánság: bár közelebbről ismerné, ba­rátként köszönthetné. Aki szót vált vele, rájön: nem is olyan nehéz dolog ez. Hamar „kiadja” magát, készségesen válaszol a leg­kényesebb kérdésekre is. Arra kértük, hogy közösen idézzük fel pályáját, fejt­sük meg egyéniségének titkát. — Szarvason jártam ele­mi iskolába és a gimnázium alsó osztályaiba — kezdi az emlékezést. — Gyakran visz- szagondolok arra, hogy an­nak idején heti hat latin­óránk volt, itt kaptam meg a megfelelő nyelvi alapokat Szülővárosomból 14 éves ko­romban kerültem el. Szép sorban elhagytuk a családi házat, többen is voltunk fiú­testvérek: anya nélkül nőt­tünk fel. Kilencéves korom­ban lettem félárva. A mis­kolci tanítóképzőben folytat­tam tanulmányaimat. A har­madik-negyedik évben vál­tottam át a debreceni kol­légiumba, bentlakó diákként. Ott ugyanolyan világ foga­dott, mint amilyet Móricz leírt a Légy jó mindhalálig- ban. Ládákban tartottuk a holminkat, s hosszú asztal mellett bújtuk a könyveket. Nagyon érdekelt az iroda­lom, s itt alkalmam is volt a Déri Múzeumban olyan írók­kal találkoznom, mint Né­meth László, Móricz Zsig- mond vagy Veres Péter. Lát­tam őket, hallottam előadá­saikat. — Akkor még nem tud­tam, hogy tanító leszek-e vagy tanár, hol is kötök ki végül. Gyűjtöttem az élmé­nyeket, beültem a könyvtár­ba „megmerítkezni” ebben- abban. Amikor Észak-Erdélyi ideiglenesen visszacsatol­ták Magyarországhoz, Pásztor Emil Székelyke- resztúrra került a tanító­képző utolsó osztályába. Nagy érdeklődéssel figyel­te a székely nyelvjárást, diáktársai beszédét. A tan­év csonkának bizonyult: a német megszálláskor befe­jeződött. Itt kapta meg ta­nítói oklevelét, 1944 ápri­lisában. De nem elégedett meg ennyivel. Tovább akart tanulni. A felszaba­dulás Szarvason érte, 1944. október 6-án. Az 1945. év őszén következett a foly­tatás: a szegedi egyetem. — A forradalmi változások korát éltük — emlékezik be­szélgetőtársunk erre az idő­re —, s hamar rájöttem, hogy az egyetemen tanulás­nak van jövője. Magyar és történelem szakra jelentkez­tem, sikerült is bejutni. Az 1945-ös esztendőben óriási várakozás élt mindenkiben. Éreztük: nagy idők köszön­töttek ránk. Falujárásokban vettem én is részt, agitál­tam, győzködtem az embe­reket. Később persze, mint mindenkiben, bennem is ké­telyek keletkeztek: nem tud­tam összeegyeztetni a Sza­bad Nép cikkeit a valóság­gal. Tanársegédként marad­tam bent az egyetemen 1950- ben, a nyelvészeti tanszéken. Itt Mészöly Gedeon és Klemm Antal professzoraim hatását emelném ki. A későn érő embe­rek közé tartozott. Még mindig határozatlan volt abban, hogy vajon a tu­domány-e a valódi terüle­te vagy a tanítás. Vonzot­ta az íróasztal, az egye­temi könyvtár nyugalmas, a világtól óvott rejteke, de a középiskola nyüzsgése, az ifjúság érdeklődése is. Egyik egyetemi tanítvá­nyát vette feleségül, Szö­gi Klárát, akivel úgy dön­töttek, hogy Csongrádon katedrára állnak. Itt az­tán tíz esztendeig alkal­ma nyílt, hogy sok neve­lési tapasztalatot szerez­zen. Itt lett tagja a Ma­gyar Nyelvtudományi Tár­saságnak, s doktori címet is ekkor nyert. — Ahogy Csongrádon ne­kiláttam munkámnak, azon­nal körülnéztem, mert sze­retek tájékozódni ott, ahol vagyok. Foglalkoztam hely- történeti kutatásokkal, meg­ismertem azt a tájat és a nép hagyományait. Akkor vált nyilvánvalóvá számom­ra — mosolyodik el —, hogy elképzelhetetlen az életem a tanítás nélkül. Jobban fel tudom ma készíteni a fő­iskolán hallgatóimat, mintha csupán könyvből szereztem volna a tudást. Azért jöttem ide Egerbe, mert nem mond­tam le a felsőoktatásról, s amikor 1964-ben meghirdet­tek egy adjunktusi állást, megpályáztam. Immár hu­szonkettedik éve tanítok az egri tanárképző főiskolán, magyar nyelvészetet. Felesé­gem a Dobó István Gimná­ziumban helyezkedett el, meggyökeresedtünk itt. Meg­találtam azt a munkakört, amely kielégít, a hallgatók között is jól érzem magam, meg tudományos munkám is folytathatom. Amikor szóba kerül, hogy mikor jelentkezett először a nyilvánosság előtt írás­sal, meglepő dolgot mond. Már 12 éves korában ol­vasgatott, s 14 évesen meg­jelent első „zsengéje". A Magyarosan című folyó­irat olvasójává lett, s min­dent átböngészett benne. Kedvet kapott aztán a vé­leménymondáshoz, s irt a szerkesztőnek, aki betette javaslatát a lapba. Nyelv- újítási kísérletén ma már mosolyog: az autóbuszt gyorskocsinak akarta ke­resztelni. A honorárium a Magyarosan első hét évfo­lyama volt. — Aki ifjan belekóstolt egy tudományba, szeretni és talán művelni fogja azt ké­sőbb is. Igazából persze, ak­kor kezdtem gyakrabban ír­ni a szakfolyóiratokba, ami­kor az egri főiskolára ke­rültem. Egy kötetem is meg­jelent 1979-ben, A tizenötö­dik aradi vértanú címmel. Érdekes módon, ez nem nyelvészeti munka, Kazin­czy Lajos életét dolgozza fel. Nemeskürthynél olvastam ar­ról, hogy Kazinczy Ferenc­nek volt egy fia, akit — mint az 1848—49-es szabadság- harc egyik katonai vezető­jét — kivégeztek Aradon. Szemben álltam egy rejtély- lyel, amely kihívást jelentett. Milyen ember volt, hogyan élt ez a Kazinczy Lajos? Több évi kutatásom ered­ménye ez a könyv. „Mellé­kesen” sok barátot, ismere­tet szereztem. A főiskolai ta­nítás mellett rendszeresen publikálok különböző folyó­iratokban, így a Magyar Nyelvőrben, de a Népszabad­ság nyelvművelő rovatában is. Jelenleg nyomdában van egy munkám, amely Arany János Toldijának szókincsét dolgozza fel. Úgy igyekez­tem e szótárt összeállítani, hogy tudományos igényű, de az iskolában is használható legyen. Még sok mindenről szót váltunk. Beszél kandidátu­si értekezéséről, amelyet most készít, arról, hogy milyen tervei, elképzelései vannak, tgy merül fel az értelmiség fogalma, a ta­nár példamutatása. Úgy véli, nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy hatást érjen el, nemcsak szeretni kell a nyelvet, de mások szá­mára is lehetővé tenni a hozzá való közeledést Nemcsak nyelvtörténetet hanem emberi tartást is szükséges tanítani: az em­berből az marad meg, amit másoknak ad tudásban, emberségben. Gábor László A házigazda a csöngetés­re kidugta a bozontos fejét az ajtón. A munkaruhát vi­selő emberék sokat sejtető- ! en elmosolyodtak és hangos I „jó reggelt '-et kívántak. A házigazda nem akart I hinni a szemének. Vadonat- ! új .villanyórát vett észre, a I falnak támasztva. Hálásan ? megszorította a két ismeret- ! len kezét, köszönve a gyors 1 intézkedést. A két férfi azon - I na! visszahúzta a karját és I munkához látott. Először is I colstokjukkal megmérték a g gangot övező korlát magas­■ ságát és a közös” vécé aj- ! tájának fesztávolságát, majd ! elégedetlenül csóválták a fe- ! jüket. A házigazda növek­■ vő aggodalommal leste, I amint a szerelők futó pil­lantást vetnek a falból ki- I álló vezetékekre, és sebesen S jegyzetelni kezdenek a ma- s gukkal hozott .kutyanyelvre. Többször is rosszallóan megrázták a fejüket és a terjedelmes listát, kontárnak bélyegezve a vezetékek be- építőjét, átnyújtották a há­zigazdának, akinek rongyos köntöse alól kilátszottak, pi­paszár lábai. A házigazda rámeredt az orra alá dugott papirosra és széttárta a ke­zét. — Ugye, maguk csak tré­fálnak? A munkaruhás férfiak nyá­jasan elmosolyodtak. — Hát persze! Viszont minden jó viccnek ára van! A házigazda fázósan ösz- szehúzta magán a köntösét. — .Nem szeretem az osto­ba tréfát! Azonnal tegyék föl az órát! Az egyik munkaruhás szolgálatkészen biccentett, elővett egy vastag dossziét, és lapozgatni kezdett ben­ne: — Kérem! ön tehát nem érti a tréfát. Nézzük csak! A mai napon nem tud be­menni a kirendeltségre, mi­vel nincs félfogadás. Erre csak holnap kerülhet sor. Ajjaj! Nincs szerencséje! Holnap péntek. Hétfőn vi­szont újult erővel beállhat a sorba, és két-három óra elteltével, már kérheti is a felülvizsgálatot. Erre majd kiküldik a Karvalyt, akiről mindenki tudja, hogy a leg­nagyobb rabló a szakmában. De hát maga döntött így. Ezután mindössze negyven napot kell várnia. Na, nem azért, mintha Karvalynak annyi munkája lenne. Hála istennek, egyre több a jó hu­morérzékű ember. Ez nála elvi kérdés. Ezután ön fel­lebbezni fog a kirendeltség vezetőjénél. Lássuk csak: ez idáig -összesen három hónap. Ha minden jól megy és nem lesz kemény a tél az idén, megúszhatja egy kisebb meg­fázással. Ha nem, hát nem Magának kereste a bajt. Hosszú évek tapasztalatán : alapuló szerény számítása- í: im szerint jövő nyáron már ír fűthet, de akkor meg már g minek, nem igaz? A körze- ti orvos addigra úgyis sze- g réz magának kvártélyt. El- 1 lenben mi: fölszereljük az | órát, közben elmondunk egy I jó viccet, maga, mint humo- * ros ember, fizet és kész ... j A házigazda, aki még alig J heverte ki a múltkori szív- I rohamot, melyet a tatarozás | során kapott, odaadta utol- I só kétszáz forintját a szere- I löknek, akik késlekedés nél- I kül megették a hibalapot. és 1 - helyére tették az órát. A házigazda azonban, aki- I nek szúrós tekintetéből rög- I tön látni lehetett, hogy nem érti a tréfát, nem nevetett velük. Adamecz Kálmán Rónay László (Fotó: Perl Márton)

Next

/
Oldalképek
Tartalom