Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-20 / 298. szám
4KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1985. december 20., péntek Csehov emlékezete Gasztronómiai intermezzo « VI 5. Szállodánktól nem messze, a Badstrasse és az Im Hinteren Vogelbach sarkán hangulatos épület magasodik, homlokzatán a felirat: Restaurant „Hubentusclause”. Jellegzetes építészeti megoldása és stílusa is vonzóvá teszi, étlapja még inkább, amely olcsón kínál mindenféle földi jókat: enni- és innivalót egyaránt. Ablakait színes üvegből metszették, ajtaja nehéz tölgyfából készült, belső helyiségeinek kialakítása, berendezése csupa melegség és nyugalom forrása. Fűtőalkalmatosságait ügyesen rejtették a faburkolat alá, így aztán okkal hisszük: a kellemes meleg forrása a „nagyteremben" levő kandalló, amely nagyteremben sem fér meg több öt-hat asztalnál. A falakon régi vadászjeleneteket ábrázoló metszetek mellett szép vadásztrófeák. Öz meg szarvas egyformán, sőt mufloncsiga is és persze madarak: fácán, császármadár, siketfajd — valamennyi a sdhwarzwaldi vadállomány változatosságát példázza. Hosszú délelőtti programunk után jól esik leülni az alig szobányi benyíló egyik szögletébe a rusztikus tölgyfaasztal mellé, amelynek ékítménye egy csokor késő őszi virág, no meg a minden vendéglő legszebb olvasmánya, az étlap. Választani nehezebb feladvány, mint valamely maturáns számára a számtanpélda megoldása. Mert van itten csirke roston sülve különféle salátákkal; óriás adag füstölt csülök, melyet mindenféle gombákból készült vagdalékkal díszítettek; a levesek között ott a Fekete-erdő különlegessége, a burgonyaleves, amely abban tér el magyar rokonától, hogy a krumpli mellé sárgarépa, zeller, paradicsom és fokhagyma is kerül a fazékba, s főzővize nem víz, hanem hús-, de legalább is caontleves, amelyet rántás nélkül adnak aszalra, tálalás előtt pedig megszórják zsírban pirított apró sonka- és zsemlekockával, majd nyakon öntik friss tejföllel. A gyakorlott ínyencet is zavarba ejti ez a változatosság, a választás nehéz, pedig a felszolgálással szorgoskodó háziasszony türelemmel nézi tanakodásunkat, majd meg készséggel segít a választásban. Burgonyaleves és roston sült sertéskaraj lesz a menü salátatállal és hasábburgonyával — döntöttünk végül is sikerrel, ám még mindig kérdés: mivel öblítsük le, a Fekete-erdő makktermésén felcseperedett, s a gasztronómia oltárán feláldozott jószág legnemesebb részéből készült étiket? Hisz kínálnak itt sokféle sört, s mert híres bortermő vidék is Badenwei- ler és környéke, mi több: közel van a könnyű borok hazája, Franciahon is, így a fehér- és vörösborok egész falanxa kínálja magát sajátos mértékjelölés szerint: negyed liter, fél liter, háromnegyed liter stb. Délutáni programunk is hosszúnak ígérkezik: a francia vörös mellett döntünk, mely köny- nyűnek tűnik. mennyisége pedig csakis a legkisebb: eirt viertel, azaz negyed liter. Árában szerény, de annál mesteribb ebédkompozíciónk olyannyira ízlett, hogy rövid badenweileri tartózkodásunk idejére felcsap, tunk itt törzsvendégnek. Szerencsénkre, mert a következő napok egyikén — megint csak szerényebb és olcsóbb étekként — feltűni az étlapon Németalföld egyik sokat ígérő specialitása: a Wurst, azaz kolbász, pontosabban a kolbász- és virslifélék itt fölöttébb népes családjának valamely változata. Még nem sejtettük: minő gasztronómiai élményt kínál majd ez a francia mustárral, párolt és marinált zöldségfélékkel, sült burgonyával tálalt, sötétbarna „köntöst" viselő, gyöngyöző zsírcseppekkel ékes, karcsúságával az egész tálat uraló egy pár virsli. Mert ezúttal ezt rejtette a sokféle ínyencfalat jelölésére használt szó, a Wurst. Még szerencse, hogy nem a már egyszer, máshol megízlelt, egyébként ugyancsak fenséges Weiswurstot választottuk, amely szintén virsliféleség, s kitűnően fűszerezett borjúhúsból készült. Ez a virsli — mint kérde- zősködéseink nyomán megtudtuk — eredeti módon és eredeti recept szerint, kisebb mennyiségben készül. Egy-egy mester maga adja meg készítménye aromáját — jóllehet, a virsli alapanyagát képező, különlegesen fontos részekből készülő prűdöt itt is őrölt szalonnával, vízzel gyúrják össze, miként hajdan minden hentesmester tette — legalább is a krónikák szerint — Bécsben, Pesten vagy éppen a Szepes- ségben — különös gondot fordítván a kézzel való gyúrás aprólékosságára. Ám itt máig tartják a németföldi szabályt: a prád csakis Schwarzwaldban honos sertés húsából készülhet, fehérborssal, szerecsendióvirággal, némelykor valami egyéb fűszerszámmal ízesítendő, a füstön pedig hosszabban tartandó, hogy szép, sötétbarna színt kapjon. Zola a Párizs gyomrában megírta csodálatos „szimfóniáit”, a párizsi vásárcsar- kínálta gasztronómiai csodákról. Valami hasonlót kívánna ez a virsli is. Megtörve csodálatosan gyöngyözik belőle az illatos, fűszeres lé, amelynek aromája jelzőkkel már szinte nem is illethető. A feltálalt mustárkülönlegesség pedig csak fokozza ezt a csábító aromakompozíciót. Odakinn az őszi nap bágyadt sugarai fürdetik aranyló fényben a lassan szí- neződő lombokat, itt benn, ebben a múltbéli hangulatokat idéző kis vendéglői zugban illatozik a szakács- és hentesmesterség fent mondott csodája, a pohárban a rubin színű könnyű francia bor — mindez már Krúdy Gyula tollára való jelenség lehetne. Az embernek kedve támad eljátszani a gondolattal: hogyan is méltányolná mindezt Szindbád szülőatyja, ki köztudottan értő élvezője, s még inkább lírai ábrázolója volt az asztali örömöknek. Befejezvén e Wurst-költe- mény szertartásos elfogyasztását, mi csak latolgattuk: vajon nem kéne-e megpróbálni otthon, a család örömére — utánozni ezt a pompázatos csemegét?! Persze, adódik a költői kérdés, honnan kerülközne ehhez az olyannyira nélkülözhetetlen birkabél? Mert hát fóliába tölteni — miként a virsli mostanság készül — mégiscsak szentségtörés lenne ... Lőkös István Mexikó muzsikuskövete AJ hegedűművész mai portréja Ismét Budapesten lépett fel a Mexikóban élő, lengyel származású világhírű hegedűművész, Henryk Szering . . . — Ezúttal Mexikóba utazó muzsikusköveteként érkez- tem a szép magyar fővárosba — mondotta a művész, aki őszi európai hangver- senykörútjának bevételét a mexikói földrengés károsultjainak ajánlotta fel. — ön jó néhányszor fellépett már fővárosunkban. Szívesen koncertezik nálunk? — Nagyon szeretem ezt a várost. Nézzen ki az ablakon! Ilyen csodálatos panoráma kevés európai szálloda ablakából tárul a vendég elé. De természetesen nem csak ezért szeretem Budapestet, Magyarországot. Régi. gyerekkori álmaimban gyakran megjelennek a magyar hegedűsök, akikre mindig úgy gondoltam, mint akik hangszerrel a kezükben jönnek a világra. De legalábbis zenei tehetséggel És mindig szerettem volna hallani őket muzsikálni. Aztán ahogy megismerkedtem a magyar zenével, az egyre fontosabb része lett a repertoáromnak. Bartók I. Hegedűversenye például rendkívül fontos mű számomra. Legjelentősebb lemezfelvételeim egyikén is Bartóknak ezt az alkotását játszom az amsterdami Concertge- bow zenekarával, Bernard Haitink vezényletével. A lemez sokféle díjat nyert Eu- rqpa-szerte Egyébként három esztendeje megkaptam a Bartók Béla-emlékérmet, ami nagy örömöt és megtiszteltetést jelentett számomra. Igen jó barátságban voltam Kodály Zoltánnal is. Őrzök egy ritka, szép dokumentumot: egy fotót, amely Kodály otthonában készült a mesterről és rólam, amint átnyújtja nekem hegedűre és gordonkára írt Duóját. Ez 1957-ben volt, amikor persze még jóval fiatalabb voltam. Budapesten — úgy emlékszem — 1954-ben léptek fel először. Brahms Hegedűversenyét játszottam a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarával, Kórodi András vezényletével. Azóta pedig válóban nagyon szívesen járok vissza ebbe a szép városba. Azt pedig egy igen szomorú esemény idézte elő. hogy az utóbbi időben Magyarország még kedvesebb lett számomra: Mexikó tragédiájára a magyar állam olyan nagylelkűen és spontán természetességgel reagált, amelyért ezúttal nyilvánosan is köszönetét szeretnék mondani. — Ogy tudom, régi kol- légiális, félig-meddig baráti kapcsolat fűzi önt mostani budapesti koncertpartnereihez, a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjaihoz. — A lehető legjobb véleménnyel vagyok erről a kiváló együttesről. Nagyon kellemes velük muzsikálni, mert nagy tehetségű művészek mindannyian, és emellett kitűnő kollégák. Barátságom a zenekarral és hangversenymesterükkel, Rollu János úrral 1973-ban kezdődött, amikor a Mermose hajón játszottunk együtt a Földközi-tengeren. Később nagy sikert arattunk közös koncertünkön az Egyesült Államokban, ahol Vivaldi A négy évszak című művét adtuk elő, amit most a Zeneakadémián is megszólaltatunk. És Rolla Jánoshoz fűződő barátságom jeleként ezúttal vele is játszom Bach két hegedűre írott d-moll versenyművét is. Meghívtam az együttest Mexikóba, ahol bizonyosan nagy örömmel fogadják magas színvonalú játékukat. Sok magyar zeneművészhez is fűznek baráti szálak. Közülük egyikmásik, sajnos, már nincs az élők sorában. Ferencsik Jánosnak például nagy tisztelője voltam. Szerintem ő pótolhatatlan vesztesége a magyar és az európai zenei életnek. — Mikor hallhatjuk ismét Budapesten? — Még nem tudom, hiszen több évre előre szóló szerződéseim vannak. Az idén minden koncertemet az európai zenei év és a nemzetközi ifjúsági év keretében adom, így jutottam el Budapestre is. De amint időm engedi, nagy örömmel jövök ismét a magyar fővárosba. Sz. Gy. Archív kép, 1975-ből, Kodály Zoltán és Henryk Szering Szeberényi Lehel: Metszetek Belehalt — beleszületett Gyermek nem maradt utánuk. Tizennégy éves volt, amikor motort kapott. Elsőnek. A többiek biciklivel mentek az osztálykirándulásra, ő Babettával kocogott a bolyban. A pedagógust irritálta valami, s nem engedte külön menni a többitől. De aztán elvesztette szem elől, s csak hallott róla, hogy elsőnek lett autója; még le sem érettségizett. — Sose járt gyalog — emlegették, mikor meghalt. Elsőnek — harmincévesen. Érrendszeri betegségben, az öregek módján. A szülők nem látták halálában a maguk részét. öccse elsőnek kapott elektronikus tévéjátékot. Bevitte az iskolába. Sárga volt mindenki az irigységtől és sóvárgástól. ö odaadta mindenkinek a játékot. — öt perc két forint — mondta. Tele lett kétforint- tal a zsebe. Az iskolatáskája. Tízéves volt ekkor ez az élelmes üzletember. Megnyugtató volt látni első, szép reményű lépéseit az apja nyomdokán. Két tragédia Ezerkilencszáz-negyvenegy- ben tragédia történt az országúton. Valahol, az Alföldön. Az uradalmi cséplőgép, átköltözőben egyik asztag- városból a másikba, halálra gázolt egyet a napszámosok közül, akik előtte haladtak. Az elcsigázott, holtfáradt napszámos jártában elaludt, s a vontató traktor átment rajta. Egy volt a hárommillió koldusból. Hetek óta nárom A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása tárca-kategóriában négy órát aludt. Tizenhatot- tizenhetet dolgozott. Kaszája hajnaltól éjszakáig suhogott. Villája pirkadattól sötétig járt az asztag tetejében. A gyilkos nap égető tüzé- ben. Olcsó munkás volt. Az emberpiacon vették, hol társaival toporgott, munkaalkalomra várva, öt porontya fölött az éhhalál réme lebegett. Az aratási-cséplési szezontól várta a megváltást. Most örült a szerencsének, az „életnek” (ahogy a kenyeret nevezték), amit hazavisz, s aminek „újig” ki kell tartania. Nem kellett őt hajtani a bandagazdának, kinek ősi tiszte volt barmot és embert ostorra fogni. Magától is agyonhajszolta magát, nagy törekvésében. Ezerkilencszáz-negyvenegy- négyben tragédia történt az országúton. Valahol, az Alföldön. A hajnali órában beszakadt egy személyautó teteje, s agyonnyomta a benne ülő házaspárt. Egyszerű parasztemberek voltak. Odavalósiak, ahol legtöbben toporogtak egykor az emberpiacon. Az ember gyerek volt még akkor. Ama éhes porontyok közül való. Hozta a hagyományt, hogy szakadásig kell dolgozni. Asszonya is hozta. Bandagazda nem állt fölöttük. Más hajtotta őket. Három-négy órát aludtak, tizenhatot-tizenhetet dolgoztak. Autójukkal a fővárosi piacra tartottak éppen. Egy héten többször megtették az utat. Fóliasátraikból pakolták fel az autó tetejére a zöldfélét. Mindig többet, mindig többet. Elkapta őket valami furcsa szenvedély. Mintha azt próbálnák, mit bír az autó. Millióik gyűl-' tek már a bankban. Nevelés Két nő utazik a HÉV-en. Beszélgetnek. Szavaik töredékesen ütik csak át az általános zajt, keverékét a kerekek dübörgésének, s egy kiránduló iskola gyerekricsajának. „ ... Köszönöm, holtfárad- tan. Rettenetesen kimerítő- ek... De olyan aranyosak .. . Két különböző ter: mészet. Egyik ilyen, másik olyan ... Volt főnököm kérdi: hogy bírod? Hogy nem zavarodsz meg? Én akartam gyerekeket, nem? De viszont tény, hogy sok a gond velük. De két szép. egészséges gyerek ... S rosz- szak?... Nagyon aranyosak, nagyon drágák . .. Van olyan nap, mikor aztán nem bírok velük. Két ördög. Érdekes, ha meghallják, hogy jön az apjuk, abban a pillanatban, mint az angyalok ... Panaszkodok a férjemnek, nem akarja elhinni, egész este azokkal a gyerekekkel semmi bajunk sincs. Azok megágyaznak, megfürödnek, cipőjüket rendbe teszik, táskájukat elkészítik. Nem kell könyörögni, mennek aludni, mint a parancsolat ... Mindent megcsinálnak. Kicsi koruktól úgy vannak nevelve, hogy ha az apjuk megkérdezi, mi újság, meg kell, hogy mondják. Akármi volt napközben, iskolában vagy otthon megtépték egymást. Szóval, mindent meg kell mondani. Olyan nincs, hogy nem. Én megkövetelem. Akármi van. Ha rosszaságot csináltak, ha jót. Nincs is nekik titkuk ... Olyan nincs, hogy eltitkolnának valamit, mert baj lesz... Ök maguktól megmondanak mindent. Pici koruktól erre szoktatta. Ha valami nem úgy volt, meg voltak fegyelmezve. Dureás- kodást nem ' ismerek ... De ugyanolyan szeretetet kell nekik adni. Nem szabad, hogy másnap is haragszom. S a gyerekeknek se, hogy most duzzogok . . . Van nekik egy jó kis térdeplősük. Két ilyen vaspálca. Olyan hatásos, anyukám . . . Egyik a küszöbre, másik a kályha elé . . . Az ember azokra letérdepelteti ... Egy percen belül olyan bocsánatkérés van! Fáj ám nekik, nagyon . . . Marha fájdalmas ...” Megálló. A nő már a lépcsőn : ........nagyon aranyosak, nagyon drágák ...” A gyerekricsaj mindent elborít. Vasárnapi gyerekek A gyerek ledobta magát a szőnyegre és hisztérikus zokogás rázta: — Itthon akarok maradni!... Veletek akarok maradni! Vasárnapi gyerek volt. De csak minden második vasárnapi. A szülők kötődét üzemeltettek. A pénzcsinálás lefoglalta minden idejüket. Két gyermekükre már nem jutott, legfeljebb egy-egy a vasárnapokból. Megoldást kerestek, s találtak. Pótmamánál helyezték el őket. Ott is aludtak. Havi hatezer forintért. De a pénz nem számít. Pénz van. Nyaraló a Balatonon, Opel Ascona a feleségnek, Audi 80 a férjnek, s a gyerekekről se feledkeztek el. Egy-egy öröklakás, budai zöldövezetben, már őket is készen várja, mire felnőnek. Az apa — útra készen — tehetetlenül állt. A gyerek, útra öltözötten. Svédből hozott dzsekiben, nyakában holland kistáská- val, a szőnyeghez ütögette visítva fejét, míg az anya megunta : — Nem érünk rá! Erélyesen felkapta kapálózó gyermekét, hogy átadja a mosolygós pótmamának, ki az ajtóban már fogta a nagyobbik, a kezesebbik kezét. Bal lába a küszöbön úgy rugózott, mint rajtdeszkán a futóké.
