Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-14 / 293. szám

“ Zátonyok között Furcsa felhívás látott nap­világot nemrég Kairóban: az egyiptomi gyógyszerészek szövetsége közölte, hogy tag­jai bojkottálni fogják az amerikai orvosságok árusítá­sát. Kérdés persze, hogy az indulatos döntést valóban ér­vényre juttatják-e minden egyes patikában, de szimbo­likus jelentősége minden­képp félreérthetetlen. Kü­lönösen, ha tudjuk, hogy a tiltakozásnak szánt bojkott­intézkedés nem áll egyedül. Az Achille Lauro olasz luxushajó elrablása óta — pontosabban azóta, hogy amerikai vadászrepülők el­térítették az akciót végre­hajtó palesztin fegyveresek­kel útjára indult egyiptomi Boeing-gépet — szokatlanul feszültté vált az Egyesült Államok és Egyiptom vi­szonya. Heves tiltakozások Legalábbis ahhoz képest, hogy Kairó számára tudva­levőleg változatlanul a Wa­shingtonhoz fűződő kötelék jelenti a külkapcsolatok alapját: az Egyesült Álla­mok gazdasági, pénzügyi és katonai értelemben egyaránt a Nílus-parti ország leg­főbb szövetségese. Az Achil­le Lauro-incidensnek a ha­jóeltérítők elrablásával va­ló felemás, jogilag vitatható, s nagy vihart kavart be­fejezése épp ezért keltett kü­lönös megdöbbenést. Egyip­tomban még a hivatalos kö­rök is mélyen sérelmesnek érezték e lépést. „Nem tart­juk megfelelő elégtételnek Reagan elnök békítő nyi­Mubarak (balra) az ameri­kai elnök megbízottjával, Whitehead külügyminiszter­helyettessel tárgyal (Fotók: AP — MTI — KS) súlyának és külső tekinté­lyének helyreállítása. Árak és törvények Nem könnyű feladatok ezek, hiszen a Nílus-parti or­szág napjainkban számos, egymással szorosan össze­függő problémával kell, hogy megbirkózzon. Ilyen mindenekelőtt a népszapo­rulat gyors üteme: a 48—50 milliós lakosság körülbelül 25 éven belül megduplázó­dik. Az agrártermelés tem­pója viszont nem tudja kö­vetni a demográfiai rob­banást, ezért egyre súlyo­sabb terhet jelent a kény­szerűen magas mezőgazda- sági import. Az alapvető élel­mezési cikkek (így a cukor, a gabona, az étolaj, a hús, és a tea) tekintélyes része külföldről érkezik, tovább duzzasztva a 30 milliárd dollár körül járó adósság- állományt. Hiába nőtt im­ponálóan az elmúlt évek­ben az egyiptomi nemzet- gazdaság egésze, ha közben az élelmiszer-önellátás el­érhetetlen vágyálommá vált. Az új kormányfőnek ráadá­sul más területeken is meg­szaporodott gondokkal kell szembenéznie. Esett a kő­olaj ára, stagnál a Szuezi- csatorna használatából szár­mazó árbevétel, s a többi arab országból hazatérő (nem egyszer egyik napról a másikra hazaküldött) ven­dégmunkások elmaradt át­utalásai is érzékeny veszte­séget okoznak. Erőteljes reformlendület, haladás, körültekintő szo­ciális gondolkodás — így foglalta össze Mubarak a felfrissített kormányzat elé kitűzött célokat. Ugyanak­kor — tette hozzá — elke­rülendők a lakosság életkö­rülményeit tovább nehezítő lépések. Az elnök a figyel­meztetéssel arra célzott, latkozatait” — jelentette ki például maga Mubarak el­nök, aki többszer is leszö­gezte az elmúlt hetekben, hogy országa ..valamilyen formában” amerikai bocsá­natkérésre vár. A közvéle­mény felháborodása persze jóval erősebb. Régen látott hevességű tüntetések színhe. lyei lettek az egyetemek, özönlöttek az elnöki palotá­ba a diákok tiltakozó üze­netei. Parázs hangulatú el­lenzéki tömeggyűlést ren­deztek a fővárosban, s még az újságírók szakmai szer­vezete is megbélyegző vé­leményének adott hangot. Természetesen túlzás lenne felnagyítani a hajórablás fej­leményei kapcsán felszínre került ellentéteket, annyit azonban meg lehet állapí­tani, hogy Mubarak számára valószínűleg a lehető leg­rosszabbkor történt, s a le­hető legszerencsétlenebbül sült el az egész incidens. A jelek arra utalnak, hogy Egyiptom, amely hosszú ide­je igen kényes egyensúlyozó gyakorlatot folytat a gaz­dasági életben éppúgy, mint a nemzetközi diplomácia po­rondján, egyre ellentmondá­sosabb helyzetbe kerül. Az összesűrűsödő problémákra utal, hogy szeptemberben — hatalomra kerülése óta im­már negyedik alkalommal — Mubarak új kormányfőt nevezett ki Ali Lufti sze­mélyében. A fiatal, 49 esz­tendős közgazdászprofesszor (pénzügyminiszterként már a Szadat-korszakban is felelős posztot viselt) fő teendője a gazdasági növekedés fellen­dítése, Egyitom belső egyen­Civil ruhás rendőrök ve­zetik el az Egyesült Ál­lamok, Izra­el és az egyiptomi kormány el­len tüntető diákokat Kairóban hogy az államháztartás jelen­tős hiánya miatt lassan el­kerülhetetlenné válnak ki­terjedt áremelések olyan, megint csak a legszegé­nyebb néprétegeket érintő területeken, mint a kenyér vagy a villany áram. Ezek ártámogatása becslések sze­rint már a költségvetés egy- harmadát emészti fel. Csak­hogy óvatosságra intő jel lehet, milyen heves kitöré­sekhez, több városban elha­rapódzó zavargásokhoz ve­zettek a legutóbbi hasonló próbálkozások. Márpedig azóta Egyiptom belpolitikai helyzete még bonyolultabbá, összetetteb­bé vált. Érezhetően erőre kaptak — tovább kuszáivá a társadalmi ellentéteket — a szélsőségesebb iszlám cso­portosulások. Az ősi értékek tiszteletben tartását, nagyobb egyenlőséget, s a saria, vagy­is a sok évszázados iszlám törvénykezés bevezetését, és a kiváltságok eltörlését hir­detik — mindezzel nem kis dilemma elé állítva Mu­barakot. Az egyiptomi el­nök általában épp óvatos, visszafogott, megbékítésre törekvő irányvonala révén ért el eredményeket. Most azonban lehet, hogy kemé­nyebb intézkedésekre kény­szerül. Hajótörés veszélye Gazdasági és demográfiai gondok, vallási köntösben jelentkező konfliktusok, az Egyesült Államokhoz fűző­dő viszony, az Izraellel fenn­tartott „hideg béke” és az arab országokkal való nor­mális kötelékek helyreállí­tása — nem kevés és nem is egyszerű az a feladatsor, ami Mubarak elnök előtt áll. Mesteri kormányzásra, tökéletes manőverező ké­pességre van szüksége, ha hajótörés nélkül akar a veszélyes zátonyok között előrehaladni. Ráadásul Kairóban a vál­tozó széljárást is számítás­ba kell venni, A parlamen­ti erőviszonyok ismeretében Mubaraknak egyelőre nem kell komolyan aggódnia az ellenzéki erők esetleges egyeztetett fellépése miatt, hiszen jó részük nem is ren­delkezik mandátummal. Azt azonban az egyiptomi elnök nem hagyta figyelmen kí­vül (s az Achille Lauro-ügy, minden fejleményével együtt erre volt talán bizonyíték), hogy adott esetben jóval hevesebb bírálattal is szem­be kell néznie. A furcsa gyógyszerbojkott ebben az értelemben apró, de azért figyelmeztető jelenség lehet. Szegő Gábor Argentína: Az igazság pillanata Argentína életében pá­ratlan esemény játszódott le december 9-én este a Buenos Aires-i igazságügyi palotában: egy polgári bí­rásáig ítélkezett katonai junták vezérei fölött olyan bűnökben, amelyeket a vád­lottak a hatalom gyakorlá­sa során követtek el, il­letve segítettek elő. A nyolc hónapon át tartó perben (a bírák mintegy 900 tanút hallgattak ki) az 1976—83 közötti katonai kormányok kilenc vezető­jét vonták felelősségre a „piszkos háborúban”, azaz a katonai rezsimek ellen­zéke ellen viselt irtóhadjá­ratban játszott szerepük miatt. Az öt, bűnösnek ta­lált főtiszt közül a bíróság kettőt életfogytig tartó, hármat pedig négy és fél­től tizenhét évig terjedő szabadságvesztésre ítélt. Négy vádlottat fölmentet­tek. A kiszabott büntetés mér­tékéről megoszlanak a vé­lemények. Az 'ügyész sú­lyosabb büntetés kiszabá­sát indítványozta (öt vád­lottra kért életfogytig tar­tó börtönt), a vádlottak vi­szont ártatlanságukat han­goztatva, fölmentő ítélet­ben bíztak. Az eltűntek sorsának földerítését köve­telő polgári csoport veze­tője az igazság arculcsapá- sának nevezte az ítéletet. Egy polgárjogi szakértő ugyancsak kevesellte a kiszabott büntetést, de úgy vélte: az esemény igazi jelentősége nem jogi, ha­nem politikai síkon kere­sendő. Az ítélet ugyanis nem hogy lezárja, hanem meghatározatlan időre meghosszabbítja a junták túlkapásai ügyében folyó vizsgálatokat. Ez pedig dön­tő fontosságú lépés annak érdekében, hogy az ország puccsra mindig kész had­seregének vezetőit — ötven évi „rakoncátlanikodás” után — egyszer s minden­korra alárendeljék a pol­gári kormányzatoknak. Igaz, Carlos Grosso pe­ronista vezető az ítéletet nyugtázva hozzátette: most, hogy a főkolomposok meg­kapták megérdemelt bünte­tésüket, fátylat kell borí­tani a múltra és meg kell szüntetni az eljárást a „ki­sebb halak”, vagyis az at­rocitásokban tevékenyen részt vett alacsonyabb ran­gú katonatisztek ellen. A bíróság azonban ebben a kérdésben is Raul Alfon- sin köztársasági elnök esz­méjét tette magáévá, aki két évvel ezelőtti beiktatá­sakor elégtételt ígért min­den meghurcolt, megkín­zott áldozatnak, s büntetést azoknak, akik a „piszkos háborúban” tengernyi szen­vedést zúdítottak Argentí­nára. A bíróság az ítélet indok­lásában értésre adta: egyik vádlott ellen sem az volt a vád, hogy közvetle­nül részt vett volna a bű­nök elkövetésében. Fele­lősségük abban áll, hogy az ő irányításuk alatt zajlott az a „felforgatás-ellenes” hadjárat, amelynek során 9000 argentin tűnt el, illet­ve halt meg a rendőrség s a katonaság titkos kihallga­tó központjaiban. A vád­lottak a junta ellenzéké- mék üldözését törvényte­len céllal és törvénytelen módszerekkel valósítot­ták meg, amelyek mind a nemzeti, mind a nemzet­közi jog normáit kirívóan sértik. Az ítéletet kihirde­tő főbíró közölte: a főbű­nösök perének befejeződésé nem jelent fölmentést az alacsonyabb rangú tisztek számára, akik ellen több száz rendbeli emberrablás, kínzás és emberölés miatt folyik vizsgálat. Ügyüket a Legfelsőbb Katonai Ta­nács (büntető bíróság) fog­ja tárgyalni. A szomszédos Brazíliá­ban (ahol szintén a közel­múltban adta át a hadse­reg a hatalmat polgári po­litikusoknak) meglepetés­sel fogadták az argentin „tábornok perét” s annak kimenetelét. Brazíliában a parlament még jóval a márciusi hatalomátadás előtt olyan törvényt hagyott jóvá, amely büntetlenséget biztosít a korábbi katonai rendszerek ellenfeleinek csakúgy, mint az őket ül­döző, elrtyomó katonáknak, illetve tiszteknek. Brazil illetékesek azzal indokolják ezt a lépést, hogy népük­től idegen a bosszú szelle­me, amely inkább az egy­kori spanyol gyarmatok la­kosságára jellemző... Így van vagy sem, Ar­gentína másképp döntött és cselekedett, mint hatal­mas szomszédja. Ám ma­guk az argentinok tudják, hogy hazájukban melyik megoldás a legmegfelelőbb, s melyik szolgálja legjob­ban azt a célt, amelyet a per főügyésze így fogalma­zott meg: „Nem a múlt elfeledtetése, hanem az em­lékek ébrentartása a cé­lunk; a társadalmi békét nem megbocsátással, hanem igazságszolgáltatással akar­juk megteremteni.” Dorogman László VÁLASZTÁSOK CIPRUSON Mindent vagy semmit Napjainkban a polgári demokráciák választási elő- csatározásait rendszerint a gazdasági kérdések uralják. Nagyon ritka, amikor ez nem így van. E kivételeket erősítette a Cipruson lezaj­lott parlamenti választás. Nem is lehet ezen csodál­kozni, hiszen a szigetország mindenféleképpen különle­ges helyzetben van. 1974-ben török csapatok léptek part­ra azt követően, hogy jobb­oldali tisztek puccsot kísé­reltek meg Makarios érsek ellen. A hatalomátvétel el­vetélt, nem sikerült az eno- zisz, a Görögországhoz való csatlakozás tervének meg­valósítása, sőt a történetek­be az akkor Athénban ha­talmon lévő katonai junta is belebukott. Fókuszban az újraegyesítés Az események azonban ürügyet szolgáltattak a be­avatkozásra az ankarai kor­mánynak: a török csapatok elfoglalták Ciprus szigeté­nek 30 százalékát, ráadásul a gazdaságilag legértékesebb területeket. Ezt követően az elmúlt több, mint egy év­tized alatt, sorozatosan olyan lépéseket tettek, ame­lyek azt célozták, hogy ne lehessen visszaállítani a szigetország egységét, sőt kikiáltották az úgynevezett Észak-ciprusi Török Köz­társaságot is, amelyet An­karán kívül egyetlen állam sem ismert el. Cipruson tehát a fő téma az újraegyesítés volt. A mi­kéntről azonban erősen el­tértek a vélemények. A né­zetkülönbségek odáig fajul­tak az egyes politikai pártok között, hogy az már Szpi- rosz Kipnianu elnök hely­zetét is megingatta. Éppen ezért volt szükség az idő előtti parlamenti választá­sok kiírására. A Ciprusi Dolgozó Nép Haladó Párt­ja, az AKEL élesen bírálta Kiprianut, amiért január­ban New Yorkban írta alá azt a kompromisszumos ke­retszerződést, amelyet az ENSZ főtitkára dolgozott ki a ciprusi görög és török népcsoport megállapodására. Furcsa módon a jobbol­dali Demokratikus Tclmö- rülés is szembeszállt az el­mükkel, és szintén tüzet oká­dott Kiprianura. Az előző páriáimén tben az elnök pártja, a Demokrata Párt- volt az egyik legkisebb po­litikai tömörülés. Mégis elég erősnek bizonyult ah­hoz, hogy megakadályozza az alkotmány módosítását, amelyet a két nagy párt kö­vetelt, és így elejét tudta venni Kíprianu lemondatá- sának. Tűz az elnökre Az elnök, ennek ellené­re kínos helyzetbe került. Igaz, New York-i elutasító döntését azzal indokolta meg, hogy a török fél elzár­kózott bármiféle kérdés meg­vitatása elől. A kommunis­ták és a jobboldali erők ez­zel szemben azt áltílják, hogy a központi kormánynak en­gednie kellett volna abból az eddig hangoztatott köve­telésből, hogy csak azután hajlandó tárgyalni a török cipriótákkal, ha a szigetor­szág északi részéről távoz­nak a török csapatok. Vé­leményük szerint addig is megállapodás születhetett volna a két népközösség vi­szonyáról. Jóllehet, e kérdésben nagyok az ellentétek, majd­nem mindegyik politikai párt egy föderációs állam létrehozását szorgalmazza. A török fél viszont egy olyan konföderációs megol­dás mellett száll síkra, ahol a két országrész között csak laza kapcsolat lenne. Marad a kérdés Kiprianunak sikerült a jobb. és baloldal közös tá­madását a most lezajlott parlamenti választásokon visszavernie. A választások végeredményét, — az AKEL 27, a Demokratikus Tömö­rülés 30, a szocialista színe­zetű EDEK 10, az elnök •pártja pedig 28 százalékot szerzett —, Kíprianu győ­zelemként értékelheti. A két párt ugyanis — amely ed­dig oly hevesen bírálta az elnököt —, nem rendelke­zik kétharmados többség­gel, és így nem áll módjá­ban megváltoztatni az alkot­mányt, lemondatni a köz- társasági elnököt. Ezek után továbbra is ak­tuális a kérdés: milyen kö­zös megoldást találnak Cip­rus politikai pártjai a szi­getország újbóli egyesítésé­re. G. Fehér Péter Az OPEC helye a nap alatt Parkinson megfelelő törvényének alkalmazásával ért. veget az OPEC decemberi miniszteri értekezlete Genf ben a megoldhatatlannak látszó problémát egy új bizottság elé utalták, amely majd tavasszal teszi meg ajánlásait. A meg­oldhatatlannak látszó prohléma : miként biztosítsa a szer­vezet olajexport-politikája a kellő bevételt tagországai szá­mara úgy, hogy megőrizze tisztes részarányát is a tőkés vi­lág olajpiacán? A patikamérlegen egyensúlyozó olajpolitikának ezentúl — úgy látszik — inkább a tenmelésexport „karját” sze­retné szinten tartani az OPEC. A bizottság feladata meg­állapítani, mekkora részesedési arányra van „joguk” a tag­államoknak a világpiacon, és javaslatokat tenni, miként le­hetne ezt a részarányt megőrizni, szavatolni. Itt a hidegnek ígérkező tél, és az olajkereskedelemnek immár javarészét bonyolító szabadpiacok meglehetősen egyértelműen reagál­tak az OPEC új politikájára: az olaj világpiaci ária néhány nap alatt hordánként 1,5—3 dollárral is csökkent januári szállításra. A vevők ugyanis arra következtetnek — s va­lószínűleg méltán —, hogy az új politika többtermeiéit többletexportot jelent az OPEC részéről. Az évek óta olaj­ban fürdő piacon ez nem jelenthet mást, mint az árak csökkenését. A fogyasztó országok takarékossággal, helyettesítő ener­giaforrások feltárásával és nem utolsó sorban saját olaj- lelőhelyeik megnyitásával, növekvő saját olajtermeléssel válaszoltak az OPEC 1973-tól 1980-ig végrehajtott hatal­mas áremeléseire. A fordulat ősszel következett be, amikor kitűnt, hogy az öböl menti termelők, élükön Szaud-Arábiával, már nem tud­ják tovább csökkenteni exportjukat. Szaud-Arábia is olyan szerződéseket kötött fő vevőivel, amelyekben árengedményt adva növelhette termelését, kivitelét. A mostani OPEC-ér- tekezlet tulajdonképpen szentesítette az új politikát: remél­ve, hogy a többtermelés kárpótol az egységnyi árvesztesé­gért, most már valamennyi OPEC-tag nyugodtabb lelki­ismerettel növelheti kivitelét. Csak az a kérdés, mi ez: ál­dás, vagy átok álruhában, az olajfogyasztók számára? Mi lesz, ha az áresés miatt — egyesek már hordónként 20 dol­láros árat jósolnak jövőre — gazdaságtalanná válnak az utóbbi tíz évben feltárt olajforrások a nyugati országokban, meg a helyettesítő energiaforrások? Akkor ismét az OPEC-é lehet a piac, méghozzá ismét olyan áron, amilyet a szer­vezet szab meg. Mészáros György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom