Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-01 / 257. szám
4. IIUl'IH-l.» NÉPÚJSÁG, 1985. november 1., péntek Az idő markában Dr. Kormos Sándor o közművelődés gondjairól Nemrég szűkkörű, de a szakmát sokoldalúan ismerő, értő népművelők, újságírók, miniszteriális vezetők randevúztak Tatabányán, a Köz- művelődés Házában. Mi más lehetett volna a téma, mint a kulturális, művészeti munka megannyi lehetősége az idő markában, hétköznapjaink mindinkább szorító gazdasági helyzetében. A művelődési tárcát leginkább mérvadó szinten dr. Kormos Sándor, a minisztérium köz- művelődési főosztályának vezetője képviselte a találkozón, ilyenformán minden fölmerült kérdésre autentikus választ kaphattunk. Mi érdekelt bennünket? Először is a közelmúlt, ahonnan a mába érkeztünk. Kedvezőtlen fordulat — A legutóbbi tervciklusok kapcsán egyet látni kell : az V. ötéves tervben anyagi teltételeink fejlődtek, igen kedvezőek voltak, s ennek az eredménye, hogy ma már ötven városunkban van kulturális centrum, amelyek széleskörűen elégíthetik ki a művelődni vágyók igényeit — mondotta dr. Kormos Sándor. — Most azonban már érezzük, tudjuk, hogy épületek dolgában sajnálatosan túlszaladtunk az enged- hetőn! Illetve, nem számítottunk a gazdaság oly mérvű recessziójára, amely a VI. ötéves tervidőszakban, az állami támogatás egyidejű, tizennyolc százalékos növelése ellenére országszerte komoly fenntartási gondokat okozott, miután a növekményt jobbára új beruházások vitték el. Ekkor további hálózatfejlesztésre már nem gondolhattunk, s a pénzeszközöket a korábban megkezdett építkezések befejezésére kellett összpontosítani. Ilyen szempontból az 1986- tal kezdődő, hetedik tervciklus még szorítóbb lesz! Csupán arra nyílik anyagi lehetőség, hogy a tárca elkülönített alapjából a kisebb települések kulturális feltételein javítsunk valamelyest. De ez a pénz is főként oda megy, ahol a különböző szervek helyi forrásokból indítanak el akciókat, kisebb beruházásokat. Mi vezérelje tehát a tanácstestületeket, apparátusokat? Az anyagi bázis függvényében azon töprengjenek: mit tudnak belőle a leggazdaságosabban kihozni. Pozitív példaként a dióskáli, új típusú faluházat említem csak. Tatarozások helyett Megtudtuk később, hogy a főosztályvezető által említett központi forrás hasznosítása is mindössze ISO— 180 település életében ígér változást. További ezer helyről hiába nyújtják markukat a tanácsok. Jelentősebb lesz viszont a rekonstrukciós program, mivel rengeteg az olyan elavult, roskatag könyvtár, művelődési hajlék, amelyeket nemzeti tulajdonként meg kell menteni a jövendőnek. E tekintetben azonban nem szimpla tatarozásra gondol a minisztérium, hanem szükségszerű bővítésekre, amelyek növelhetik egy-egy intézmény munkalehetőségeit. Éppen ezért fokozott felelősség hárul a helyi tanácsokra, mert a központi alapból így megszerzett anyagi javakat rosz- szul is fel lehet használni, ha valahol nincsenek figyelemmel a szabályozó rendszerre. E témakör kapcsán szóba került az a 118-as számú miniszteri rendelet is, amely 1984-től a népművelők jobb megélhetését hivatott szolgálni, érdekeltté téve őket a rendezvények, egyáltalán az intézményi munka magasabb jövedelmezőségében. Küszöbön a béremelés — Pillanatnyilag még szkeptikusan ítélem meg a helyzetet, bár az intézkedés egyértelműen az előrelépést szolgálja a népművelők anyagi megbecsülése, társadalmi presztízse tekintetében — válaszolt kérdésünkre dr. Kormos Sándor. — A tapasztalat ugyanis azt tanúsítja, hogy a rendelet nyomán csak a tőkeerős intézmények tudtak előre lépni, s ezek száma mindössze legfeljebb másfél százra tehető. Talán ott követtük el a hibát, hogy a „118-as” hatályát általánosságban értelmeztük, a központok mellett kiterjesztvén a művelődési otthonokra is. Ugyanekkor több helyütt oda jutottunk, hogy a tartalmi kérdésekkel szemben a „gazdaságisok’' tevékenysége vált eluralkodóvá. Épp emiatt úgy vélem, és ez nem titok, hogy csaknem harmincezer népművelő, muzeológus, könyvtáros életében az a kormányszintű, közeli döntés hozhat igazán változást, amely tízszázalékos átlag béremelést irányoz elő 1986 januárjától. És hol lesz ez eklatáns? Ott, ahol a megyei tanácsok folyamatosan, az élethez igazodva bérfejlesztést hajtottak végre, így nagyobb bértömeggel rendelkeznek, s most ehhez jön az újabb plusz 8—12 százalék. Új iskolatípus A szakmai tanácskozáson sokan szóvá tették a közművelődésben szolgálók jelentős hányadának emberi gyengéit, képzetlenségét, amiből eredően városon, falun nem igazi partnerei a helyi vezetésnek. Lesz-e reform a népművelőképzésben, hangzott a kérdés több felől, amelyekre a közművelődési főosztály vezetője az alábbiak szerint nyilatkozott: — Kezdem ott, hogy jó népművelőnek lenni, legalább annyira alkati kérdés, mint amennyire magasabb iskolai végzettséget feltételez Ilyen irányú képzésünk sok változáson ment át három évtized során, s tartalmában is változott, mégpedig a jó irányában. Hiszen akár az egyetemi, akár a főiskolai tanár-népművelő oktatást tekintjük, tananyagukban a szociológia, az esztétika, a vezetés-szervezés és a művelődéselmélet arányosan vegyül. Amit előrevivő elvként fontosnak vélek mindezen felül, az a speciálkollégiumok meghonosítása lenne! Eldöntött kérdés továbbá, hogy rövidesen megoldjuk a középfokú népművelökép- zést, mégpedig oly formában, hogy bizonyos tanintézetek diákjai az érettségihez szükséges tananyag elsajátítása mellett kétszázórás szakmai tanfolyamon vesznek részt, megismerkedvén a népművelő munka alapkövetelményeivel. Ily végzettséggel egyegy rátermett fiatal vezethet falusi művelődési otthont, klubkönyvtárat, de meghatározott feladatokra hangolva elsősorban a magasabb végzettségű népművelőket lesznek hivatottak mentesíteni különböző segédmunkáktól... Epilógus Biztató, több szempontból igen előre mutató elvek és tervek, amelyeket a főosztályvezető felsorakoztatott. Remélhetőleg megvalósításuk során nem szenvednek torzulást, s a közművelődés ügye az eddiginél is céltudatosabban halad megkezdett útján. Nem feledkezve meg többek között arról sem, hogy a kultúra otthonai — dr. Kormos Sándort idézve — jó kézben alkotó- műhelyek, s legfőbb kötelességük az igaz értékek, művészi teljesítmények terjesztése. népszerűsítése. Moldvay Győző Katona Judit: Temetőkertben Gyertyáink égnek. Mélyebb ai éjek árka, a csigák útja hosszú, színezüst. Szétroncsolt agyú bíbor dáliákra dérgöröngy hullik s hamuszin esők. Hány éve már! Fejem lehajtva várok, talán mögém lépsz anyám, nesztelen. Mi fönn már fázunk. Mi véd ott lent? Virágod s vállkendödet a lábadhoz teszem. A kapunál virágot vett. Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul, akikor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahová a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: -kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult ahhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe elegyedtek. Szép öregasz- szony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásiait. s főként szellemi frisseségét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — fiatalasszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett. Péter, a kisfiúk már lefeküdt. Júlia néni viszont későn fekvő, rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már el?” — sugárzott a tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jó szándékkal követte el apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából. Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feleségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!" — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban Iákik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panelépülete. Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiáha szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszas nekiikészü- lődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette és mesélt. A régi, sötétszínű. nehézkes, meghatározhatatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két házassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta, önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákos- sága miatt olyan hamar kiakolbólított. hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait, jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott: — Kedves Júlia néni, kényszerhelyzetben vagyunk, nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletét, Iaddig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúnak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét. ■ Talált egy évig tartott a pótnagymamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavarosan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz. ha hozzájuk költözik lábadozni. De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol rajtuk kívül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartottak volna, legalábbis felgyógyulásig; arra sem kényszerítette őket. hogy ők szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után. Következő évben, halottak napján még rend behozatták a sírját, de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető al- végi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? Az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a ne- vet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista karában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberke minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zárkózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó. a feltételezés, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoporlokat szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben/« történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt”; „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezésben”, stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra. és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv Jánosi Antalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kibökte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” „Kapa" volt a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás.” Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. Egyáltalán valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tudja? S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idő. Meg amúgy is szégyellené, mert azt hinnék, iközeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelejtette a sír helyét. Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más. ott századokon átível a költészet ereje. De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet? M ire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek
