Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-29 / 280. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 29., péntek Választási kampány — Diákórák — Dixieland muzsika — Maksa Zoltán és Koncz Gábor fellépése Két szak- középiskola diáknapja Hagyományosan, november 28—30. között rendezi meg az iskolai diáknapot az Egri Egészségügyi és a Gép- és Műszeripari Szakközép- iskola. A két oktatási intézmény KISZ-szervezete évek óta közösen tartja jelentősebb megmozdulásait. A rendezvénysorozat most is párhuzamosan folyik a két iskolában, de a nagyobb tömeget megmozgató műsorokra a GMSZ aulájában kerül sor. November 28-án, csütörtökön délután, mindkét helyszínen tréfás diákigazgatóválasztással kezdődött a „fordított nap”. Ezt lendületes karate-bemutató követte. Majd a GMSZ- ben Maksa Zoltán humorista lépett fel. Este, a Miskolcról érkező Lucky Boys Dixieland Band zenéje szórakoztatta a hatalom új birtokosait, akiknek mulatsága ma tovább folytatódik. Szintén hagyomány, a péntek reggeli diákóra, amely a vállalkozó kedvűeknek számtalan tanárparódiára ad alkalmat. Kilenc órától a két iskola arra érdemes elsőseit avatják KISZ-taggá. Délelőtt a két helyszínen zenei és rádiós vetélkedők, filmvetítés, sakkszimultán, számítógépes játékok, főzőcske- és fodrászbemutató, helyesíró- és plakátrajzverseny teszi változatossá az iskolapadból kiszabadult tanulók napját. Újdonság a tévésvetélkedő a műszeriparisoknak, amelyre az iskola zártláncú televíziós hálózata ad lehetőséget. A sport hívei is tartalmasán szórakozhatnak. A lövészek, asztaliteniszezők, rejtvény fej tők is összemérik erejüket. Most is, mint minden évben fő attrakciónak ígérkezik a tanár—diák focimeccs. Aki még ezek után sem fáradt ki, az délután megnézheti Koncz Gábor vidám irodalmi estjét a GMSZ-ben, amelyet színészközönség találkozó is követ. GÓDOR KÁLMÁN TÁRLATA A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN Bölcs, de nem kiégett derű Gádor Kálmán ötven olaj- festményét hozta el Egerbe, tette ki régi ismerősei, barátai, volt diákjai és az általa szemérmesen szeretett közönség elé. Talán annak bizonyítására, hogy nem hiába élt. Bizonyára azért is, hogy emlékeztesse az egrieket: élt ő itt húsz évig: 1948 és 1968 között, nem is akármilyen történelmi szakaszban és tette a dolgát a saját lelkiismerete szerint. A művész második hazájaként emlegeti Egert, s az sem véletlen, hogy a városi tanács dísztermében őrzik az egri képzőművész csoportok (köztük szerepelt ő is) közös alkotását, Az egri vár ostromát. A Bükkről, mint örök élményéről beszél ma is. Amit ma Egerben, ezen a kiállításon lát a közönség Gódor Kálmántól, negyven év terméséből kiemelt részlet, válogatás. A festő szándéka szerint, de az életmű egészét tekintve is fontos, eligazító képek sorakoznak itt fel, a Megyei Művelődési Központ értő rendezésében. Aki korábbról ismerte a most hetvennégy éves művész munkáit, nyugodt szívvel állapíthatja meg, hogy a szerény társadalmi színpadon lejátszott életszerep után, a tisztes öregkor bölcs, de nem kiégett derűje adja itt az alaphangulatot. A szobák belsejéből csendéletek köszönnek ránk, kedves női arcok, a művész édesanyja, az árva leány, a nekünk mindig is a hátát mutató ülő aktok. Van ezek között egy, az öncsendélet, amely mintha Gódor önéletrajza, akár jellemzése is lehetne. Maga az a tény, hogy ezen a méretében, hangvételében is a monumentálisra törekvő, vagy azt kifejező képen az előtérben állnak a virágcsendélet jól ismert tartozékai, s mögöttük ott tartózkodott a festő a szoba félhomályában. A formáknak ez az együttese, ez a fogalmazás azt a szerénységet, azt az alázatot jeleníti meg, amely az élet csendes és türelmes elviselésére késztette a szépség szerelmesét. Itt semmi felesleges nincs, mint ahogy egyéb alkotásain sem található elkalandozás a szigorúan vett és bemért tárgytól. S mégis valami nyugtalanít! Nem a ránk törő nagyobb méret, nem is a kérdéseket felvető homályosság, a fénynek ez a tompává tett látogatása, rejtettsége, hanem inkább az, hogy ez a termetre és jellemre szálfaegyéniség, meghúzódik a csendélet alakjai mögé. Mintha csak egy lenne ő az ábrázolandó jelenségek közül. Mintha ön- tudatlanul, vagy nagyon is tudatosan besorakozna a látható világ elemei közé, mert az egyéniséget veszejtő, vagy elmosni készülő korunkban mi más, mi több az ember jelentősége, mint látszani valameddig a látható világban? A színház előterének déli oldalán messziről, ki nem kerülhetően néz ránk két vándorember, az Ütőn állók. Kalapban mindkettő, tikkasztó napsütésben. Nézik a tájat, az utat, vagy inkább azt a láthatatlan szembejövőt, aki ezt a két sudár termetet el nem tévesztheti : ezeknek köszönni kell, ezek itt, öltözéküket tekintve is olyan világból jöttek és olyan világba tartanak, amit a művész álmodott. És még nem beszéltünk az egri képeiről, az Egri Cifrapartról, a Hajnal Eger fe- lettről, a Tárkányi öregmalomról, a Tárkányi házakról, műteremélményéről, zenei témáiról, balatoni képeiről és a naplementéjéről, ahogy a kisimult tavon a sűrű vízbe omlik a tüzes korong. Emlékezni és emléket hagyni jött Egerbe Gódor Kálmán. 0 férfikorának visszhangjára volt kíváncsi, volt diákjai, barátai meg őrá. Ügy érezzük, mindkét oldalon nagy emberi érték született, ahogyan erről a volt tanítvány, az ugyancsak ősz hajú Czinke Ferenc beszélt a tárlat megnyitóján. Farkas András Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban A magyar szecesszió kerámiaművészetét bemutató kiállítás nyílt az Iparművészeti Múzeumban. A tárlaton mintegy másfélszáz, 1875—1915 közötti időszakból származó dísz- és használati tárgy reprezentálja a korabeli magyar kerámiaművészetet, s bizonyítja e műfaj európai színvonalát. A kiállítást Szabadi Judit művészettörténész nyitotta meg (MTI-fotó: Földi Imre) APÁTI MIKLÓS: Mintataníiás II1/3. Fölpattantam, sálat ka- nyargattam a nyakam köré, s mentem Friedrichékhez. Kicsit izgultam, a küldetés miatt. De nem engedtek be, mert Péter fertőző beteg volt. A hkrel visszaügettem az iskolába, s bár kedvem lett volna rohangálni egyet a tavaszi, friss napsütésben, ám a kötelességteljesítés, a feladatvégzés, a megbízás komolysága, s a háttérben lappangó kudarc — hiszen végül is nem tudtam meg semmit — visszaűzött a hűvös, napfénytelen, olajszagú tanterembe. Anélkül, hogy engedélyt kértem volna, odalépkedtem a katedrához, s elmondtam, mit végeztem. s— Még ennyit se lehet rátok bízni — morogta a tanár, s ekkor valami átszaladt az agyamon: „Kikre nem lehet bízni semmit? A zsidókra" Bizonyára erre gondolt a tanár úr. Iszonyúan szégyenteljes érzés volt. Hát csak azért küldött át engem, mert engem is zsidónak nézett? Először ezért szégyenkeztem. Aztán azért, mert nem kértem ki magamnak. Aztán azért, mert egy tanár ne zsidózzon. Se engem, se mást. De csak vörösödtem, vörösödtem. Dárdai tanár úr ekkor megláthatta, megérezhette, miféléket gondolok. Kicsit talán ő is elszégyelhette magát. Néhány éve szabadult föl az ország. Ki akart engesztelni. — És te félsz a betegségektől? — Nem — nyögtem. Vagy csak a fejemet ráztam? — Akkor menj át a szomszéd osztályba. Kérd el a Markovics Boritól a leckefüzetét, és vidd át hozzánk< a lányomhoz. Add neki oda, hogy ne maradjon el az anyaggal, ö is beteg. — Igen. — Azt hiszem, kicsit meg engesztelőd tem. Szünetben elkértem Markovics Bori füzetét, elmagyaráztam neki, hogy ml a feladatom; 6 kicsit értetlenül nézett rám, hiszen máskor ő szokta átvinni a leckét Csillának, Dárdai tanító úr lányának, most meg... De nem sokat tanakodott, odaadta a füzetét. Először volt a kezemben lánynak a füzete. Ekkor értettem meg, hogy a lányok nem ugyanazt, s nem ugyanúgy tudják a világról, mint mi, fiúk. Markovics Bori füzete szép, gondozott, elegáns, tiszta, becsületes volt. De hideg. És kicsit cirkalmas. Mintha nem az óra anyaga lett volna benne, hanem egy távoli, egzotikus, lepréselt virág. A mi füzeteink egészen másfélék voltak. Jobban hasonlítottak ránk, az órák unalmával, izgalmával vívott küzdelmeinkre. Megvi- seltebbek, de mégis, elevenebbek voltak. Csúnyábban írtunk, de gyorsabban tudtuk elolvasni a saját írásunkat. A lányoknak füzetük volt, nekünk irkánk. Ök éppen annyit írtak a füzetükbe, mint kellett; mi hol többet, hol kevesebbet. Csilla füzete bizonyára még szebb" — gondoltam, „ö mégis a tanító úr lánya.” S alig vártam, hogy Markovics Bori füzetével elügethessek a tanító úr lányához. . . Délben véget ért a tanítás. Az aznap felgyülemlett lo- vagias ügyeinket a kis utcában szoktuk elintézni. Ha valakit az órán padtársa, vagy távolabbi ellenfele megsértett, megtámadott, de az, mivel óra volt, nem torolhatta meg, elég volt ennyit mondani: „Gyere ki a Kis utcába.” Itt aztán, az osztály színe előtt megverekedhettek. Én gyengécske fiú voltam, kerültem a lovagi tornákat. De most beleakadtam Rózsába, aki odaszólt a tanítás végén: „Nem mész a zsidóékhoz?" Mit lehet erre mondani? Csak annyit, hogy: „Gyere ki a Kis utcába." „Arra lakom” — mondta erre Rózsa, aki egy fejjel magasabb volt nálam. Megvártuk, míg sorra kerültünk. Csak akkor léphettünk a „ringbe”, amikor az előző párok már jól elagyabu- gyálták egymást. „Vonalzóval?” Ez enyhe kardozást jelentett volna, én azonban tudtam, hogy ilyenkor könnyen törik a harci szerszám, anyám aligha tud ! másikat venni. „Kétvállig..." — feleltem önérzetesen. összekapaszkodtunk. Kisebb voltam, a sportszerűség szabályai szerint mindenkinek nekem kellett volna szurkolnia. De az élet, az osztály nem ilyen. Az erősebb nevét üvöltözték. „Rózsa! Rózsa! Rózsa! Hajrá, Rózsa!" Éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek. Már- már elhagytam magam, amikor Rózsa gánccsal próbálkozott. Ez tilos volt, főleg a verekedések első perceiben. Kiléptem a gáncsból, a súlyos, megbillent testet magamra rántottam, hanyatt vetettem magam, és lábbal jól eltaszítottam a fölöttem zúgó vörös arcú, vörös ha- is jú ellenfelet. Rózsa ledüb- bent a rugalmas, frissen nőtt fűre, utánafordultam, rá- !» ugrottam a mellére. „Két- t váll! Kétváll!" Üvöltöztek, ünnepeltek, és persze csodálkoztak a fiúk. Mondom, nem szoktam verekedni. Összeszedtem a ledobált \ holmimat, és mint valamely római gladiátor, vonultam dolgomra győztesen. Rózsa még morgott valamit utá- fe nam, míg a ruháját porolta, | de nem értettem, hogy mit, t nem is figyeltem oda. Mentem Csillához. Vége A Mozgó Világ legutóbbi, 1985. 10. számában „Az utókor a tényeket látja ...” címmel jelent meg az a beszélgetés, amelyet Baló György folytatott Be- recz Jánossal, az MSZMP KB titkárával. A beszélgetésben közelmúltunk több rétege tárult fel. Ebben egyaránt érdeme van a kérdező riporter makacs érdeklődésének és Berecz Jánosnak, akinek nyíltsága és elkötelezettsége jelzi : nincsenek kényes kérdések. A személyes életút, a politikusi pálya és a tudósi érdeklődés fontosahb állomásai is felvillannak, de a legfontosabbra, a magyar történelem utóbbi évtizedeire fordítanak a legtöbb figyelmet. Az ötvenes évek tragikus eltévelyedése, majd az 1956-os ellenforradalom többször is szóba kerül. Ez utóbbi pontos és differenciált értékelését igen fontosnak tartja Berecz János: „a hatalom és társadalmi politika szempontjából ellenforradalom, a tömegek mozgását, a nagy tömegek mozgását tekintve viszont forradalmi tartalommal is bír.” E megállapítás az 1956 utáni konszolidáció okainak a feltárásában igen fontos lesz. Hiszen ez alapján lehetett megakadályozni például, hogy újjáéledjen a szekta- riánizmus, amely az első oka volt az ellenforradalomnak. „Ha ez nincs” — mondja erről Berecz János — — „akkor nincs talaja az ellenforradalomnak.” Érdekes részleteket tudhatunk meg arról, hogyan foglaltak állást a szocialista országok 1956 novemberében a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, az 1957-es pártszervezési kísérletekről, amelyet a volt koalíciós pártok vezetői nem vállaltak, valamint arról, miért nem volt 1956 után Rákosi-per iMagyarországon. A történelem tanulságai a mának is szólnak. Berecz János a legtöbb bajt okozó szektáns-dogmatikus elhajlás ellenében fogalmazza meg álláspontját: „Szerintük ... nem a hibákat, bűnöket elkövetők a hibásak, hanem azok, akik erről nyíltan beszélnek, akik meg akarják fordítani az események menetét, akik helyre akarják állítani a lenini normákat. Tehát önmaguk védelmét a munkáshatalom védelmével azonosították, mintha nem a hibák rendítenének meg egy rendszert, hanem azok. akik erről nyíltan beszélnek, és kiutat mutatnak.” A Kortárs 1985. 11. (novemberi) számában egy másik beszélgetést olvashatunk. Berend T. Iván válaszol Hanák Gábor kérdéseire. A cím: Tudományos kutatás és társadalmi cselekvés itt is az elkötelezettségre és a többféle mozzanat egységére utal. A hangsúlykülönbség azonban szembeötlő: míg Berecz János személyében a politikus, Berend T. Ivánéban a társadalomtudós szólal meg. Ebből a nézőpontból tárulnak fel az egyéni élet főbb állomásai, megnyerő nyíltsággal és egyszerűséggel. Szó esik egy példakép tanárról: Pach Zsigmond Pálról és egy barátról: Ránki Györgyről. Berend T. Iván szerencsés embernek vallja magát. Lehetővé vált számára, hogy az adódó lehetőségeket a tudományos kutatás és a közéleti cselekvés érdekében aknázza ki. Ebben a beszélgetésben az ötvenes évek mintegy „alulnézetben” jelennek meg, teljes bonyolultságukban : „miközben durva igazságtalanságok, embertelenségek történtek, emberek indokolatlan meghurcoltatása, esetenként nevetséges érvelésekkel, közben maga az egész folyamat egy nagy társadalmi igazságtevés keretei között játszódott". Egyik legérdekesebb része az eszmecserének az, amikor a hosszú távú céljaink, elveink és a napi praktikus megoldások közötti eltérésekre világítanak rá. A nyilatkozó álláspontja tudóshoz méltóan pontos, differenciált és dialektikus: a jelen realitásaiból való kiindulás akadályozza meg az illúziók kergetését, miközben az „elméleti tisztázás segítségével... hozzá lehet járulni a megoldások új útjainak feltárásához". Ez az elméleti tisztázás a tudós legfőbb törekvése. Az összehasonlító gazdaságtörténet, amelynek világhírű művelője, éppen ezeket a lényegi összefüggéseket tárja fel. Legutóbbi munkája éppen a gazdasági válságok és hatásaik összehasonlítása volt. Ez is, és a marxi szocializmuskép változásainak az elemzése is napi aktualitással bír. Ránki Györggyel írt közös könyve — az európai fejlődés modern történetéről — megjelenés előtt áll. TOrőcsIk Miklós Politikai könyvnapok a Mátra Volánnál (Tudósítónktól) : A hét elején a Kossuth Könyvkiadó újdonságaiból szervezett kiállítás megnyitójával kezdődött a politikai könyvnapok eseménysora az egri Mátra Volán Vállalatnál. Az egy hétig tartó rendezvénysorozatot Kalmár Imre, az MSZMP Eger Városi Bizottságának titkára nyitotta meg, aki a Kossuth Könyvkiadó elődjéről, a Szikra Kiadóról is megemlékezett. Ezt követően vetélkedőn mérte össze tudását az igazgatóságot, s az üzemegységet képviselő 10 csapat. A többfordulós versenyben a kül- és belpolitikai, a köz- gazdasági, valamint a párt- élettel kapcsolatos ismereteikről adtak számot a versengő felek. A könyvbemutató ideje alatt egyébként a legújabb kiadványokból válogathatnak az érdeklődők, s mintegy 40 ezer forint értékű kötet cserélhet gazdát. Jeszenszki István
