Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-22 / 274. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1985. november 22., pénték

Viszneki kamaszkák

Táncol az egész iskola

— Kis túlzással azt mondhatnám, hogy az egész iskola táncol — lep meg a kijelentéssel. Hitetlenkedve nézek rá, mert már sorolja is igaza bizonyítására a tényeket. — Nálunk százharminc gyerek tanul, ebből nyolcvannyolc az együttesünknek is tagja, és akkor nem beszéltem még húsztagú ifjúsági csoportunkról. Az elsősöket inkább csak figyelget- jük, próbálgatjuk. Ezt tekintetbe véve, szinte stimmel is az egyenlet.

Az eltelt esztendők alatt rangos helyet vívott ki magának az amatőrmozgalomban a Kamaszka. 1970-ben léptek először színpadra, s 1975-től sorozatban nyerik a területi és megyei úttörőszemléket. Ennek köszönhetően, rendszeresen ott vannak műsorukkal az országos fesztiválokon is.

— Mivel sajátosan helyi néphagyományról nem beszélhetünk, programunkat a különböző magyar tájegységek és a szomszédos népek táncaiból állítottuk össze. Legismertebb darabjaink a galgamácsai gyermeklakodalmas és a betlehemes játék. Ezeket a szakmabeliek igazi gyöngyszemnek minősítették, s mindenütt tetszenek a közönségnek is. Az előbbivel a televízió Szép magyar tánc című műsorában is többször szerepeltünk. Ügy érzem, eredményeinkben a fiatalok szorgalmán és ügyességén túl, annak is nagy szerepe van, hogy megnyertük az ország egyik legjobb koreográfusát, No- vák Ferencet, aki többek között a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesével dolgozik együtt. Az ő két táncával neveztünk 1984-ben be az országos koreográfiái" pályázatra, melynek Budapest sportcsarnokbeli döntőjében az úttörő korosztály első. díját nyertük el. A mestert egyébként a diákok szeretete hozza el újra meg újra, hiszen honorárium tekintetében nem tudunk versenyezni a nagy profi együttesekkel.

Máris a pénznél vagyunk, amely ma életünk minden területén szinte törvényszerűen szóba kerül előbb- utóbb. Különösen egy ilyen

csoportnál, amely nem lehet meg látványos jelmezek nélkül, s amelynek sokat kell utaznia fellépéseire.

— Most még tűrhető a helyzetünk — sóhajt a tánckor vezetője —, de az idén sajnos lejár a KISZ KB-tól kapott hároméves ösztöndíj, ami anyagi támogatást is jelentett. Kiadásainkat igyekszünk csökkenteni, de teljesen megszüntetni nem tudjuk. Így aztán nagy szükségünk lenne egy mecénásra: vállalatra vagy szövetkezetre. Ami nekik esetleg apró kiadás lenne, nekünk jelentős segítség. Mostani helyzetünkben leginkább a szülőkre támaszkodhatunk, s ők meg is teszik, ami tőlük telik. Varrják, hímezik a ruhákat, amelyekből már félmillió forintot érő készletünk van. Minden fellépésre kimossák, kikeményítik, vasalják a szoknyákat és a blúzokat. Ez pedig nem kis munka, hiszen közel negyven előadást tartunk évente s akkor még nem számoltam a különböző ünnepségeken adott műsorainkat.

— Az idén nyáron lehetőséget kaptunk a Művelődési Minisztériumtól egy kéthetes finnországi turnéra. Az utaztatás 300 ezer forintba került, ami a pénztárcánkhoz mérve hatalmas összeg, de szerencsére kérésünkre összefogott a szűkebb pátria. A megyei pártbizottság, a megyei tanács, Gyöngyös Város Tanácsa és még tizenhat gazdálkodóegység segítsége 200 ezer forintot hozott, nyilvánosan is köszönet érte. A többit á családoknak kellett állni, s ki is szorították becsülettel. A turnén nem várt nagy sikert arattunk. Ez dicsekvésnek . hangzik így, de csak azt mondom, amit az ottani újságok írtak — mentegetőzik, s már mutatja is a lapkivágásokat. Terjedelmes cikkek méltat.u'.k az együttes teljesítményét, a képeken repülnek a táncos lábú viszneki lányok szók* nyái.

— NSZK-beli és skandináv társakkal léptünk fel, s a sorozat végére mi lettünk a fő attrakció. A program elejéről a végére kerültünk, s a közönség alig akart leengedni a színpadról. A gyerekek finn családoknál laktak így sok kedves ismerőst szereztek.

Természetesen azóta sem pihennek a táncosok, készülnek az új feladatokra. A fő cél: bekerülni az úttörőszövetség megalakulása 40. évfordulójának díszünnepségére, amelyet az Erkel Színházban tartanak majd. Természetesen továbbra is jelen lesznek a különböző ünnepségeken, s ahová hívják őket, szívesen ellátogatnak. Szóba került egy lengyel körút terve is.

— Mára elértük azt, hogy bizonyos rangot jelent tanítványaink szemében, ha bekerülhetnek valamelyik csoportba — mondja büszkén Csombok József. — Örömmel jönnek a fiúk, lányok, pedig kemény próbákat tartunk, hiszen egy-egy produkció körülbelül két óráig tart, s ezt a nagy megterhelést végig mosolyogva kell viselniük. A legnagyobb ünnep nekünk továbbra is az, ha a helybeliek előtt táncolhatunk. Ilyenkor összegyűlik a falu apraja-nagyja. Kíváncsian és szeretettel figyelnek, hiszen majd mindenkinek szerepel egy-egy kis rokona. De ha azt kérdezné, mi volt a legnagyobb élmény, amit én a táncnak köszönhetek, a finn útból idéznék fel egy epizódot.

— A velünk túrázó svéd zenekar az utolsó estén váratlanul a magyar Himnusz- szál köszöntött bennünket. Hogyan tanulták be, máig sem tudom. Ahogy ott álltunk a függöny előtt, köny- nyekig meghatva, arra gondoltam, ezért a pillanatért érdemes volt másfél évtizedig dolgozni. A nagy búcsúzkodásban majdnem le- késtük a repülőt.

Koncz János

Pódium-kettős

A gyöngyösi „zsebszínházban”

Van egy kis színházterme Gyöngyösnek, amiről alig esik szó. Sdkan úgy képzelik, hogy itt a Helyőrségi Művelődési Otthonban csak zártkörű rendezvények láthatók. Pedig nemcsak azok. Ebben a kis teremben olyan bennsőséges, intim-hangulatú műsorok jutnak el a közönséghez, amelyek alkalmasak a szép, csendes szórakozásra, a családias együttörü- lésre, -mosolygásra. Mint legutóbb is.

Két fiatal színész, Görbe Nóra és Szerednyei Béla egyórás vidámkodása váltott

ki sok-sok nevetést, és ennek következtében élénk taipsot a közönségből. A cím, Szeretni bolondulásig, önmagában is jó előre jelezte, hogy mit várhat, mit kaphat az a néző, aki beül ebbe a kis terembe egy röpke órára. Ügy szokás mondani: kikapcsolódhat, lazíthat. Nem kell sorsfordító kérdéseken rágódnia, nem kell mélylélektani katarzisokat átélnie. Ha kedvét leli benne, hallhat aprócska anekdotákat, kis viccecskéket, örökzöld slágereket, és az ilyenkor szokásos, kiapadhatatlan témakör, a szerelem és vidéke című társasjátéik jeles epizódjait is végigkácarászhatja.

Az ifjú színészi kettős igyekezett kedvet teremteni •mindahhoz, amit nyújtani tudtak. Jó tempójú, lendületes előadásukat ugyan a színháztörténet sem jegyzi fel aranylapra, énekükért a lemezgyártók sem fognak talán tülekedni, de jó szándékú produkciójuk megért egy estét. Abból is egy órácskát.

Várjuk a gyöngyösi ,zseb- színház” újabb műsorát.

(gmf)

Bakócz Graduate

Kódexek o középkori Magyarországon

Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban

Könyvet tartó szent alakja (budai szoborlelet a XV. század elejéről)

(Hauer Lajos fotói — KS)

Az Európai Kulturális Fórum alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban, a Várban olyan új kiállítást tekinthetünk meg, amely bízvást mondhatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban látható koronázási ékszerek bemutatásával egyenértékű. Ami a magyar államiság kialakulása szempontjából a korona, az a magyar anyanyelvűség szempontjából a Halotti Beszéd: nemzeti létünk alapköve, forrása. Ezen a várbeli kiállításon ugyanis szemtől szemben. a maga tárgybeliségé- ben láthatjuk írásbeliségünk kezdeteit: a Pray-kódex kinyitott lapját a Halotti Beszéddel, a Leuveni Kódexet az Ómagyar Mária- siralommal, s a Königsberg!

(1500 körül)

Töredéket a XIV. század közepéről, amely a negyedik összefüggő szövegű magyar nyelvemlék.

Láthatjuk még Anonymus Gestáját s a Képes Krónikát is, összesen 203 dokumentumot, amelyből 184 az írásos anyag, a többi korabeli művészeti tárgyú. Ezek a kiállítási darabok — híven az alkalomhoz — Európa sok országából vándoroltak hozzánk. A Königsberg! Töredékek például Lengyel- országból érkezett ide a kiállításra.

A mostani kódex-bemutatót február végéig láthatjuk á Széchényi Könyvtárban — az európai kulturális összefogás szép példájaként.

Gy. L.

Esztergomi Antophonale (XV. század közepe)

Sárközi Sándor:

Székek

Ezen kis történet szereplője: két szék.

Két sötétbarnára pácolt, úgynevezett hajlított szék.

Tonet széknek is szokták nevezni áz efféle bútordarabot.

Az ok, amiért szó esik e két sok vihart megért ülőalkalmatosságról: az emlékezés.

Szüleim tulajdonai voltak, most én őrzöm, illetve használom őket. Milyen érdekes ... a tárgyak milyen hosszú életűek. Ezek legalábbis ... mert azidőben, a múlt század utolsó éveiben még volt idejük s türelmük a műbútorasztalosoknak, hogy olyat csináljanak, ami nekik is élvezet, ha elkészül, meg arra is gondoltak, hogy ne szidják az embert, a mestert, keze munkájáért.

Ez a két szék bizony dicséri készítőjét. Alija az időt. Enyvezése nem enged, csapjai nem lötyögnek. Pedig mozgatták őket a szüleim, akik sokszor cserélték várost. Ezt bizonyítja a szék alfelén levő vasúti jelzés is, apám nevének kezdőbetűi, meg a: honnan-hová... A fekete festék, ami ezt jelzi, szintén mutatja az időt.

Apám, anyám a székek első gazdái már régen messze járnák ... mégis furcsa, amint a székeket nézem. Melyik lehetett apám széke és melyik az anyámé?

Olykor odaképzelem őket. ahogy ülnék, s beszélgetnék . ..

Apámra nem emlékszem. Igen keveset láttam a világból még, amikor elment. Felállt a székről a király parancsára és megölte egy másik szegényember, egy másik király parancsára. A világ azóta sokat változott. A királyok kimentek a divatból mifelénk, de a székek nem.

Ülni azért kell az embereknek király nélkül is:

Csak a székek állnak rendületlenül. Az unokáim ostromát is bírják.

Talán ha el nem pusztítják őket erőszakkal, megérik az Iezredfordulót is . .

Viszneki általános iskolások alkotják a Kamaszka Néptáncegyüttest. Az idén már 15. éve működik a folyton cserélődő tagokkal, de egyre szebb eredményekkel. A jubileum alkalmából Csombok Józseffel, a csoport vezetőjével beszélgettünk otthonában, a munkájukat hitelesítő dokumentumok, díjak és fényképek között.