Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 16., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM hogy eredete mindig világosan felismerhető volt. Az ábrázolások valószínűleg mágikus jelentést is hordoztak, mint a Kosztrovszkajá kur- gánban eltemetett szkíta vezér világhírű. nagyméretű pajzsjele, az aranyból készül) fekvő csodaszarvas, a szkíta ötvösség remeke. Az állat- motívumok ritmikus összekapcsolása. ismétlése — a szkíta művészet sajátossága — a típusalkotás ellenére sem csökkenti az ábrázolás életszerűségét. A realisztikus elemeket dekoratív formába írták át a késői századok néhány figurális megoldású művészi dísztárgyán is. amelyeket a Fekete-tengerparti görög gyarmatváros, Olbia műhelyei készítettek az i. e. V. század első felében a szkíta előkelőségek ízlésének megfelelően. Tegezveretek, kantárbúj- tatók, rúdvégdíszek, sisakok, különféle ruhatartozékok, üstök, lószerszámdíszek, fejékek, övlemezek, karperecek, nyeregkápadíszek mellett kitűnően konzervált nemeztakarók. a nomád élethez szükséges, rátétes diszű és festett faliszőnyegek, kulacsok, korsók, flakonok hozzák közelebb a látogatóhoz a rég letűnt évszázadok titokzatos népének ünnepjei! és hétköznapjait. fi I Kultikus balta i. e. I. évezred eleje és övcsat i. e. I. évezr.ed eleje (Nádor Ilona felvétele —ÜS't Európa, kulturális forum A célok világosak és egyértelműek Ösztönösség és céltudatosság. Ma is, több évvel ezelőtti budapesti fellépésén is ilyesféle benyomásokat hagyott maga után korunk egyik legtöbb vitát kiváltó, de kétségtelenül egyik legjelentősebb zeneszerzője, az idén 52 esztendős Krzysztof Penderecki. Egyik méltatója, Ludwik Erhardt (akinek a lengyel zeneköltőről írott könyve e napokban látott napvilágot magyarul is) azt írja: „Penderecki a modern zenébe nem sok tapasztalattal és ismerettel lépett be.” És mint az életrajzból kiderül, Pendereckinek valóban minden hangért, minden frázisért meg kellett küzdenie, magának felfedeznie a törvényszerűségeket, kikísérleteznie saját stílusát. Ez a nehezen megtalált egyéni hang sugárzott oly határozottan a budapesti estén ezúttal is : az „itt és most pontosan ezeknek a hangoknak kell megszólalniok" parancsa, ahogy a zeneszerző robusztus lénye minden energiáját a zenekar irányítására koncentrálta. Mialatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy Penderecki nem csak erőteljes, sűrű atmoszférát teremtő súlyos mondandót hordozó zene alkotója, hanem szuggesztiv, temperamentumos, biztos kezű karmester is. — Ügy tudom, ön hegedűművész szeretett volna lenni, de túl későn kezdte az intenzív zenetanulást. Mégis, milyen gyerekkori inspirációnak tulajdonítható, hogy egyáltalán a zenei pályát választotta? — kérdeztük Krzysztof Pendereckitől a szerző estjét megelőző délelőtti próbán. — Az a délkelet-lengyelországi kisváros, Debica, ahol születtem, nem sok lehetőséget kínált a jó zenével való ismerkedésre. Szüleim sem nagyon inspiráltak effélére. Pedig apám ifjú korában hegedült egy keveset, de csak rövid ideig. Már jócskán elmúltam tízéves, amikor valahonnét egy hegedű került a házunkba, amin apám megpróbálta felidézni gyerekkori gyakorlatait Aztán inkább az én kezembe adta, kezdjek vele, amit tudok. Én pedig egyszerre megszállottja lettem. Minden segítség nélkül kezdtem valahogy játszani rajta. Amikor pedig egy kedves diákköri barátnőmtől ajándékba kaptam Bach szólószonátáit, attól kezdve nagyon komolyan érdekelt a zene. Tizenöt éves voltam már. de még semmiféle zenei képzésben nem volt részem. Érettségi után Krakkóba mentem tanulni egy jónevű tanárhoz. Eleinte saját magamnak írtam zenét, olyan Wienniawski- és Paganini-féle stílusban, hogy azt játszhassam a hegedűmön. Egy ideig nem is tudtam biztosan, hogy hegedűművész akarok-e lenni vagy zeneszerző. Amikor kiderült, hogy a hegedűművészi pályához túl későn kezdtem a tanulást, magától eldőlt ez a kérdés. De valószínűleg enélkül sem tudtam volna lemondani a komponálásról. Tanulmányaim alatt Bach- tói Bartókig valamilyen módon minden jelentős zeneköltő hatott rám, akiket később, a magam stílusának kialakításánál azután egymás után el kellett felejtenem. — Magyarországon azt tapasztaljuk, hogy a kortárs zenének új közönsége van, akiket nem mindig könnyű megnyerni a teljes, autonóm zeneművészet számára, önnek milyen tapasztalatai vannak e téren? — Én természetesnek tartom, hogy a mai zene nem ugyanazokat vonzza, mint a barokk, a klasszikus vagy a romantikus muzsika. Ezért vagyok ellene a kortárs zene fesztiválszerű elkülönítésének más korok zenéjétől. Ilyen fesztiválok persze Lengyelországban is vannak, ahol a kortárs muzsika megközelítően az ötvenes évek közepétől kapott helyet a hangversenytermekben. Eleinte nem volt könnyű közönséget találni hozzá. De miután sok éven át játszottuk normál, bérleti koncerteken is, más alkotások mellett, tehát nem csupán a Varsói Ősz néven ismert modernzenei fesztiválon, a közönség egyre fogékonyabbá vált vele szemben. — Az ön zenéjét, két évtizednél is régebben a Hirosima emlékére irt zenekari műve révén ismerték meg hazánkban. Ez meglehetősen „politikus", szinte programzeneszerű alkotás volt. Később is komponált ehhez hasonlókat? — Az említett művet nem szántam „politikus" kompozíciónak. Programzenének sem tartom. Ez csak dedi- káció volt a zeneműhöz Hirosima áldozatai számára. Egyébként is politika- ellenes vagyok a művészetekben. Ez a zene nem a de- dikációja miatt lett népszerű, hanem mert tartalmában és formájában merőben újat hozott, és erre az útra. úgy hiszem, én léptem először. — Idei budapesti szerzői estje arra az időszakra esik, amikor fővárosunkban ülésezik az európai kulturális fórum. amelynek — úgy tudom — ön is egyik résztvevője. Mit vár az értekezlettől? — A fórumon sajnos csak igen kevés ideig tudtam részt venni, annyira lefoglalt a szerzői est előkészítése. Hamarosan pedig tovább kell utaznom. Természetesen ismerem a fórum célkitűzéseit, amelyek nagyon világosak, egyértelműek, és messze túlmutatnak a kultúrában való együttműködés horizontján. Nagyon örülök ennek a tanácskozásnak, mert fontosnak tartom, hogy a világ különböző részein élő, más-más gondokkal küzdő emberek leüljenek beszélgetni egymással, és éppen a kultúráról. Ez az első lépés ahhoz, hogy emberek. népek, földrészek között megértés szülessen minden egyéb vonatkozásban is. Szomory György csőn y őszi nap egyenesen az ágyra sütött s bearanyozta a lepedőn fekvő nagy kamaszkezet. amelynek vastag fiatal bőrén még nem ■tetszett át az erek lüktetése. A gyerek újra kinyitotta szemét. — Elbocsátottak mama. Az asszony csak a megdöbbent tekintetével felelt. — Nem írathatom be Bözsit az iskolába — mondta a gyerek. Űjra csend lett. Az asz- szonynak kicsordult a könny a szeméből. — Nem tudom, mi lesz már velünk — mondta csendesen s a sötét bőrű, sovány arca elfakult az idegességtől. — Az ember nem vét sem isten, sem ember ellen, elvégzi rendesen a dolgát, senkinek sem árt, s a falat kenyeret is elirigy- lik a szájától. Mikor lesz már vége ennek a nyomorúságnak! Azt hittem, végre bejutottál egy helyre, ahol megmaradsz egy darabig, mert meg vannak veled elégedve, s erre még meg sem melegedtél... A gyerek rámosolygott az anyjára. — Nem kell félni, mama! — mondta s behunyta a szemét. — Nem lesz velünk semmi baj! Üjra elaludt. de most egyenletesebben lélegzett, délben pedig felébredt, s enni kért. Két mélytányér krumplilevest kanalazott ki, utána egy tányér cukros mákostésztát szúrt villahegyre. A vér visszaemelkedett az arcába, a füle is kipirult, a szeme jókedvűen csillogott. — Mit csinálsz? — kérdezte az anyja, amikor látta. hogy Bálint lerúgja lábáról a dunyhát. — Felkelek. — Minek? — Bemegyek Pestre — mondta a gyerek, lábát a padló fölött hintáztatva. — Munkát keresni. De alighogy felállt, ösz- szecsuklott, elterült a padlón. Elájult, az anyja alig bírta visszaemelni az ágyba, a megereszkedett súlyos fiútestet. Néhány perc múlva ijedt, csodálkozó kifejezéssel az arcán, magához tért ugyan, de oly gyönge volt, hogy még egy hétig ágyban kellett maradnia. Az idő java részében szótlanul. kissé meghökkent arccal, elgondolkozva nézett maga elé a magasan feltámasztott párnáról, mint aki testének egy eddig ismeretlen részével, a betegséggel, ismerkedik. Tizenöt éves volt. de eddig még csak kívülről, a világból támadtak rá, önmagával még nem ellenségeskedett. A betegség azonban, amelyet egyedül, orvosi segítség nélkül kellett legyűrnie, arra kezdte tanítani, egyelőre még elemi iskolai fokon, hogy az ember önmagát is pusztíthatja. Nehezen értette meg: hiszen minden porcikájával élni kívánt. Éles szürke fiúszemével. amely a világ látható szoros összefüggéseit pontosan számon tartotta, egy feloldhatatlan ellentétet vélt felfedezni aközött, hogy nem akart beteg lenni s hogy beteg volt. Eleddig csak akkor adta be a derekát, ha mások, erősebbek kívülről kényszerítették éheztetéssel vagy erőszakkal, most a saját teste vette rá valamire, amihez nem volt kedve: a betegségre. Ügy érezte magát, mintha akarata ellenére a feje tetejére állng. Semmiképp sem akart s tovább állt. Tiltakozott s nem hallgatta meg magát. Az anyjával restellt a betegségéről beszélni, de amikor a bátyjával egyszer kettesben maradtak a szobában. erőszakot tett szemérmén. Meg lehet- e attól betegedni, ha az embert valami nagy izgalom éri. Feri nem értette a kérdést. — Miféle izgalom? — Hát csak úgy — mondta Bálint. — Valamilyen nagy izgalom. Mondjuk, ha egy nagy csalódás éri az embert? Feri vállat vont. — Miféle csalódás? — Hát mondjuk — közölte Bálint lesütött szemmel — ha az ember csalódik a legjobb barátjában? — Nem tudom — mondta a bátyja. — Ilyesmiről még nem hallottam. Feri viselkedése Bálinttal szemben az elmúlt három hónap alatt érezhetően megváltozott. Amióta ez négyszerannyit keresett, mint amennyit ő hozott haza hetenként szemmel látható tisztelettel tekintett rá, amely lassanként elapasztotta a kezdeti irigységet. sőt valamennyi hálás szeretetet is is keltett benne öccse iránt, akinek jóvoltából most már a maga keresetével szabadabban gazdálkodhatott. Bálint betegsége hirtelen ráébresztette testvéri vonzalmára is. Első nap nem hitte el. hogy beteg, de amikor megpillantotta éjjel a gyerek ide-oda forgolódó, epervörösre gyulladt testét, amelyről Bálint álmában letépte a takarót, maga is megijedt. Esténként lábujjhegyen jött be a szobába, egyszer sem csapta be -maga után az ajtót, — Ilyesmiről nem hallottam — mondta — hogy valaki attól betegedjék meg, hogy csalódik. Bálint elgondolkodott. •— Azt mondják, hogy a kutya megdöglik a gazdája sírján — Affenét! — morogta Feri. A lenyugvó nap piros alkonyati fénnyel hintette be a szobát, amelyet Köpéné, amióta a fiuk meggyarapo- dott keresetéből telett, sokkal tisztábban tartott, padlóját egyszer hetenként felmosta, egyszer felsúrolta, falait újra meszelte, politúros szekrényét fehér cipőkrémmel kifényesítette. Jó tiszta szaga volt a szobának. Az asztalon egy nagy mátyásmadár ugrándozott, amelyet Feri fogott a nyár elején, olykor megállt, megemelte nyesett szárnyát s apró fekete gyöngyszemével kíváncsian átpislantott az ágyra. — Nem ittál? — kérdezte Feri óvatosan. — De. — Sokat? T— Sokat — mondta Bálint. — Majdnem ötven pengő árát négyen. Én fizettem az egészet. Feri füttyentett. — Hát talán attól! — mondta, elismerő s irigy tekintetet vetve a gyerek sápadt arcára. — Mit attól? — Hogy attól betegedtél meg. — Attól nem — mondta Bálint határozottan. — Azt tudnám. Azért ittam, mert nagyon szomorú voltam. Feri félrefordult, hogy a gyerek ne lássa meg arcán a nevetést, amelyet a kissé elferdült szája mindig kajánabbnak rajzolt meg, mint amilyennek a rekeszizmáról elindult. — Hát akkor ne beszéljünk róla! — mondta esetlen tapintattal. Bálint előre könyökölt. A beszélgetés kezdete óta arca szokatlan kifejezést öltött. máskor oly határozott száján bizonytalan, szemérmesen mentegetődző mosoly darvadozott, egy-egy szónál még a szemét is lesütötte. — De csak beszéljünk! — mondta erélyesen. — Azért gondolom, hogy egy csalódásba bele lehet betegedni, mert az éppoly váratlanul éri az embert, mint ahogy a gépnél egy kerék elkapja a kezét. Erről sem tehet az ember, meg a másikról sem. — Nem értem — mondta Feri. — Mindig valami más be- tegíti meg az embert — magyarázta a gyerek. — Az ember nem akar beteg lenni, tehát, ha mégis az, akkor valami más betegítí meg, nem ő maga. Mert valami oka csak van annak, hogy beteg. — Hát a betegség. — De az nem az emberben van — mondta Bálint — hanem kívülről jön. Mert ha a betegség az emberben volna, akkor beteg akarna lenni, márpedig ilyen bolond nincs. Feri eltűnődött. — Ha az ember kezét elkapja a gép. akkor mégis csak maga tehet róla, mert nem vigyázott. — A csalódásnál is — mondta a gyerek. Moi rii/nu — i. t. V. szazad Nyeregtakaró töredéke — i. e. V. század
