Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
Boldog cigányok Boldogon (Szabó Sándor felvéte- h’i) Életforma vállasnak lehetünk tanúi Boldogon, ahol a helyi cigányok környezetük és a község vezetése segítségével immáron több éve azon [szorgoskodnak, hogy szakítsanak a múlttal, s egy új, jobb környezetbe kerülve boldog cigányokként éljenek. érés Boldizsárt agyonütötte a fa és Szeréna két gyermekkel özvegyen maradt. Korai, kemény tél volt akkor, némely favágók esküdtek rá, hogy farkasokat is hallottak ordítani azon a vidéken, ahol a szerencsétlenség történt. Az erős fagy miatt tilos volt a fadöntés, de az esztendő végén szorították a munkát. Bőgtek a motorfűrészek a hegyoldalakon naphosszat, és a csupasz testű bük- kök recsegve zuhantak végig a csonttá fagyott földön. Azon a hajnalon Szeréna öt tojást ütött fel rántottának, hagymát, szalonnát is vágott alá, úgy, ahogyan a férje szerette. — Egyél csak! Kell az erő ilyen istenverte hidegben, mikor még a kutyát is kár kiverni, nem hogy az embert. Bódi falta a szalonnás tojást, de fél füllel a munkásbusz zúgását hallgatta, nehogy megvárakoztassa a többieket. — Hagyd el Szerén! Hajráznak mindenütt. Miért éppen a mi gazdaságunk lenne a kivétel? Az asszony mondani akarta, hogy őrültség húsz fokos hidegben termelni, amikor a fa kiszámíthatatlan, reped, hasad, még agyonütheti az embert, de az UAZ megállt a ház előtt. A gyerekek aludtak, Szeréna is csak magára kapott hirtelen valamit, kilépett a férje után, de ő az ajtóból visszaparancsolta : — Bújj vissza az ágyba! Hallotta jól, hogy csapódott a kocsiajtó, ahogy sikítva megpördültek a jeges földön a kerekek és elindult a járat. Nyugtalan volt, tele feszültséggel és félelemmel, de aztán gyorsan felöltözött és munkához látott. Dolog volt bőven, hiszen disznóölésre készülődtek és biztosak voltak benne, hogy ha megenyhül az idő, a hízó abbahagyja az evést és csak majszolja majd a darát. Délre harangoztak, amikor emberek szaladtak az erdészet felé és szirénázó mentő hangja sivalkodott bele a békés harangszóba. Egy öregasszony jajgatva közeledett a házuk felé, de aztán meggondolta magát és visszafordult. — A ja ütötte agyon! — kiabált egy vékony kis ember és a sapkájával a mentőnek integetett. Ennek három esztendeje! És a temetésnek is. Szeréna a szívében azóta is gyászolta Boldizsárt és éjjel-nappal a család sorsát forgatta a fejében. A dolgok nem alakultak rosszul, mert Bódit tavaly felvették az erdészetire. Szeréna — a lánya — mellette maradt és a gazdaságban kapott munkát. Az anyja szerette volna, ha ő is tovább tanul, de hajthatatlan maradt. Amikor kérdezték, hogy miért nem jelentkezett csak mosolygott: — Az erdei madarat mindig a fák közé húzza a szive! Egyik vasárnap este elbeszélgettek az 4 asztalnál. Szeréna hunyorgó boldogsággal nézte a lányát, miközben az ő életének szakadt szála is eszébe jutott, amelynek gombolyagja örökre elgurult a fiatalság bokrai között. Bódi, a nyurga kamaszok módján izgett-mozgott, az asztal alatt a lábával harangozott, Szeréna — aki már betöltötte a tizenhatot — közeli emlékei között keresgélt és azok selyemszálait kö- tözgette és közben az abroszon hagyott kenyérmorzsákat terelgette báránykák módjára egy kupacba, majd — mintha pásztoruk lenne — gyorsan különválasztotta őket. Szeréna kereste lányában a férjét: mélyen ülő barna szem, szépen ívelő dús szemöldök, fekete haj — mintha Boldizsárt látná — a vastag húsos száját, hibátlan, fehér fogait is tőle örökölte. Az asztalnál a fő hely — Boldizsár halála óta — mindig üresen maradt. — Ide mikor ül már valaki? — kíváncsiskodott tapintatlanul a fia. Testvére oldalba is bökte, mert látta, hogy az anyja szeme — mint a hirtelen jött homály — egyszerre bepárásodott. — Ez a hely mindig üresen marad! Szava olyan tisztán és élesen csengett, mint az udvaron a kisbárány rézcsengety- tyűje, inkább kinyilatkoztatás volt ez. mint mindennapi beszéd. — Pedig olyan szép és fiatal még édesanyám! Szeréna magához ölelte a lányát és a könnyein átragyogott valamilyen kimondhatatlan erő. — A magunkfajta csak egyszer választ! A választásnál pedig lassan már terajtad a sor. .. A lány elpirult és tündöklött az arca. hiszen első eset, hogy az anyjával ilyesmiről beszélt, mondani is akart valamit, de zavarta az öccse kamaszos kuncogása. — önts vizet a jószágoknak, kisfiam! Ketten maradtak végre a konyhában. Szeréna sugárzó arccal az anyjára nézett, aztán — mintha meggondolta volna magát — újra terelgetni kezdte az abroszon a morzsákat. Eszébe jutott, hogy eddig mindent maga tervezett ki. mindent egyedül gondolt végig, anyjával nem mert, barátnőivel nem akart a titkairól beszélni. A napokban már-már rászánta magát, amikor a diszkó után Elek Karcsi elhívta sétálni és amikor a falu szélére értek átkarolta a derekát. Nem ellenkezett, elvégre nincsen abban semmi, ha egy fiú átkarolja a lányt, hanem amikor Karcsi szembe fordult vele és marokra kapta a blúzát, dühös lett: — Mi vagyok én, hogy csak nekem rontasz? A fiúnak lángolt az arca, égett a füle. — Mondani akarok neked valamit, Szeréna! — Mit akarsz? Visszafordultak és hallgattak a lány kapujáig. — Még most sem jutott eszedbe semmi? A kőfal mellett álltak és akkor Karcsi, hirtelen megcsókolta. Azóta nem találkoztak, de Szeréna gyanította, hogy az anyja az ablakból talán látott valamit. Az asszony közelebb húzódott a lányához. — Tudod, Szeréna, ilyen idős koromban én már szerettem az apádat. Mind a ketten az erdőt jártuk, ő fát termelt, én csemetét ültettem, makkot szedtem, cserkész~ utakat tisztítottam, éppen úgy, mint te. Apád — emlékezhetsz \rá — szép szál ember volt, de Iolyan komoly és magának való. Nem kocsmázott, ,nem bálozott, a lányokat sem sikongaítta a fakaruszban. Egyszer elkezdett jigyelgetni és attól kezdve mindig magamon éreztem a tekintetét. Nem mondott ö semmit, még mellém se ült az erdei járaton, de mindent tudni akart rólam. Egyszer az erdőn felejtettem a kardigánomat, zsebében száz forinttal. Az erdészet előtt, a faluban vettem észre. Elpityeredtem. • — Mi bajod? Megmondtam neki. — Várj meg! — ennyit mondott és hazament a motorjáért. — Ülj a hátam mögé! Bántam is én, hogy mit mond majd a falu, hogy ki mit gondol, elvégre a kardigánért menni kellett... — Majd megadom a benzinköltséget, ha felváltom a százast — mondtam neki. amikor elértük az ölfa rakást. Sokáig ültünk az ölfa rakáson a kardigán mellett. Megölelt, megcsókolt és azt súgta: — Szeréna! — ha akarod mától kezdve egymáshoz tartozunk. A lány átölelte az anyja nyakát, hálásan csókolta minden szóért és úgy érezte, hogy rajta a sor. — Nekem is tienne Imost egy fiúm édesanyám! Együtt járunk, sokat beszélgetünk, összeveszünk, kibékülünk, mint ahogyan ez már ilenni szokott. Vele már sokszor csókolóztam! Olyan jó lett volna róla már korábban beszélnem, de most, hogy édesanyám elmondott sok mindent, én is felbátorodtam. ö a pilóta az VAZ-on, amivel hajnalonta munkába járunk. Jóképű fiú és olyan szomorú szemei vannak. Ha nem lenne ellenére iédesanyámnak, egyszer akár hazáig is kísérhetne... Szeréna megértőén bólintott, aztán köny- nyezve' nevetni kezdett. Képzeletben esztendőket pergetett vissza az idők rokkáján, amikor az ő számára is oly sok mindent jelentett a szerelem. — Miért sir édesanyám? — Tudod kislányom, az özvegyen maradt asszonynak sokszor már a puszta szó is szívére esik és, mint a szálló darazsat röppenti el magától a vigasztalást. Mert mit ér a szó, ha másra nem képes, mint bizonyítani a valóságot? S zeréna asszony éjszakai álma szép és nyugodt volt. Nem szorította a fejét az a láthatatlan abroncs, amely már annyiszor felriasztotta. Lánya, fia és jövendő unokái között találta magát, majd újabb szivárványkapu tűnt fel előtte, amelyen csillagbetűs feliratot olvasott: Anyai boldogság! Betűzte álmában a két szót. mint valamikor az ábécéskönyvet... Szalay István örd&L madár
