Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-15 / 268. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 15., péntek A magyar aaiv művészet 198S. A Néprajzi Múzeum kiállítása A naiv festő saját élmé­nye alapján ábrázolja a lá­tott dolgok és az elképzelt jelenségek lényegét anél­kül, hogy ismereteinek és lehetőségeinek határát fel­ismerné. Ebben rejlik mű­veinek bája. A kifejezés ösz­töne oly erős, hogy hozzá mer nyúlni a legelvontabb témákhoz is, mert csupán a benne élő képet látja. Ez a naivság adja meg azt a sajátos jelleget, amely meg­különbözteti aZ amatőr és a hivatásos művészektől egy­aránt. A gyakran virtuózán egy­szerű. bensőséges életinten­zitást kifejező, tanulatlan naiv festők képei nemrit­kán a tanult festőknek is impulzusokat adnak a szá­zadelő óta, amikor a kubiz- mus és a szürrealizmus ve­zető mesterei bámulattal adóztalk főleg a francia „vá­mos" Rousseau varázslatos képeinek. Az ö művei épp­úgy a természethez való visszatérést jelképezték, mint nagy névelődjének, J. J. Rousseau-nak az irodalmat és a közgondolkodást fel­forgató működése a rokokó idején. A naiv művészek a termé­szetet azonban nem elve­szett és újra visszavágyott Edénként látják, mint a túl­civilizált városi emberek. hanem megélt valóságuk, egyetlen lehetséges élette­rük gyanánt. Amit festenek, általában mindennapjaik, a falusi élet, a szokások év­százados kényszere és a ke­mény, újra meg újra ismét­lődő munka, a harc a min­dennapi kenyér megterem­téséért. Az emberekkel, a környezettel való természe­tes kapcsolat megóvja őket attól, hogy képeiket zavar­talan idtllé változtassák. Ál­talában síkban kiterítve, ap­rólékos, kemény rajzzal, ár­nyalás nélkül, kevés, tiszta, harsány színnel, sok kis megfigyelés nyomán való­sítják meg néha a szürrea­lizmus határán járó látomá­saikat. A plaszticitás álta­lában hiányzik, a helyes tér­érzékelés is, ettől válnak műveik lebegőkké és dekora­tívakká. A század első évtizedében fellépő naiv művészek Eu- rópa-szerte ismertekké vál­tak. A két világháború kö­zött egész művészeti köz­pontok alakultak Európá­ban, főleg Jugoszláviában. Ábrázolásmódjuk bizonyos mértékben a2 akadémiákon tanult művészeket is befo­lyásolta. Hazánkban Bálint Jenő műkritifcus figyelt fel elsőnek az első világháború idején Benedek Péter mű­veire. A két világháború közt működő néhány naiv művész, az algyői Süli And­rás, Győri Elek öntudatlanul is a lassan halványuló nép­művészetből, a népi szoká­sokból merítettek. A felsza­badulás után a galgamácsai Vankóné Dudás Juli körül szinte új központ szervező­dött. Az ö egyedülálló kép­zelete és dekoratív érzéke a falusi élet hagyományos je­leneteit alakította át tündé- ri realizmussal, lineáris áb­rázolásmóddal sohasem volt idillé. A Néprajzi Múzeum mos­tani reprezentatív kiállítá­sán a legújabb naiv művé­szek alkotásait láthatjuk. A kalocsai Gubányi Imréné Greaksa Erzsébet harsány színezésű, kalocsai hímzések­re emlékeztető, dekoratív megoldású képein a pa­rasztság életének szocialista átalakulása előtti szokásait jeleníti meg: a Háromkirá­lyokat, a Feltámadást, a Ha­lotti tort, a keresztelőket, a régi karácsonyokat, a kira­kodóvásárt, a mézeskalácso- sokat, a falusi kofákat, a la­cikonyhákat. Hangulatban, kompozícióban és a tarta­lom magas színvonalú meg­oldásában figyelmet érde­melnek Borosné Endresz Te­réz textilből és bőrből var­rott képei: az Udvarunk, a Madonna és a pontos meg­Zsitva Miklós: Dinnyetolvaj (Hauer Lajos reprodukciója — KS) figyelésben bővelkedő A kis- borjú születése. A kiállítás drámaian expresszív alko­tásai a cigány festők művei. Az ősi, a' tudattalan rémü­letét vetítik vissza Dilinkó Gábor képei régi " mítoszok helyett újak kitalálásával: a Menekülés, az Esküvő nap­ja és a látomásszerű Tollas cigány. A szobrászok művei gyen­gébbek, mert a plasztikai megformálás hiányosságain nehezen válik úrrá a gon­dolat, mint Marosi Sándorné drámaian megrázó öreg- anyó című szobrán és Tőke Imre vándorcsaládot megje­lenítő kisplasztikáján. Brestyánszky Ilona Szobrok a Hatvani Galériában Az emberi testben ünnepelt világ Ebben a ködös, csapadé­kos őszi hónapban került a hatvani közönség elé Pató Róza jó néhány munkája: szobrok, plakettek, figurák. Ez a hármas osztályozás­méret, mondanivaló okából, az alkotó szándéka szerint került így a katalógusba. Mi­re végigjárjuk a posztamen- seket és a tárlókat, végigis- merjük a műanyag, a gipsz, a terrakotta, a bronz, az ólom és a márvány által bezárt formákat, úgy érezzük, a lelkiismeretünkre tapintot­tak. Ebben a kiállításban a hagyomány ötvöződik azzal a szuverén alkotói elszánás- sal, amely nem engedi más irányba téríteni a tartalmat és a formát, mint ahová el­indult: kifejezni az embert, a maga képtelenül sokrétű, sokarcú köznapiságában, ün­nepélyességében — és mara- dandóságában. Ez a maradandóság talán állításként elfogadhatatlan, hiszen az ember a maga hús-vér, csont-bőr összetéte­lében, tehát itt-járó, itt-moz- gó alakzatában valóban idő­re bemért emberi példány. Akármilyen szívet derítőén rokonszenves, akármennyire megfogja érdeklődésünket, ránk téríti idegi és e világi vonzását az ember, az egyé­niség azért elmúlik, kihull az időből. Ha valaki éppen rá nem akad, ha a művész másolatot nem készít róla. Miért is? Talán csak azért, mert élményhez juttatta, te­hát a művészi hála vezet­te szakmai törekvését. Vagy azért, mert ezzel a formá­val, az élményadta erővel akart vallani a mester ar­ról a jobbik magáról, amely a múló időből éppen a mú­ló formát akarta kimente­ni, hogy ezáltal is ellene szavazzon a pusztulás örök törvényének. Az alkotás ugyanis mindig lázadás az elmúlás, az elfeledés ellen. Az alkotó munkájával szilár­dabbá, továbbélőbbé tesz va­lamit, aminek megmentése egyébként nincs hatalmában. Ezt a szándékot igyekez­tem utolérni, amikor a Hat­vani Galériában végigban­dukoltam ezeket a szobrászi alkotásokat. Hogy mennyire az időért, az idő ellen dol­gozik Pató Róza, azt az ön­portréi is bizonyítják. Szi­gorú tekintet, zárt fegyelem a markánsan tagolt arcon. A homlokon, annak széles sávján csak az a szigorúság, nyíltság, amit a jellem ha­tároz meg es ad tudtunkra. A száz körül felsorakozó portréban semmi lágyság, amellyel magyarázni lehet­ne akármilyen női lírát vagy netán megalkuvást a sors­sal szemben. Talán a legke- ményebhek a vonalak a ter- rakotta-önportrékon, jól le­het az anyag hamarabb al­kalmas a mosoly kifejezésé­re, mint a bronz, vagy a márvány. Pontos, szigorú világ a Pató Rózáé. Ezt lemérni Pató Róza: Gergely (terra­kotta) vagy bemutatni akkor lehet igazán, ha férfiportréit vesz- szük szemügyre. Nem átall szigorúságot, a szemek és a homlok tereiben összponto­sított jellemzést adni bará­tairól, művészekről és „civi­lekről”, netán Tito Schipáról, akikben a nő a neki tetsző és ' benne rokonszenvet éb­resztő férfitulajdonságokat értékeli nagyra. S hogy még­sem marad meg csak a szi­gorúan vett, nemes indítta­tású jellemábrázolásnál, azt a nőket, a női testet meg­örökítő témái is igazolják". Pogány ö. Gábor Erzsikéje, Csikai Márta, Karolin lánya portréja, vagy az Anya gyer­mekével meghittebb érzelmi világot is idecsalogat. A szobrász miniatűrjeiként foghatók fel a plakettek. Csaknem félszáz érme, me­dáliája a jól megfogalma­zott portréktól kezdve a sír­emlékig minden irányban ér­deklődési elágazást nyújta­nak. Költők, mint Petőfi, Ady, Kosztolányi, zenészek, mint Bartók, Kodály, Kado­sa, Weiner; festők, mint Csontváry; a szobrász és a táncosnő közelebbi megjele­nítés és egyénítés nélkül, de a sebész, a tervező-mérnök, vagy a politika néhány alak­ja jól megfér a Szerelem, az Ellesett pillanat, az Ádám és Éva, a Zsuzsanna, vagy a Modell remek artisztikuma mellett. És akkor még nem is szóltunk a figurákról, amik között a Dinnyeevő, a Tükrös nő, a Sportlovas, a Gerelydobó, az Anya gyer­mekével jól megfér a béke, vagy a győztessel, vagy Ger­gő arcával. El nem kapko­dott, őszinte vallomások ezek az emberről és a pil­lanatról. Az emberszabású szobrá- szatot, az emberi testben ün­nepelt világot szeretettel kö­szöntjük ebben a korban, ebben a korszakban, amikor a divat minden zugot tér- plasztikákkal hintene tele. Farkas András A világ dolgaiban tájéko­zott. de szükebb környeze­tére is figyelő magyar ál­lampolgár egy sor gazdasá­gi és társadalmi problémára nehezen talál magyarázatot. Elgondolkoztató például, hogy miközben mindenki ke­ményen dolgozik, hajszolja, ..töri magát", az emberek többsége kénytelen tudomá­sul venni, hogy életszínvo­nala és főleg „életminősége" nem javul, hanem inkább romlik vagy jó esetben meg­állapodott. Mindenki „jót akar”, a társadalmi összmü- ködés eredménye mégis egy­re aggasztóbb irányzatokat jelez. A Közgazdasági Szemle 1985. évi 10. számában Petschn^g Mária tesz meg­győző kísérletet a jelenség egyfajta magyarázatára. Köz­gazdaságilag bizonyítottnak tekinthető, hogy társadal­munk jövője a nemzetközi gazdasági kapcsolatokhoz való szerkezeti illeszkedési képességétől függ. Vagy­is attól, hogy képesek le- szünk-e annyi árut (szolgál­tatást stb.) exportálni, amennyi a szükséges beho­zatalt tartósan fedezi. Amennyiben a magyar gazdaság e betagolódásra kép­telen, annyiban a kudarc — a szórzö szerint — nem merő véletlen, hanem gaz­daságunk jelenlegi rendsze­réből, „normálállapotából” következő törvényszerűség. Az úgynevezett szocialista vállalat történetileg kiala­kult mai modellje ugyanis nem elsősorban gazdasági, hanem politikai képződ­mény. „A politika — o ter­melés és még inkább a piac helyébe lépve — a vállalat­ban mint mikrorendszerben is magába olvasztotta a gaz­daságot." A piac korlátok közé szorulása és a költség- érzékenység hiánya miatta vállalat dolgozói — beleért­ve a különböző szintű ve­zetőket is — nem igazán ér­dekeltek a vállalat gazdasá­gi teljesítményének növelé­sében. A gazdasági típusú érdekeltséget a politikai tí­pusú érdekeltség helyette­síti — óhatatlanul alacso­nyabb hatásfokon. A teljesítményszint vi­szonylagos romlása követ­keztében az állami költség- vetés forrásai fokozatosan megcsappantak: „A vállala­tok és az állami költségve­tés kapcsolatában ördögi kör alakult ki: minél inkább fo­kozta a költségvetés az elvo­nást, annál kisebb lett a vál­lalati önállóság mozgástere, s annál inkább rászorult a költségvetés támogatására. S minél több volt a támogatá­si igény, annál többet kel­lett az állami költségvetés­nek elvonnia." E működészavar egyre sú­lyosabb következményei vég' eredményben nem a válla­latokat, hanem az államot, illetve az állami bérszabá­lyozás és a költségvetés köz­vetítésén keresztül a társa­dalmat — annak is legse­bezhetőbb rétegeit — terhe­lik. A termelésben megfigyel­hető „politikai kényszerpá­lya” kísérteties hasonlóság­gal határolja be a költség- vetésből gazdálkodó intéz­ményrendszerek működését is. Ezt vizsgálja Balló Ró­bert írásában a Valóság 1985 10. számában Egész­ségpolitikánk helyzete cím­mel. Mint minden egészség- ügyi rendszer, a magyar is ikülönféle szolgálatokat mű­ködtet. Ezek típusai: meg­előző, gyógyító, rehabilitáci­ós és gondoskodó szolgála­tok. Közülük azonban ha­zánkban gyakorlatilag csak a gyógyító funkció, az orvosi szolgálatok köre terjed ki többé-kevésbé a társadalom egészére. A szerző szerint ennek az az oka, hogy az egészségügy szervezete jelenlegi — az előzőekben ismertetett ta­nulmányban is használt ki­fejezéssel — „normálállapo­tában” nem elsődlegesen a társadalmi szükségletek és igények kielégítésére, ha­nem bizonyos külső és belső hatalmi érdekek érvényesí­tésére alkalmas. „Egészség­ügyünkben a döntési problé­mák megfogalmazása... el­sősorban ideológiai indítta­tású ... Nincs olyan me­chanizmus, amely az egyes munkaterületekről az úgy­nevezett alulról jövő észre­vételeket, kezdeményezése­ket, jelzéseket feldolgozná, értékelné.” így azután az egészségügyi szolgáltatások sokáig pénzügyileg is elha­nyagolt fejlesztéséhez olyan alapvető gyakorlati infor­mációk nem állnak rendel­kezésre, melyek hiánya nemcsak a helyzetelemzést és a tervezést, de még a prob­lémaérzékelést is behatárol­ja. Szomorú bizonyíték er­re a halálozási mutatók ijesztő növekedése és az or­vosi hálapénz gyakorlatában és társadalmi megítélésében tapasztalható zűrzavar. Kovács Endre Magyar irodalom a Szovjetunióban összesen több mint hat­van millió példányban je­lentek meg magyar köny­vek és más kiadványok az utóbbi negyven év alatt a Szovjetunióban — írja a TASZSZ szovjet hírügynök­ség tudósítója a szovjet Ál­lami Kiadói Bizottság ada­taira hivatkozva. A napok­ban Mikszáth Kálmán válo­gatott műveinek gyűjtemé­nye és Kosztolányi Dezső elbeszélései jelentek meg oroszul. A magyar irodalom szá­mos alkotását a Szovjetunió népeinek 34 nyelvére fordí­tották le, s Petőfi Sándor, Móricz Zigmond, Jókai Mór és Illés Béla műveinek szov­jet kiadása meghaladta a milliós példányszámot. Az irodalmi művek mellett rendszeresen kiadják az MSZMP dokumentumait, magyar politikusok, közéle­ti személyiségek, tudósok írásait. A szovjet kiadók tovább bővítik együttműködésüket magyar partnereikkel — ír­ja a TASZSZ, s a szoros kapcsolatokra példaként hoz­za fel többek között a szov­jet Miszl, a Molodaja Gvar- gyija, a Politizdat és a Kár­páti kiadókat. A szovjet hírügynökség emlékeztet arra, hogy a szep­temberi moszkvai nemzetkö­zi könyvvásáron a szovjet fél 266 export-import meg­állapodást kötött magyar kiadóvá Halatokkal, s 15 meg­állapodást írtak a<lá közös kiadványok előkészítésére. Orvosnál A beteg tanácstalanul to- porgott a rendelőben. Az or­vos az asztalnál ült, háttal a betegnek. — Hol törte el a kezét? — kérdezte hivatalos hangon. A betegnek nagy erőfeszí­tésébe került, hogy megért­se a kérdést, és válaszolni tudjon. — A Tömő utcában. Az orvos idegesen körözni kezdett a ceruzájával az ik­tatókönyv felett. — Pontosabban? A beteg feljajdult, ' mire az orvos ráripakodott. — Nem szégyelli magát? Férfi létére így viselkedik? A beteg arca torz grimasz­ba szaladt, és nagy nehezen kibökte. — Ügy rémlik, hogy a Szi­gony utca sarkán... Az orvos fölpattant, oda­lépett a falon függő hatal­mas térképhez, . végighúzta rajta 'az ujját, és a fejét csó­válta. — Hol? Pontosan hol? Há­nyas számú ház előtt? A beteg szájából bugybo­rékolva törtek elő a szavak. — Azt hiszem, hogy a 43. sz. előtt... — Biztos ön ebben? — kérdezte az orvos szigorúan. A beteg nem válaszolt azonnal. Sűrű ráncok jelen­tek meg gyöngyöző homlo­kán, végül kinyögte: — Igen, a Szigony utcá­nál történt... Az orvos ismét a térkép­re nézett. — Ember! Nem lehet, hogy inkább a Rusznyák utcánál? A beteg elgondolkodott. Hogy is volt? Igen, az a bo­rostás képű fiatalember már régóta követett. A Sárkány utcánál figyeltem föl rá, bár az is lehet, hogy már koráb­ban a nyomomban volt. Ez­után átmentem az úttesten, befordultam a Dugonics ut­cába, s még mindig mögöt­tem volt. Meggyorsítottam a lépteimet, és arra is világo­san emlékszem, hogy Tömő utca volt kiírva, amikor utolért, elvette a pénztárcá­mat, s dulakodás közben el­törte a kezem, Lehet, hogy ez még az Illés utcánál volt, de az is megeshet, hogy már a következő saroknál. És arra sem emlékszem ponto­san, hogy a 43. sz. ház előtt történt volna... Az orvos, látva a beteg tétovázását, diadalmasan fel­kacagott: — Aha, szóval nem va­gyunk őszinték? Félrevezet­jük a kezelőorvost! Nos, hol történt? A beteg teljesen megza­varodott. Lehet, hogy csak álmodom az egészet, és ha­marosan fölébredek a Prá­ter u. 43. sz. ház II. eme­letének 24. sz. lakásában? — Doktor úr! — mondta töredelmes hangon. — Ne­kem már nem is fáj a ke­zem. Talán csak képzelő­döm. .. Az orvos most először for­dult a beteg felé, és lesújtó­an nézett rá. — Fiam, maga valóban sú­lyos beteg. Nincsenek rend­ben az idegei... — azzal visszaült az asztalhoz, elő­vett egy darab papírt, rá- firkantott valamit, és rész­vevő szavak közepette át­nyújtotta : — Tessék! Menjen át ez­zel a 13. sz. szobába, de fi­gyelmeztetem, hogy a kollé­ga nem lesz ilyen elnéző! Adamecz Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom