Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG. 1985. október 5., szombat

Néhány éve tűnt [öl Erdély és Magyarország kiállítótermeiben egy addig alig számon tartott kolozsvári grafikus. Cseh Gusztáv. Korábban — különösen a határ innenső oldalán — kevesen ismerték a nevét, pedig 1961 óta rendszeresen szerepeltek munkái csoportos és egyéni tárlatokon, illusztrációi számtalan Kriterion- és Dacia-ki- adványt ékesítettek. Művészete a rövidre szabott pálya végén, a Hatvan főember és a Jeles házak rézmetszeteivel teljesedett ki. is a közelmúltban megrendezett egri kiállítás is bizonyítja, hogy fájdalmasan íkorai halálával sem ért véget diadalútjuk.

A metamorfózist — mini életrajzírói beszámolnak róla — a csernátoni kirándulások hozták magukkal. A régi Háromszék vármegyének ebben a maroknyi falucskájában ringatták Bőd Péter bölcsőjét, innen származtak Cseh Gusztáv ősei is. Édesapja, a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanára biztatta a családi fészek fölkeresésére. A szárnyait bontogató fiatal grafikus a székely múlt élő és megtartó hagyományaival találkozott itt. Megismerkedett jó szellemével, az öreg Hasznúién Pállal, aki félévszázados, a megszállottak törhetetlen hitével és fáradhatatlan szorgalmával végzett gyűjtőmunkája során messzeföldön híres tájmúzeumot hívott életre. s adott át további megőrzésre ikerfiainak. Tapasztalatból mondom, hogy aki egyszer ott megfordul, nem szabadulhat többé visszahívó varázsától. Cseh Gusztáv jegyzetfüzettel vagy fényképezőgéppel a kezében, vele jóban-rosszban osztozó feleségével az oldalán újra és újra visszazarándokolt ehhez a tiszta forráshoz, majd bebarangolta egész Székelyföldet és a tá- gabb haza. Erdély tájait is. Tamási Áron szép igazsága vezette értékmentő, hagyományteremtő vállalkozásában: ..Azért vagyunk a világon. hogy valahol otthon legyünk benne". Útjait beragyogták a letűnt századokból visszafénylő „erdélyicsillagok", akiknek testvérévé szegődött az „édes anyaföld" szerelmében, az iránta való hűségben és ön- feláldozásban

Ezekből az élményekből született meg a Hatvan főember és a Jeles házak című metszetsorozat terve.

Az erdélyi történelem halhatatlanjait fölsorakoztató ciklusából elsőként Cserná- ton és Háromszék szülötteit — Bőd Pétert, Dózsa Györgyöt, Gábor Aront — örökítette meg. s három év. alatt. 1977 és 1980 között egy országrész művelődés- történeti arcképcsarnokává gazdagította. Fölvonul előttünk például Bethlen Gábor fejedelem, aki Erdélyt tündérkertté virágoz- tatta, Mikes Kelemen. aki úgy szerette Rodostót, hogy el nem felejthette Zágont. Körösi Csorna Sándor, a bölcsőkeresés reformkori hőse. Benedek Elek. a székely mesemondó, aki az erdélyi Kazinczy szerepére vállalkozott a legnehezebb időkben. Cseh Gusztáv így beszélt indítékairól és gondjairól Szépréti Lillának: „Én

ezt a munkát hűséggel vállaltam; türelemmel. szívós munkával végeztem. Mintegy szolgálatként ... Az anyaggyűjtés nem volt köny- nyű. Előfordult, hogy kétszer másfél méteres festmény, töredezett repró, esetleg Bécsben, őrzött rézkarc rossz állapotban lévő másolata szolgált alapul." Mindig a leghitelesebb arcképet kutatta föl. ha ilyen nem állt rendelkezésére, jelképekre sűrítette az életmű üzenetét: ezt tette a világhírű matematikusi. Bolyai János esetében. Alakjait az eredetihez szigorúan ragaszkodó vonal- vezetéssel. nemes egyszerűséggel. az idealizálás. a romantizálás legcsekélyebb szándéka nélkül mintázta meg. Ihletet merített az előtte járók. Debreczeni László és Kós Károly hasonló tematikájú grafikáiból; tanácsaival Benkö Samu, Jakó Zsigmond és Kányádi Sándor segítette. Az elkészült metszetekből 1980-ban könyvet állított össze nyolcéves Áron fiának. „így akartam figyelmébe ajánlani elődeinket. szellemi nagyjainkat, és ugyanakkor valami maradandót hagyatkozni rá örökül” — vallotta később ajándékozó gesztusáról. A metszetsorozatot a következő évben bemutatta a kolozsvári Korunk Galéria, majd Erdély és Magyarország sok-sok kiállítóterme. Míves magyar nyelven megfogalmazott címe Benkő Samutól származik: „Pantheon avagy képes csarnoka Hatvan Főembernek. akik a mi Pátriánkban születtek, éltek vagy tértek örök nyugalomra és az igazság oltalmazásában, különféle szép dolgok alkotásában jóemlékezetüket fenn- hagyták."

Folytatása és kiegészítése ennek az arcképcsarnoknak a Jeles házak című ciklus. Erdélyi műemlékeket, egymás mellett békésen megférő magyar, román és szász templomokat, kastélyokat, várakat ábrázol ez az 1982 és 1984 között rézbe metszett képsorozat a Hasz- mann-család csernátoni kúriájától Zsibóig, a Wesse- lényiek ősi hajlékáig. Az omladozó épületekhez úgy tartoznak hozzá a fölidézett történelmi személyiségek, mint Kőmíves Kelemenné Déva várához. Cseh Gusztáv asszociációs technikával. a modern képzőművészet formanyelvén iskolázott montázsaival nemcsak a térbeli, hanem az időbeli dimenziókat is fölvillantja: a szemlélő „falban megeredt hajakat, verőereket" becézhet, ha képzelete engedelmeskedni tud a művek sugallatának.

Az ilyen műélvező azt is megtanulhatja a nemrég elhunyt kolozsvári képírótól, hogyan védekezhetünk a gyökértelenség, az otthonta- lanság. az uniformizálod ás lélekölö kihívása ellen.

Lisztóczky László

■■■■

TAMÁSI ÁRON:

Erdélyi társaság

Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc, a hírnö- ki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnök- ség mellett a gazdáinak, de azután, hogy mégehette a délebédet, szabad volt ő is.

— Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat — mondotta magában. — Ezen a délután tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.

Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.

— Jövök, ne féljetek! — mondta, és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, ha ugyan vad püspök volna a világon.

Vette tehát a botját, és elindult a mezők felé. Nem ment mindjárt és ész nélkül

az úttalan földekre. mert nem szeretett okvetlenül bukdácsolni, mint ahogy azt a városi fiúk szeretik, ha nagy néha kiszabadulnak a természetbe. Az úton ment, az utak között is a főnök- útón, melyet más emberek országúinak neveznek. Itt is látott elég mindent, amit nézni érdemes volt. Néha szekerek mentek lassú dö- cögéssel. s azoknak ernyője alatt mindig ült valaki, akivel kedve lett volna versenyt szaladni. Leggyakrabban női személy volt az illető, mert az efféle vásáros szekerek mindig fi- tyegtettek magukkal egy kellető embert, aki mellett a portéka dupláját érte. Gyakran kutya is poroszkált a szekér után. s Lőrincnek nagyon tetszett, hogy ezeknek a kutyáknak sohasem kellett előrenézni, mert a kötelék kinézte a négy lábnak járó utat. Madarakat is látott, különösen varjakat, 'amelyekről eszébe jutott, hogy bizony jó volna disznót hizlalni, s majdan a körmüket és a farkuk hegyét odaadni a varjaknak.

S látott egyebet is, ami mind jó volt arra, hogy hasznos gondolatokat ébresszen benne. Ilyen gondolatai voltak is már bőven, valósággal egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, mint a rengeteg újonc katona a kaszárnyában. Ezek mérték neki az utat, nem a kilométerkövek, mert amikor áldott gyümölcsfa módjára már roskadozott a feje, szépen megállt a vad bottal, és azt mondta :

— Eleget mentél már. Lőrinc.

Szétnézett. hogy valami alkalmas helyen trónust keressen magának. Talált is volna egy alkalmas dombot, amelyen hatalmas kórók lázadtak a hervasztó idő ellen. Lépett néhányat arra, de aztán mégis azt gondolta, hogy üljön a kórók közé, aki szamár, mert ő olyan helyre kívánkozik, amely emberhez méltó. Közel is volt egészen egy falu, s úgy találta, hogy a pihenés számára a legméltóbb hely mégis ott lehet. El is indult

2*

Hiénái ’ könyvvMiöl eg

csrégi ábrázolásokról széf

rézre karcol

L

esi: U aus

kolozsvári képíró “

MCMLUVU MC.

esztetidökl

■mmmmot

SpOYfc «YÖ era Ç£>G£

jqst

= MEMO*

GÁBOR 4RON

lStO~lS4d

1650

tehát, és ti/ perc múlva bent volt a falu szívében. Itt megállóit, és azon gondolkozott. hogy a paphoz menjen-e vagy valaki világi emberhez.

Egyikhez sem ment. mert döntés előtt meglátott egy kirajzolt kezet, amely nagy és egyenes mutatóujjával valami sárgára festett ajtóra mutatott.

— No, ez se mutasson hiába! — mondotta, és belépett az ajtón.

Sejtette már künn is. hogy olyan helyre mutathat az ujj. ahol más keresi a hasznot. De van olyan korcsma Is, amely csak akkor nyilvánvaló, ha már bent van az ember. Ez éppen olyan volt. Két asztal kínálkozott az egész szobában, de az a kettő legalább jó nagy volt. Az egyiknél már üldögélt is egy legény. Szép fehér ing volt rajta, a derekán széles szíj. s nagy fekete kalapja előtte az asztalon.

Odaült Lőrinc, és azt mondta:

— Szabad lesz megháborítanom?

A román legény egyet sem szólt, hanem bizalmatlanul tekintett rá, majd azt a nagy fekete kalapját közelebb húzta magához.

— Mivel szolgálhatok? — jött oda a korcsmáros.

— Ha már éppen szolgálni akar — mondta Lőrinc —, akkor szolgáljon egy fél liter borral. De hozzon három poharat hozzá.

— Hát az minek?

— Az Isten is három személyből áll — felelte Lőrinc.

Nem feleselt a korcsmáros. hanem elhozta a fél liter bort. s a három poharat. Lőrinc töltött az egyikbe. majd felemelte, és a román legény felé sandítva Így szólt:

— Ha volna egv társam, azzal innám. De hejh! Mindig egyedül van a magyar!

A román most sem méltatta figyelemre, de érthetett magyarul, mert elé- vette a tarisznyáját, s abból furulyát bújtatott ki. mintha meg akarta volna mutatni. hogy a román is mindig egyedül van.

Szép karikás furulya volt. három rézkarikával, s a színe barnafényes. mint a pásztorok haja. Mindjárt a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Olyan sziv- fájditó és messze szóló dallamot fújt. hogy Lőrinc ismét töltött a poharába, és azt mondta :

— Hajh. azok a csalfa lányok !

A legény ránézett a furulya mellől, s hát könnyes a szeme.. Erre Lőrinc a másik poharába is töltött, majd közelebb húzódott a románhoz, és így szólt hozzá:

— Megkínálnám ezzel a kicsiséggel. ha nem sérteném meg.

— A legény elfogadta a bort, és mind egv cseppig kiitta.

— No ugye. ez is muzsikál? — mondta Lőrinc.

Még arra sem szólott a legény, hanem maga elé

tette a furulyát, és messze nézett, mint az előbb a nóta. Lőrinc nem azt mondta neki. hogy nézzen még messzebbre, hanem felvette a furulyát, és egy szöktető nótát kezdett fújni rajta. A román legénynek odafordult lassan a feje. mint a napraforgó, majd lassan felemelte a karját, és a Lőrinc vállára tette.

— Muzsikaszóval szép megértés van — mondta.

Lőrinc abbahagyta a nótát, és így felelt:

— Mert a muzsikaszó a szívet tekinti.

Csakugyan a szívet tekintette, mert jól megindult a beszélgetés. A román elpanaszolta szerelmi bánatát. s el Lőrinc is az ö árvaságát. Amikor ismét ittak egy pohárral, a román olyan barátságba szökkent, hogy mindenképpen szeretett volna Lőrincnek adni valamit. Keresgélt is sokáig valami mozdítható dolog után, de szegény volt. s nem talált.

— Ne erőltesd magadat. Demeter! — csillapította Lőrinc.

— De én akarom. hogy örökké megemlékezzél rólam.

— Ha olyan erősen akarod, akkor add nekem a furulyád harmadrészét,

vagyis az első karikáig.

Nagyon megijedt Demeter, de amikor Lőrinc jól megmagyarázta. hogy ő csak jelképileg akarja az első karikáig. akkor Demeter boldogan ajándékozta oda neki.