Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-30 / 255. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985, október 30., szerda Csak zeneoktatásunkról lenne szó? Negyvenéves a Kodály-módszer Már negyven éve. hogy Kodály Zoltán A magyar zenei nevelésről címmel11945. Október 27-én megtartotta híres programadó beszédét, amelyben mindmáig érvényes elveket és koncepciót körvonalazott. Zenepedagógiai alapelvei nemcsak a szűkén vett zenei nevelés, hanem társadalmunk összérdekei szempontjából is hangsúlyosak, öncélú jubileumi méltatás helyett inkább tekintsük át, mit hoztak ez ügyben az eltelt évtizedek? Bizonyára szép eredményeket is, de ha a meghirdetett alapelvek szellemében minden zökkenőmentesen fejlődött volna, akkor nem kellett volna a közelmúltban a Magyar Kodály Társaságnak egy elkeseredett hangú, de tartalmában reális „Nyílt levelet" kiadnia. A „Nyílt levél" címzettje a teljes magyar társadalom. A 40 évvel ezelőtti elő- . adás, még inkább a mostani „Nyílt levél” képet ad iskolai ének-zene oktatásunkról : az igazi hiányosság azonban nem kizárólag a zenei nevelésben keresendő. A zenei nevelés ugyanis nem lehet öncél iskoláinkban, hanem — a „Nyílt levél” szavaival: a „teljes ember kialakításának” egyik fontos területe. Elsősorban tehát n em a zeneileg magas fokon képzett, hanem a zeneileg i s művelt, de a kultúra egészére, az esztétikum és a humanizmus valamennyi fontos értékére i s fogékony „teljes ember” az igazi hiánycikk. A korszerű általános és szakműveltség elérésében egyik legeredményesebb iskolai és társadalmi nevelési eszközünk lehet az ének a zene. E tantárgy, de tulajdonképpen valamennyi művészeti jellegű iskolai stúdium — az irodalom, a képzőművészetek különböző típusai — egyik fő (értékét éppen az adja, hogy nem egyszerűen tantárgyak! Nem „csupán” objektív ! tényeket, „pusztán” intellektuális ismeretanyagot közvetítenek (bár éppen az sem utolsó!). Nem csupán iaz értelemre hatnak, hanem képesek katarzishatást is kiváltani, s megfelelő érzelmi hatásukkal a teljesebb emberi személyiségfejlődést, jellemalakulást is befolyásolni. Az elengedhetetlen szakmai és társadalmi cselekvési programhoz alkalmas kiindulópont lehet a „Nyílt levél” is (bár például az iskolai óraszámok jelenlegi módosítására kevés a valós remény és lehetőség). Az ének-zene óraszámok megnövelése — mint külsőséges megoldás — helyett feltehetően inkább valamilyen új típusú egyetemes esztétikai tárgynak — mint lényegi megoldásnak — lenne inkább reális esélye a jövőbeli oktatási reform alkalmával. Az igazi gond nem ott van, ahol az iskolai oktatás előírt részét jelenti az ének-zene, tehát nem az általános iskolákban, a gimnáziumokban, a zenei és óvónőképző szakközépiskolákban. A többi szakközépiskolában és valamennyi szakmunkásképző iskolában fontos ez ahol a mai magyar diákifjúság 75—80 százaléka tanul. Elsősorban a jövendő magyar munkásosztály gerincét, utánpótlását adó szakmunkástanulókról van szó. Az ő körükben — egyelőre — nem sokan tanulnak tovább, többségüknek életük végéig az iskolában szerzett ismeretekből, általános műveltségből, érzelem-, akarat- és jellemformáló motiváltságiból kell megélniük. Ha van. Ha pedig nincs, ákkor kit hibáztathatunk ezért? Érthető tehát, hogy miért fontos a Stúdió ’85 által is bemutatott, de a szakemberek előtt részleteiben is ismert kísérlet, s mindaz, ami a szakmunkástanulók énekzenei, de összességében komplex műveltségi nevelését kívánja hatásosabbá tenni. A mai társadalmi gyakorlatban döntően nem a szakemberek képzettségével van baj. A meglévő szakértelem mellől hiányzik a nélkülözhetetlen figyelem, a lelkiismeretesség, az embertársak iránti megértés, a viselkedés kulturáltsága — összességében nevelésünk műhibái ezek! A zenei jubileum alkalmából nemcsak a zenén kell elgondolkodnunk. Kodály magasztos szándékait nem azok méltatásával, hanem azok megvalósításával tisztelhetjük leginkább. Inkább legyen eggyel kevesebb Kodály-em- lékszobor. de helyette ezerrel több zeneileg, esztétikailag, emberileg az ő szellemében nevelt fiatal — ennek bizonyára maga a Mester örülne a legjobban! B. L. A Táncdalfesztivál '66 Egerben A vidám puncsszeletek keserű íze Hogyan is van ez? Zefirfeihők az égen, örömmámor a színpadon, a tévé képernyőjén, a közönség, a nézők lelkében. Nem más. mint az 1966-os össznépi játék: a táncdalfesztivál. De azért a sztaniolos csillogás, a fülig érő műmosoly és a negédes máz mögött már megsejteni valamint a „szűk levegőbőr', amely nemcsak az ötvenes, de a hatvanas években is kísértett. Az egyik negédes puncsszelet: jaj, úgy élvezem én a strandot... át a színen, miközben szívdöglesztő, nazális hangján halljuk: Mi fáj, gyere mesélj. .. S innen csak egy lépés a már-már abszurditásig fokozott következő jelenet: az este hazafelé tartó munkások elébb mérgelődvén várják a villamost, s mikor az aranyosan, kicsikén, pislákoló fényeivel megérkezik, ölükben ringatják, s éneklik néki a búfeledtető nótát. S ahogy telik az idő, mindinkább kiélezettebb, ellentmondásosabb lesz „ez a gyönyörű világ”. Toldi Mária búg a mikrofonba, Ba- kacsi Béla öblögeti hangját, Szörényi fehér ingben és nyakkendőben — s az emberek vadulnak, tombolnak. Amúgy is pofozzák, itatják a gyereket, szociális otthonba küldik a nagymamát, férj és feleség megtépi egymást, megkövezik a „gomba- fejűeket" (kik ma már szolid és úgy tűnik, örök érvényű muzsikusok). . . Az orkánkabátot áruló bácsiról is kiderül, hogy magamutogató, s a fesztivál egy negédes dala közben fölakasztja magát az első emeleten lakó. Szűkül hát a világ, keseredik, mígnem odáig jut, hogy a mondvacsinált okból már ágyúval lőnek egymásra nemzedékek. Szikora János ezúttal szakított két-három évvel ezelőtti önmagával. Az egykori „színházi fenegyerek” a közelmúltban a művészi szépre, a tökélyre törekedett — elég csak a Rómeó és Júliára gondolni —, itt viszont fölhasznált mindent, „ami csak belefért". Olykor talán többet is a kelleténél, ■ ám ez nem zavarta, inkább lassította a dolgok menetét, melynek minden rezdülésére oly hálásan reagált a nézőközönség. (A strandjelenet bármennyire vidám, látványos volt, funk- ciótlannak bizonyult.) Kitűnő megoldás mindazonáltal a zsűri ábrázolása: a „nagy horderejű, a véresen komoly feladatot" államférfiúi vehemenciával oldotta meg a szereplőhármas, szintén két sík' ban vetítvén a történések menetét. Szikora János semmitől sem fél a színpadon. A Táncdalfesztivál egyetlen jelenetében sem visszafogott, nem finomít, minden lehetőt ki • hoz a jelenetekből. Ez fő erénye, s csakis azért tudja megvalósítani, mert rendkívül érzékeny. Mégis van némi hiányérzetünk. A darabbal-e, a rendezéssel-e? A mű úgy született meg, ahogyan — és jól. — A rendező — hiszen sajátja — bravúrral oldotta meg. Ám, a néző mégis amolyan „arctalan színházat” lát. Nincs például szokványos értelemben vett főszereplő. A gyöngyökből lánccá fűzött jelenetekben minden színész rangos feladathoz jut — ám, a Szolnoki Szigligeti Színház tagjai közül senki nem nyújtott kabinetalakítást. Holott „tálcán kapták" a lehetőséget. Félreértés ne essék: nem rosszak a színészek, de inkább a rendezői utasítás bravúrját láthatjuk játékukban, mintsem saját tehetségüket. Végrehajtanak, s nem teremtenek. A népes szereplőgárdából mégis meg kell említeni Le- viczki Klárát, Váry Károlyt, Zala Márkot, akik leginkább belülről fakadó paródiát nyújtottak. Réz Judit, Rocz~ kó Zsuzsa és Mucsi Zoltán, a bemondónői hármas szív- vel-lélekkel átérezte a rendezői instrukciókat. Am, mégis akkor volt igazi a társulat, amikor együttjátszva és gondolkodva keltette életre az elképzelést. Nagy segítségükre volt ebben Békés Rozi jelmeztervező, valamint Darvas Ferenc és Mártha István zenei munkatársak, akik színpadra hangszerelték a dalokat. Az egri bemutatón frenetikus volt a siker. Hazafelé a buszon, de még otthon sem hagyott nyugodni a gondolat: a darab a fővárosi színházak színpadára is kívánkoznék. Mikes Márta És amikor nemcsak a zenészeknek fáj minden csők ... (Fotó: Kőhidi Imre) Schwajda György és Szikora János darabja a Táncdalfesztivál ’66 a szolnoki bemutatót követően szerepelt az egri színpadon. Szikora nemcsak egyik szerzője, de rendezője is a műnek. „Vidám puncsszeletek a hatvanas évekből" — olvassuk alcímként, s míg szinte végighahotázzuk, gur- gulázzuk az előadást, rájövünk: nem is olyan vidám ez a szesszel átitatott, ragacsos édesség. Szögezzük már le az elején: kitűnő d-i-abot írt a szerzőpáros. Bravúros dramaturgiai felém téssel. eredeti, szellemesebbnél szellemesebb ötletekkel, mindezek mellett olyan színpadi pillanatokkal, amikor a nézőnek a sok nevetés közben elszorul a torka, bele- sajdul a szíve a látottakba. Kezdetben akár, ha meseországban lennék. Apró kis kivilágított villamosok, tülkölő. játékautók robognak a színen, a közlekedési jelzőlámpa az emberek térdéig ér és picike rendőrbábu bünteti meg a renitens járókelőket. Mindössze csak a szemeteskuka akkora, mint a valóságban — nem véletlen —, no, meg a papírmasé házak, melyek nem búvó otthonként, de fenyegető tömbökként mutatkoznak. A mindvégig kiváló díszlet — mily fontos e darabban! — Lábas Zoltán remeke. Egy szemvillanás alatt változik a kép: az utcán hazafelé rohanó emberek máris az egetrengető show-t, a táncdalfesztivált láthatják. A színen a zenekar és rögvest „beúszik" a tévébemondónő is — „aki" egyszerre három. Középütt egy női ruhába bújtatott férfi, akit két miniszoknyás, csicsergő hölgy fog közre, hogy mintegy szavalókórust alakítsanak. S itt kezdődik az igazi bravúr: két síkban pereg a játék, s az ellentétes események oly gyorsan követik egymást, hogy a néző szinte egyszerre éli át azokat. Teli-teli iróniával az egész: Vámosi János színpadi megjelenítője egyszercsak a tévésorozat Angyalává változik és Koós János, mint Stirlitz hozza másodlagosan izgalomba a tévénézőket. Û, és Zorán! A bodros felhők közt — melyekről már csak a pufók angyalkák hiányoznak — egy lógó csigán úszik Deák Mór: Kilencre visszajövök II/2. Elmosolyodott. — Min mosolyogsz? — Jól érzem magam. Megtanultam örülni. Egy kényelmes fotelnak, jó kávénak. neked. Apróságoknak. — Apróság vagyok? — kérdezte durcásan a nő. — Most már nem. Valamikor az lettél volna. Amikor még meg akartam váltani a világot. — Te, megalkuvó — simult hozzá a nő. Megfogta a kezét, bele- csókolt. — Nem vagyok az. Csak megtanultam, minek szabad örülni, minek nem. — Kisigényű lettél? — Melletted? — mosolyo- dott el. Felhúzta a nőt. táncoltak. — Nem hordasz melltartót mondta, s felhajtotta a vékony blúzt. — Kivégzem magam — nevetett föl. — A számba veszem a puska torkolatát. Éjszaka felriad. Nem érti, miért nincs rács az ablakon. Felpattan, beleveri a fejét az ágy szélébe. Lassanként elveszti önuralmát. Kapkod, nem talál ismerős tárgyat. A nő dorombolva öleli át — Mi baj? A férfi megkönnyebbül, rágyújt. — Furcsa itt nekem — kezdi. — Abban a szobában, ahol eddig éltem, a hold egy leopárdszemű volt. Végigkúszott a szobán, s hiába húztam magamra a paplanomat, reszkettem. Az ablakokon rács volt, ne is menekülhessünk. Kétszer futottam neki fejjel, aztán feladtam. Néha meg, mint a keselyűszem, .úgy fénylett... arra várt, mikor adom már meg magam. Az idő egyszerűen elvesztette a jelentését — egy mondatban is előfordulhatott jelen és múlt. Csak jövő nem. Jövő soha... ezért jó itt. Ide nem süt be a hold. — Hol voltál?. — suttogja a nő. — A klinikán — sóhajtott a férfi. — Miért? A cigaretta üstökösként felparázslott. — Szerettem volna megváltozni, talán azért. De nem volt elég erőm hozzá. Kicsinyessé váltam, mint a kapcsolataim. Képtelen voltam bármit is feladni, amit megszoktam. Mindent ismertem magam. körül, mindig rend volt. Pelvágtam az ereimet. Nélkülem is ugyanolyan a rend . .. — Én elváltam — mondta a nő egy füstkarika glóriája alatt. — A férjem ivott, többször lehányt. De ez a mai éjszaka jó, olyan, mint egy kisfiú ... motoz rajtam, körülölel. Talán csak álmodom az egészet. De most nagyon jó álmodni is. A férfi keze a hasára csúszott. A nő összerándult. — Nem akarsz beszélgetni? A másik nem válaszolt. Egészen hozzábújt, a melle közé fúrta a fejét!, végig- Bimogatta, combjára futtatta ujjait. A nőnek felgyorsult a mozgása, de a férfi, mint a hullámverés biztonsága, úgy követte az újjai útját,, megcsókolta a nő köldökét, aztán a combját; s amikor végül egy pillanatra fény lobbant fel összeszorított szemhéja mögött. Zsuzsát látta, egy szál bugyiban — menstruálok, mondja, menstruálok. a végén már egy hónapban csak egyszer nem menstruált, felnyögött, a nő végigcsúszott ajkával a testén, Zsuzsa eltűnt, már nem tudta, mit csinál, s amikor elaludt, még mindig ívbe görbült, ahogyan addig soha. Másnap délig ágyban maradtak, az asszony kettőre ment dolgozni. A férfit különös nyugtalanság fogta el, ahogy egyedül maradt az üres lakásban. Lassan felöltözött, aztán felgyorsultak a mozdulatai. Hagyott egy cetlit az asztalon: „Kilencre visszajövök." De már tudja, érzi a remegésében, hogy ha Zsuzsa visszafogadja, soha többé; inkább újra vállal mindent, csak hadd simuljanak kezéhez a tárgyak, ne kelljen újakat felfedeznie; hadd éljen mindig múlt időben, s érezhesse olyan hatalmasnak az életét, amilyen sohasem volt — amilyen kedvenc csillagai ragyogása a leopárd szemű hold körül. ' (Vége)
