Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
NÉPÚJSÁG. IMS. október 19.. s.ombo. MÜVÉSZETÉS IRODALOM Tanulságos kezdetek (előadásrészlet) Az egyik vita alkalmával én azt mondottam, hogy minden ország történetírása olyan, amilyen az ország társadalma, amilyen az ország politikája maga. És és úgy gondolom, hogy a történetírás mind Magyar- országon, mind pedig más országokban is, csak olyan módon tudja ezt a problémát megoldani, ha visszanyúlik azokhoz a bizonyos közös, a politikával kapcsolatos alapokhoz, amely politika, amely társadalom politizálása ezt a helytörténeti érdeklődést létrehívta, eltartotta és eltartja ma is. Ha ugyanis most visszatekintünk a múlt század első felére, hogyan és miként alakult ki a helytörténet Európa országaiban, mindenekelőtt Németországban, akkor azt láthatjuk, hogy annak indítója és indítéka az a partikuláris önállóság volt, annak a helyi kialakult tisztviselő értelmiségi garnitúrának a törekvése képezte a kiindulást, amelyik a XIX. századra kiboruló állami apparátusban és az állami apparátushoz kapcsoldódó kulturális. gazdasági és más adminisztrációban részt vett. Természetesnek kell vennünk azt, hogy csak ott jöhet létre helytörténetírás, helytörténelemmel való foglalkozás, ahol van olyan értelmiségi, aki ezt űzi, ahol volt olyan értelmiségi, aki el tudta olvasni a helyi forrásokat, és volt olyan közösség, amelyik eltartotta ezt típusú foglalkozást, tehát volt kialakult általános kötelező iskolarendszer, ahol tanárok tanítottak, volt főiskolai és egyetemi rendszer, ahol kiképezték ezeket a tanárokat, voltak fejlett nyomda- és fejlett szerkesztési viszonyok, tehát ahol a tudomány, mint üzem, mint nagyüzem egyáltalán létezni tudott. Naivság lenne tehát azt gondolni, amire még ma is sokan gondolnak mind a polgári, mind a marxista történészek között, hogy a történet- írás, vagy bármiféle szelemi tevékenység pusztán önmaga szakmai bázisából képes megújulni, és pusztán azért fognak újabb folyóiratok indulni, mert zseniális fiatal történészek vagy idősebbek születnek, pusztán ezért fog erre az állam vagy a társadalom pénzt szánni, mert ehhez összeköttetésük, kapcsolat- rendszerük van, — még nálunk sem így van. Nos, teljesen világos tehát, hogy a helytörténetírás a par- tikuralizmusnak, a helyi önállóságnak a tudománya, és a helyi parti- kuralista politikai gondolkodásnak a részeként született meg. De nemcsak Németországban, ahol nem volt egységes állam, minek következtében a fejedelemségek és a különböző választó-fejedelemségek mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a helyi önállóságoknak minél nagyobb történeti alapot adjanak, de ugyanilyen partikurális érdekekkel magyarázható az is, hogy Magyarországon a XIX. században hogyan és miként indult meg a helytörténeti mozgalom és a helytörténetírás. Nem akarok részletes fejtegetésekbe bocsátkozni, mert az 1945 utáni problémákról kell elsősorban beszélni. Utalni szeretnék azonban arra, ahogy a megyei monográfusok társaságát az 1860-as években az a bizonyos nemesi, megyei ellenállás hívta életre, amely a Habsburg neoabszolutizmussal szemben határtr* zott politikai szempontokkal idézte a nemzetközi történelmet, ugyanígy kell utalnom arra is, hogy a helytörténetírás, mint műfaj, mint történetidejű műfaj, olyan időszakban született, amikor a történetírás középpontjában elsősorban a konkrét kutatások állottak. Megítélésem szerint történetírásunk rosszul pozitivizmusnak nevezi ezt a típusú történelemhez közelítést, feltételezve, hogy ennek valamiféle történet-l'ilózófiai alapja volt, mármint annak, hogy megyei derék nemes, aki soha életében nem olvasott egyetlenegy pozitivista munkát sem, de elkezdett a ládafiában érdeklődni őseinek adatai után, és azt ő közzétette különböző helyi közleményekben, vagy ugyanúgy a helyi levéltáros talán mindenféle pozitivista vagy legkülönbözőbb típusú filozófiai áramlatokból kiindulva kezdtek volna a történelem felé fordulni. Nem így van, kérem! A XIX. század második felének polgársága, amely kezdi birtokba venni az állami és a társadalmi élet egészét, amelyik most már fölváltja az arisztokráciát és részben a nemességet is a különböző megyei és városi tisztségekben, megpróbálja a maga társasági életének mindennapjait, hétköznapjait a történelemben megtalálni. És . ehhez a polgári középosztálybeli szemlélethez köthető az, hogy a mindennapi dolgok, az apró részletekben megfogható mindennapi dolgok iránt egy óriási érdeklődés tapad és óriási érdeklődés alakul ki. Azt mondhatnánk tehát, ha most már visszatekintünk a mai szemmel helytörténetírásunk tradícióira, hogy ezt kettőség jellemzi: egyrészt a helytörténetnek, egy territórium történetének egy bizonyos földrajzilag meghatárolt térség történeteként való felfogása, ez az egyik tradíciója, a másik pedig az, hogy az mindig valami nagyon konkrét anyaghoz tapad, a részletkutatásokhoz, a részletesemények, -folyamatoknak a bemutatásához. Természetesen itt lehetne megemlíteni, hogy van egy harmadik jellemzője is: mégpedig az, hogy a középkor-kutatáshoz tapadt korábban már csak azért is mert ez az egész történetírás a XIX. században a középkort tekintette a maga eszményképének, ott alakultak ki forrástani ismereteik. Magyarország esetében ehhez még az is hozzájárul, hogy természetesen Magyarország a XIX. század második felében mint Európa egyik legdinamikusabban fejlődő országa, amelyik büszkén tekintett a térképre és ott látta, hogy Magyarország a történeti Magyarország Európa ötödik legnagyobb államterülete és legdinamikúsabban fejlődő kapitalista és mezőgazda- sági országa. Természetes, hogy ez az ország büszkén tekintett arra a középkori Magyarország történelmére, mint elődére, amely középkori Európának szintén, sőt mondhatni sokkal inkább európai nagyhatalma volt. Glatz Ferenc ■■■■■ iyesség elviselhető hétköznapi gondokkal. 1929*ben nyolcvannyolcan még arra sem voltak képesek, hogy valamirevaló fedél alá költöztessék népes családjukat. A fényképek megörökítették a két jellegzetes lakástípust. A gádorosnál a hom- ,lokzat csak álcáz, mindössze a fényt bocsátja be a tufakőbe metszett odúba. A tor- nácos küllemre talán tetszetősebb, de ez is csak látszat, mert mögötte ugyanolyan homályos termek rejlenek. A pénztelenség öntudatának szüleménye mindkéttő. Belül szinte fojtogató a nedves, nyirkos levegő. Csoda-e, ha a lakosság negyven százalékát vitte el az akkortájt morbus hungaricusnak nevezett tüdőbaj. Kegyetlen ellenpontként az úri lakók szűnni nem akaró vigalmának.. . Jó ötlet volt elidőzni a falu történetének főbb állomásainál, mert csak így érthető a XIX. század második felének, s a XX. század első negyedének helyi krónikája. Erről az időszakról bőséges anyagot gyűjtöttek ösz- sze a múzeológusok. Ha a vendég tárolóról tárolóra haladva szemléli ezeket, akkor életre kel a múlt, s bepillanthat azok vívódásába, akiket nem törtek meg a megpróbáltatások, s volt erejük, hitük és akaratuk folyvást újrakezdeni. Kesztyűt vetve a reménytelenségnek. Semmit sem vásároltak. Miből is vették volna a drága cikkeket? Amire szükségük volt, azt maguk állították elő, irigylendő ügyességgel. Az asszonyok szőtték a törülközőket, az abroszokat, a szakajtókendőket. Nem lélektelenül, hanem ösztönös művészi érzéktől sarkallva. A különböző darabokat „felszedés” — elsősorban piros — csíkokkal díszítették. A férfiak kedvelték a fafaragást. Erre utal a kiállított, igényesen mintázott csanak, a pásztorok ivóedénye, vagy a kiegyezés évében készült borotvatartó is. Megnézhetjük a mángorlót. a mosáshoz használt sulykot, s a házilag előállított orsókat. Rátermettségről, alkotó energiáról vall mindegyik. A nincstelenek nemcsak summásnak szegődtek, s el- rajzottak nemcsak a megye déli részére, hanem egyéb módon is igyekeztek úrrá lenni a sokasodó bajokon. Ha más munkájuk nem a-kadt, akkor sem tétlenkedtek, hanem övéikért tevékenykedtek. Majd mindenki értett a kosárfonáshoz. A mogyoró- favesszőt könnyen beszerezték, s kedvükre szorgoskodhattak. Számoltak a helyi és a környékbeli igényekkel. Vékás, félvékás termékeiket, valamint a kishátyit errefelé szívesen vették. Ezt az elfoglaltságot se tekintették rutinfeladatnak, hiszen minden példányt széppé, tetszetőssé formáltak. Ha az alapanyagot meszes vízben áztatták, akkor megbámult, s ezt felhasználva valóban szemet gyönyöködtető darabokat készítettek. Gondoltak a távolabbi tájak népének kívánságaira is. Nekik a kézi kosarat, a párából árulták Az ezekből összeállított szállítmányt olykor Kecskemétig levitték. A tárgyak most a kemencén kaptak helyet, ott, ahol az egykori lakók a hidegtől borzongató téli estéken melegedtek, és történeteket idéztek az elődök kitartásáról, a mesék kisemmizett, de mégis célba jutó hőseiről. Ott, ahol dalok fakadtak a nincstelenek számára is tiszta emléket jelentő, a lehetetlennel is bírókra kelő ifjúságról. A szó eredeti értelmében vett ezermesterek voltak. A konyhán erről vallanak az egyes eszközök. A vajköpü- lö ritka lelemény. Akárcsak a fából fabrikált krumplitörő. Mindkettő működési elve ugyanaz, mint a maiaké. Azzal a különbséggel, hogy mi mindent készen veszünk, ám ezek az emberek önellátóként is jelesre vizsgáztak. Kukkantsunk be most a tisztaszobába! Ez már nem a barlanglakok világa, hanem azoké, akik a vagyontalanok között módosnak hihették magukat. Az ágyon díszes párnák, fehérségük szinte vakító. Szemben a falak körül a saroklóca. A néprajzosok szerint ez helyi jellegzetesség Ott a festett almáriom is. A hajdani iparos nem az egyszerűségre törekedett, hiszen a vastag pénztárcájú megrendelő készséggel fizetett. Mindössze azt kívánta, hogy társadalmi rangjához méltót kapjon, olyat, amit megcsodál a betévedő vendég. Érdkesség — s ez is csak Noszvajon volt divatos — az élésláda, amely remek példája a célszerűségnek. Első pillantásra kizárólag ülőalkalmatosságnak tűnik, ám valójában — s ez a furfang — élelmiszerek tárolóhelye is. Erről bárki meggyőződhet, ha felemelj fedelét. Az önmutogatást szolgáta a tányérospolc és a ma is élénk színeivel elbűvölő rózsás láda, amelybe a legértékesebb textilneműket rakták. Hadd lássa a rokon, szomszéd, hogy ezen a portán fényűzésre is futja. Egy fotó — amely az 1906- os községi dalárda tagjait örökítette meg — helytörténeti kuriózum, s azt bizonyítja, hogy a kultúra iránti szomjúság nem műveltségtől, képzettségtől függő óhaj, hanem valamennyi Szépre vágyó ember bensejéből fakad. 1848 emléke nemzedékről nemzedékre frissen él az ország népének tudatában. A jogfosztottakban tiszteletet keltett, bizakodást sugallt. Sehonnan — így ebből a gazdaházból sem — hiányoztak azok a sokszorosított festménymásolatok, amelyek a dicső harcokra, a mártír tábornokokra, az áldozatkész hősökre utalnak. Itt az aradi tizenhárom képe került a falra. . . Kinn, a hűvös délután már a közelgő ősz hangulatával lep meg. A bágyadt napfény óaranya villan a te- nyérni ablakszemeken. Zárul az ajtó, csukjuk a kaput, s ahogy végig megyünk az utcán,, hatványozottan érezzük a mát, és megcsodáljuk az idejövetelkor észre sem vett, villának is beillő otthonokat. Sajátos varázslat lett úrrá rajtunk. S ez nem véletlen, mert aki betér ebbe az épületbe, az nemcsak az ősök üzenetét fejti meg, hanem távozván, sokkalta jobban becsüli jelenünk értékeit, mint bármikor. Pécsi István
