Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-18 / 245. szám

4,

NÉPÚJSÁG, 1985. október 18., péntek

A Moszkvai Virtuózok hangversenyéről

A muzsika, mint kedves üzenet

Az Országos Filharmónia egri hangverseny-sorozatának második műsorában, kedden este a dohánygyár dísztermében a Moszkvai Virtuózok néven ismert kamarazenekart léptette fel. A sajátosan egri körülmények folytán a színházból kiszorult zenei esemény így is nagy érdeklődést keltett. Ez az együttes és műsora rászolgált a teljes figyelemre. Nemcsak budapesti sikerük, a tévé riportrészlete is emelte a várakozás, az érdeklődés szintjét.

TÁNCOSVENDÉGÜNK:

Tatjana Golikova

A szovjet kultúra napjai’ alkalmából hazánkba látogatott a világhírű Bolsoj, a Moszkvai Nagy Színház balettegyüttese.

A több mint 200 éves színház jelentős opera- és balettrepertoárral rendelkezik, s szívesen látott vendég a világ minden táján.

Az első hivatásos moszkvai zenés színháznak 3000 tagja van, 70 darabot tartanak műsoron (40 operát és 30 balettet). Havonta 52 előadásuk van; két helyen játszanak: harminc előadást

tartanak a Nagyszínházban éá huszonkettőt a Kongresz- szusi Palotában.

A Bolsoj társulata, amely legutóbb hat évvel ezelőtt vendégszerepeit Magyarországon, ezúttal két művet hozott: Sosztakovics Aranykor és Glazunov Rajmonda című háromfelvonásos balettjét mutatja be Jurij Gri- gorovics koreográfiájával.

A szovjet kultúra napjai alkalmából 240 művész érkezett a Bolsojból. hogy Budapesten és Győrben bemutassa a színház e két legfrissebb produkcióját. Vendégeink közül az egyik: Tatjana Golikova. Vele beszélgettünk a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában tartott baráti találkozón.

Tatjana Golikova barna szemű, barna hajú, filigrán, finom vonású fiatalasszony. Egyszerűen, de csinosan öltözik, virágos szoknyát, fekete pulóvert visel, nyakában vékony aranylánc.

— Mondana néhány szót a pályafutásáról? Hogyan lett balett-táncosnő, a Bolsoj szólistája?

— Már gyerekkoromban vonzódtam a zenéhez, a tánchoz, s mindig arról álmodoztam, hogy balett-táncosnő leszek. Az egyik nap gondoltam £gyet, és elmentem jelentkezni a közelünkben lévő úttörőház táncszakkörébe. Később felvettek a moszkvai balettintézetbe, kitűnő tanáraim voltak, s a tanulmányaim befejezése után a Bolsoj szerződtetett.

— Mi volt az első szerepe?

— A Legenda a szerelemről című balettben kaptam az első jelentős feladatot. Ez Nazim Hikmet török költő és drámaíró hasonló című darabjából készült, ' zenéjét Hmelnyikov szerezte.

— Nálunk az Aranykor Ljuszkajaként és a Rajmonda Henriette szerepében lép színpadra. Milyen művekben szerepel még otthon?

— Klasszikus és modern balettekben, például a Haty- tyúk tavában, a Spartacus- ban.

Jelenet az Aranykor című balettből

(MTI fotó — Benkö Imre)

A Moszkvai Virtuózok ugyanazt a programot adták le Budapesten, mint Egerben. Ha a hazai közönség igényeit, a mi hazai koncertéletünk megszokásait tartjuk oda mércének, megállapíthatjuk, * hogy nem olyan műsort állítottak ösz- sze ezek a moszkvai zeneművészek, amilyennel ezt a közönséget az Európát járó szólisták és együttesek „meg szokták vesztegetni”: a két Bach-versenymű, a BWV. 1060. és a BWV. 1064. jelzésű darab a* szerző szándéka szerint is a kornak a legjobb értelemben vett szórakoztató muzsikája. Az a zene, amely leköti lelkünket, ,a mindennapokból áttérít abba a magasabbik, vagy ha úgy tetszik, ünnepibb régiókba, amikor önmagunk, sorsunk felől elgondolkodunk, netán rendezzük gondolatainkat, érzéseinket. S egyáltalán : egy magasabb, ihletettebb szférában érezzük magunkat. De nem árasztja ránk a drámai hevületek izzását, azt a mindent elsöpörni kész romantikát, például, amit majd később Schumann vagy Berlioz olyan mágikus erővel gyakorolnak. Bach az olasz melódiavilág hatása alatt nemcsak az egykori lipicai Collegium Musicum zenészeivel hitette el, de velünk is, hogy a hangból és a mögötte lévő lelki tartalomból ösz- szeálló világ nemcsak a szellem misztériuma, de jelen lévő valóság, amit át kell élnünk.

S ha a műsor másik két számára, Mozart tizenhat évesen írt szimfóniájára (No. 15, K. 124.) és főleg az Egy kis éji zenéjére (K. 525.) gondolunk, csak megerősödik bennünk a meggyőződés, hogy a mai zenerajongó éppen a dallamoknak ezt az igazán lelket fürdető tisztaságát élvezi a XVIII. század muzsikájában.

A Vlagyimir Szpivakov vezette kamarazenekar —. ha

nem elírás a dátum a műsorfüzetben — 1982-ben alakult. Érett, nagyszerű társaság! A Moszkvai Virtuózok egyenként és külön-kü- lön is szólistaképességű, -képzettségű egyéniségek, akik az egri este tanúsága szerint is minden művészi feladatot magától értetődő természetességgel, könnyedséggel oldanak meg. A forró hangulatú dohánygyári két óra alatt a muzsika szállt, lebegett, mint valami kedves üzenet. Nemcsak a ritmus, a dallam hol erősödő, hbl halkuló lüktetését élveztük, de azt a módot, hangsúlyrendet is, ahogyan a két versenyműben a szólisták a mű lényegét a felelgetésben közölték velünk. Amikor az együttes játékát élveztük, eszünkbe jutott az ugyancsak világhírű és világjáró I Musici di Roma, vagy a mi Rolla Jánosunk zenekara. És itt is. és újból meg kell állapítanunk, hogy minden tudása és felkészültsége ellenére ennek a zenekarnak a profilját, „az egyéniségét” Vlagyimir Szpivakov szabja meg. A két versenyműben, mint hegedű- művész. a két Mozart-da- rabban mint karmester „ko- reografálta le” a muzsikát a hallgatóknak. Mozgásában, tartásában van valami többlet, talán a táncoséból, aki a zene hallatára nem tud mozdulatlanul ülni : hacsak egy gesztussal is, de bemutatja, milyen mozgást, milyen élményt ébreszt benne a dallam. Ezért az sem véletlen, hogy ráadásul Gluckot vezényelt, egy kis balettrészletet. Azzal a finom lejtéssel fejezte be az Allegrettót, ahogy csak egy táncos búcsúzik partnerétől. És ez is a muzsika kötőanyaga. gyűjtőeleme. A szólisták: Alekszej Utkin

(oboa), Arkagyij Futer és Borisz Gorlickij (hegedű), valóban virtuózok.

Farkas András

G

yermekkoromban szerettem a jószagú, új könyveket és füzeteket lapozgatni, s bár a bekötést, címkézést, margózást kissé unalmasnak találtam, még ezekre sem kellett nagyon noszogatni, mert addig is kezembe foghattam az új papírokat, gyönyörködhettem simaságukban. tisztaságukban.

Az írószerboltok kínálata iránti vonzalmam felnőttkoromban sem csökkent. Iskolakezdés lévén, mostanában a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordítottam kedvenc boltjaimra és a ceruzák, filc- és golyóstollak, körzőkészletek és vonalzók társaságában valami újra figyeltem fel. Hogy mi ez? Furcsán hangzik talán, de: pénz. Pénzt lehet vásárolni? — kérdezheti erre az, akinek

Papírára,

nincsen elemista korú gyermeke. Mert, akinek van, az tudja, hogy igenis, az ÁPISZ-ban pénzt lehet venni. Nagy lapra nyomva, ott vannak a kirakatban az ösz- szes forgalomban lévő papír- és fémpénzek. A szülő megveszi, talán ki is vágja, becsomagolja csemetéje iskolatáskájába, aki aztán az iskolában előveszi, s a tanító néni instrukciói alapján ide-oda rakosgatva őket, megtanulja megszámolni a pénzt. (Nem haszontalan képesség!) \Ha már elsajátította a pénzszámolás tudományát, a segédeszközre nincs többé szükség, a papírkosárba kerül. Régen — 25—30 évvel ezelőtt — is megis— Mondana néhány szót a magánéletéről? Férjnél van már?

— Itt ül a férjem a másik asztalnál. Ö is a Bolsoj szólistája, Mihail Givin.

— Meg szokták beszélni a szerepeiket?

— Természetesen. S bár sosem szoktunk veszekedni, ilyenkor nagy vitáink vannak, mert csak így születhet meg a művészi eredmény, a siker. Ilyenkor nincs helye az udvariaskodásnak.

— Ismeri-e a magyar balett-táncosokat?

— Mikor balettiskolás voltam, láthattam Moszkvában a Rómeó és Júliában Kun Zsuzsát. Nagy hatással volt rám, s azóta is Júlia az egyik szerepálmom. Ismerem Orosz Adélt, Kevehází Gápapírpénz

mertették a kisiskolást a pénzcímletekkel és a velük való számolással. Csakhogy amivel mi gyakoroltunk, különös értékű volt, saját kezűleg készítettük egy-egy valódi pénz alapján, minél nagyobb hasonlóságra törekedve. Nagy igyekezetünkben egészen ügyes „hamisítások" születtek, s az osztályban nagy versengés folyt, hogy kié a legjobb.

De nem volt ez másképp az órával sem. A kartonból, egy szög és egy parafadugó segítségével készült óra —, amelyen megtanultuk nyomon követni az idő múlását — szintén a kezünk munkája volt. S bár a tanító néni csak egy ilyen órát kőbőrt, Dózsa Imrét, s másokat is, de ne várja, hogy néven nevezzem őket. mert a magyar családneveket nagyon nehéz megjegyezni és kiejteni.

— Magánéletében is szeret táncolni?

— Régebben sokat jártunk a férjemmel discóba táncolni. Ma már a sok utazás, próba és előadás mellett örülünk, ha otthon lehetünk szabad időnkben, s beszélgethetünk, olvashatunk, pihenhetünk.

— S végül egy utolsó kérdés: mire készül?

— Prokofjev Hópehelyke című balettjének premierjére. '

K.Gy.

vetelt mindenkitől, mi mégis egész sorozatot készítettünk: egyre szebbeket, tökéletesebbeket.

Bezzeg ma! Ma a füzet- csomaggal együtt megveszi a szülő a tökéletes formájú, műanyagból készült órát és a nyomtatott mintapénzeket . . . s aztán csodálkozunk, hogy a gyermek nem ismeri az alkotás örömét, nem becsüli saját munkáját, pénzét, idejét, s a másét sem.

Utóirat: szülők és pedagógusok, figyelem! A szóban forgó előre gyártott segédeszközök alkalmazása nem kötelező. Egy sajátkezűleg megrajzolt papírpénz vagy kartonszámlapos ébresztőóra sikerélményhez juttat, s ebből csak' haszna származik a mostani gyermeknek, s a majdani felnőttnek.

Miklós Éva

Az elmúlt fiákerckröI

Vannak dolgok az embe- ickhe; hasonlóan, amik csendesen múlnak el, észrevétlenül. Eltűnnek egy láthatatlan kapu mögött, amely nesztelenül csukódik be nyomukban. Eltűnésüket nem kíséri figyelem, nem követi ünnepi megemlékezés, gyászruhát senki sem ölt. Bizonyos, hogy nincs rájuk szükség, különben keresnénk őket.

De hát ki keresné őket? Ki verné fel délutáni szundikálásából a barátok klast- roma előtt, a Líceum oldalában, vagy éppen a minaret tövében Czakó bácsit, Horváth Gyulát, meg a többi, szolgálatra kész fiáke- rest, akik vendégre várva a „standon” időznek? A szundikálás persze nem a bakon történik, mert arról köny- nyen lefordul az ember, ha valami fürge álmot lát, ami idősebb korban is megesik. A hátsó ülésen dőlnek hanyatt és miközben ki-kite- kintenek a szemre húzott kalap alól, a lovacskák szénát harapnak a nyakukba

akasztott zaboszsákból és tüsszentenek is olykor, mivel zab ritkán akad, a széna meg poros.

Az utolsó egri fiákeres, Horváth Gyula 1968-ban adta be iparát. Ott lakott a Bródy utca első házának udvarán egy kicsiny lakásban. ö mondta, hogy az első világháború előtt tizenkét egyfogatú (konflis) és ugyanannyi kétfogatú (fiá- ker) volt Egerben. És el kellett neki hinni, mert egyéb adatot nem derített fel ed- dií; a kutatás. Aztán fogyni kezdett a létszám, erősebben akkor, amikor a lovacskák elmentek a háborúba. Jó, ha visszajött a fele. Sebaj, csak a kocsikat kellett átalakítani, az se okozott nagy gondot. Egy rúddal több, mivel egy lóval kesebb. Hanem a név rajta maradt az egyfogatú kocsikon. FiáKer maradt Egerben mindvégig a konflis. Senki se tudná megmagyarázni, miért. Talán a régi kétfogatúak örökítették át, mivel csak egy lovuk maradt, s a régi tekintélyt meg kellett őrizni. Ha már ló nincs.

Csodálatosan tudtak kocogni ezek a lovacskák. Mintha helyben jártak volna. Csak a hangjuk volt olyan, mintha a pesti ügetőpályán versenyeznének, de alig haladtak előre. Ami nagyon jó volt, ha két fiatal ült a kocsiban. És még jobb, ha eső is esett, mert akkor fel kellett húzni a kocsi fedelét és az esőcseppek csendesen doboltak a bőrfedélen. És legjobb volt, ha a szél is borzolgatta a levegőt és a hűvös levegőben összebújtak és megtalálták egymás meleg száját. Mennyire más volt ez, ez a bizalmas, meghitt, ez a csak kettőjük ügye, mint a mai, dicsekvően nyilvános, olcsó utcai csók.

Egyébként minden csodálatos volt ezekben a bandukoló időkben. A csodákat leginkább Edison, ez az amerikai feltaláló szállította az izzólámpától a fonográfig, találmányai egymást érték

és azt a hitet keltették mindenkiben, hogy az emberi elme eredményeinek a leg- csúcsát is elértük, sőt egyesek már hajlottak ama fel- tételezés felé is, hogy magát Edisont is Edison találta fel.

Valóban csodálatos volt, ahogyan hosszú sorban elindultak a standról a kocsik az indóházhoz (így hívták a vasútállomást akkoriban) a fővárosi vonatok elé, bizakodva a jó szerencsében, hogy minél több kereskedelmi utazót hoz számukra. Mert a kereskedelmi utazók gyűrűs szi/art szívtak és könnyen bántak a pénzzel. És berobogoít a csodálatos vonat, alacsony, rövid mozdony vonta, és hosszú kéményből fújta a füstöt, utána oldalgombolós kocsik sorakoztak, mert eleintén nem volt belső folyosó a fülkék mentén, hanem minden fülkének külön, szabadba nyíló ajtaja volt, a kalauz a kocsin kívül közlekedett egy keskeny pallón, akár esett, akár fújt. Ez a tervezés még nem volt tekintettel az emberi természet különböző élettani jelenségeire, s ma már nem is tudjuk, milyen intézkedések történtek adott esetekben.

Kiknek volt szükségük fiá- kerre? Kezdő orvosok, ügyvédek, pörös atyafiak, lányos házhoz igyekvő fiatalemberek, táncmulatságba törekvő lányos családok, s a mulatság végén elhervadt daliák, az új színházba előkelőén érkező közönség és a temetőkbe - látogató gyászolók ültek ezekben a kocsikban — szóval, leginkább a polgári elemek. Feljebbvaló népeknek nem volt szükségük rá.

A történeti hűség kedvéért meg kell említeni, hogy egyszer ült gróf egy egri fiákerben, az is lábát törte. Ez. volt az egyetlen fekete lapja az egri fiákere- sek történetének.

1904. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit az első egri kőszínház. Nagy ünnepe volt ez az egri művelődésnek. A színház, amely akkoriban még valódi színháznak látszott, minden felirat nélkül, míg ma rá kell írni a sűrűn rácsozott kockára, mi van belül, szóval, a színház ünnepélyes megnyitóval várta a publikumot. A megnyitón megjelent gróf Festetich Andor országos színészeti felügyelő, az Országos Színész Egyesület vezetőségével. Le is zajlott az ünnepélyes megnyitó, s másnap Festetich fiákerbé ült, hogy a vasútállomásra vitesse magát. A Deák Ferenc utcát akkor éppen kövezték, ahol még nem kövezték, ott árok is volt, gödör is volt, a kocsis meg részeg is volt, s ennyi balszerencsével nem tudott megbirkózni a lovacska sem. A kocsi felborult és a színházak országos felügyelője eltörte a lábszárcsontját. A fiákeres nevét nem jegyezte fel a krónika, de a város polgármesterét a sajtó figyelmeztette a vendéglátó kötelességére, hiszen a városnak hintója volt, amit illett volna a gróf rendelkezésére bocsátania, még akkor is, ha éppenséggel nem lett volna gróf.

A dolgon még szent Fiac- rius sem tudott segíteni, akiről a kétfogatú kocsit elnevezték és akinek védelme alá helyezték magukat Európa összes bérkocsisai, de hát ez a kocsi csak egyfogatú volt. A szent nyilván nem érezte magát illetékesnek az intézkedésre, különben is francia szent volt az illető. Így a grófot kórházba kellett szállítani.

A fiákeresek még sokáig működtek a kisvárosi emberiség szolgálatára, s az egykorú sajtóból tudjuk, hogy 1931-ben még tizenhét kocsi állt ki váltogatva a standokra. Ám, egyre nagyobb teret hódított az automobilizmus és a fiákereket a taxik váltották fel. A város is megnagyobbodott, az élet is sietősebb lett. Ki keresné őket?

Az utolsó fiákeres, mint az írás elején áll, 1968-ban adta be iparát, neki is már csupán egyetlen utasa volt. A lovacskák kocogásának hangja így eltűnt ama láthatatlan kapu mögött, amely az Elfelejtett Hangok birodalmába nyílik, ahol még mindig "hallatszik a régi cséplőgépek mély zúgása éppúgy, mint a nagytemplom ágyúvá öntött Mihály harangjának, vagy éppen a toronyőr vigyázó sípjának hangja.

Ha van még valaki, aki megnyitja azt a kaput.

Kapor Elemér