Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-15 / 242. szám

4. jFíj NÉPÚJSÁG, 1985. október 15., kedd A SZOVJET fip8 NAPJAI KUmjR/V»#'1985 X.8-14 A Moszkvai Virtuózok hangversenye Vlagyimir Szpivakov hegedűművész A szovjet kultúra napjai megyei eseményeinek sorá­ban rangos rendezvényre ke­rül sor Egerben, a dohány­gyár kultúrtermében. Októ- ben 15-én' kedden este 7 órakor a Moszkvai Virtuózok hangversenyében gyönyör­ködhetnek az érdeklődők. A Moszkvai Virtuózok el­nevezésű kamarazenekar 1982-ben alakult. Jelenlegi tagjai között vannak azok a muzsikusok is, akik ko­rábban — hasonló elnevezés­sel — egy kisebb kamara­zene együttes alapító . tag­jai voltak. A zenekar « Szov­jetunió Kulturális Miniszté­riumának védnöksége alá tartozik, s mint ilyen, álla­mi státusú együttes. Már eddigi viszonylag rövid mű­ködésük is jelentős sikere­ket hozott számukra. Fel­léptek a Szovjetunió nagy­városaiban, szerepeltek kül­földön is. Tagjai egyénileg is szólista képességű előadó- művészek, s valóban virtuó­zai hangszerüknek. A hang­versenyeikről tudósító írá­sok, kritikák ezt külön is kiemelik. Műsoraikban mind a klasszikus, mind pedig az újabb alkotások helyet kap­nak, s természetesen hiva­tott tolmácsolóik az orosz és szovjet zenének is. Elő­adásmódjukra jellemző a rendkívül pontos, fegyelme­zett összjáték, az életteljes kifejezésmód és a tisztelet a zeneszerzők és műveik iránt. A Moszkvai Virtuózok mű­vészeti vezetője Vlagyimir Szpivakov hegedűművész. Ti­zenhárom éves korában a le- ningrádi Fehér Éjszakák Fesztiválján a közönség és a kritikusok nagydíját kap­ta. A Moszkvai Konzervató­riumban tanult, Jurij Jan- kelevics professzor növendé­keként. Díjat nyert a pári­zsi Long Thibaud-, a geno­vai Paganini-versenyen. Meg­nyerte a montreáli nemzet­közi versenyt és 1970-ben a moszkvai Csajkovszkij-ver seny második helyzettje lett. Vendégszerepeit Latin-Ame­rikában, Nyugat-Berlinben, Svédországban, Ausztriában, Jugoszláviában, Norvégiában, az Egyesült Államokban, Angliában, Spanyolország-' ban és több alkalommal Ma­gyarországon is. Erőteljes tó­nus, biztos stílusérzék és ma­gas fokú technikai tudás jel­lemzi játékát. A keddi hang­versenyen Bach és Mozart művei szerepelnek műsoron. Galsai Pongrác: Este 7 után Galsai Pongrácnak ebben az évben ez a második kö­tete. A Pasziánszban száz­nál is több írása mintha ki­rakósjáték lett volna, az író magándohogásait, kisebb-na- gyobb fájdalmait, elmosódó észleteit, frappáns ötleteit sorolta egymás után. Azt is jelezte, hogy a kedély és ha­rag jól megfér egymással, nincs szégyellnivalónk ter­mészetadta botlásainkért, hi­báinkért. Ez a kötet a kritikus Gal­sai írásait gyűjti csokorba. Itt mintha a fegyelme, a fo­galmazási célratörése, az íté­letmondás határozottsága tö­mörebbé tenné azt a benyo­mást. amelyet az egyébként jó kedélyű, anekdotázni igen­csak hajlamos íróról eddig szereztünk. Korábbi kötetei­ből is kitetszik: a színház, a film — no meg a tévé! — a kötet szerzője számára nemcsak újságírói feladatot jelentett- amíg a napi mun­ka odakötötte a szerkesztő­ségi íróasztalához, hanem ennél sokkal többet. Már gyerekkorában módja és al­kalma volt ezt a „fertőzőbe­tegséget” végigélni, hogy az­tán élete során se hagyja el a kigyógyulás folyamata. Galsai írt Bajorról, Csortos- ról, portrékat rajzolt színé­szekről, tanulmányokat, no­vellákat is írt, de ez a kö­tet az egyik legjobb — a kri­tikusi — szerepében mutat­ja meg ezt a rövid futamok­ra, szellemi vágtákra kény­szeríthető alkotót. Nem akarjuk most fir­tatni, mennyire telitalálat egyik vagy másik ítélete, er­ről, vagy amarról a darab­ról, filmről, tévéjelenségről szólván. De mindig, min­den mondata mögött érez­zük a szenvedélyt, amely- lyel írása tárgyához közelít. Es ez a szenvedélyesség ma már nagy érték. Mert őszin­te! F. A. Képesítés nélkül... Jogosítvány nélküli autó- buszvezető. Diploma nélküli orvos. Ugye milyen grotesz- kül hangzanak ezek a szó- kapcsolatok? Ilyen munka­körök nincsenek, hiszen egy­szerűen nem lenne rájuk kereslet. Nemigen mernénk ■beülni egy olyan buszba, amelyet vezetői engedéllyel nem rendelkező sofőr vezet, és vakbélgyulladással sem igen fordulnánk olyan em­berhez, aki nem végezte el az orvosi egyetemet. De ez a kis bevezető mégsem csak játék a .szavakkal. Hiszen v<tn egy hivatás, amely leg­alább ennyire fából vaska­rika, és mégis létezik: a ké­pesítés nélküli nevelőké. Ugyan! H'szsn a gyerekne­velést 3 milliárd ember gya­korolja a Földön — ehhez mindenki konyít vailameny- nyit! Ez egészen más, mint az autóvezetés, vagy a gyó­gyítás — gondolhatják so­kan. Csakhogy mára a pedagó­gia szakmává és tudomány- nyá vált, és a rátermettsé­gen túl speciális ismereteket követel, és bizony a gyer­mekhadak istápolása mind nagyobb feladatok elé ál­lítja az iskolát. Ilyen körül­mények között alapvető kö­vetelmény a szakirányú vég­zettség megszerzése. A pe­dagógusképzés azonban hosz- szú ideje nem tud lépést tartani a demográfiai hul­lámmal, és még mindig a szükségesnél kevesebb tanító és tanár kerül ki a főisko­lákról. Így aztán a hiányzó tanerőket a középiskolák padjaiból az életbe kilépő épphogy-felnőtt fiatalok so­raiból pótolják intézménye­ink. Hirtelen a katedra má­sik oldalán találják magu­kat — kevés élettapasztalat­tal és még kevesebb konk­rét pedagógiai ismerettel. A helyzet felemásságát érezve az oktatási kormány­zat egyre szigorítja alkalma­zásuk feltételeit, de a to­vábbra is mutatkozó peda­gógushiány miatt mégis igényt tart rájuk. Ma már csak az léphet e munkakör­be, aki legalább négyes át­laggal fejezte be a gimnáziu­mot és levelező hallgatója valamelyik pedagógiai főis­kolának. Kettős teher nehe­zedik a képesítés nélküli ne­velőkre; helyt kell állniuk a munkában és a tanulásban egyaránt. Nem csoda hát, ha például a Ho Si Minh Ta­nárképző Főiskola levelező tagozatán 50 százalékos a lemorzsolódás. Bonyolítja még a képletet, hegy sokuk­nál ezekre az évekre esik a családalapítás is, annak min­den örömével és persze gondjával. így van ez be­szélgető partnereink, Vincze Judit és Tóthné Béréi Pi­roska, a poroszlói általános iskola nevelői esetében is — egyéni sorsuk így jól pél­dázza az eddig általánosság­ban elmondottakat. — Már kislány koromban is iskolásdit játszottam a tár­saimmal, így aztán még a tanáraim is azt jósolták, hogy pedagógus lesz belőlem — meséli Piroska. — Én azonban már csak dacból is vegyészmérnöknek készül­tem. Érettségi után elmen­tem egy laborba dolgozni, de majd meghaltam az una­lomtól. Beláttam, hogy ott a helyem, ahol emberekkel fog­lalkozhatok és mozgalmas, sokrétű munkát végezhetek: az iskolában. Jelenleg nap­közis vagyok és rajzot taní­tok, és persze végzem a fő­iskolát is. Tanítóképzőbe já­rok, mert később az alsó ta­gozatosokkal szeretnék fog­lalkozni. — Én jelenleg oroszt ta­nítok és az egri főiskola orosz—történelem szakát vég­zem — veszi át a szót Ju­dit. — Kiskoromtól erre a pályára vágytam, talán azért, mert nagyon jó tanáraim voltak. Tudom, hogy ez sab­lonosán és túl szépen hang­zik, de igaz. Hiszen, ha a fizetésünkre gondolunk, könnyű belátni, hogy csak azok vállalják ezt az utat, akik valóban hivatásuknak érzik a tanítást. Körülbelül 1500 forinttal kevesebbet ke­resünk, mint diplomás tár­saink és tanulmányaink is pénzbe kerülnek, bár az is­kola a lehetőségek határain belül támogat bennünket. Kifizeti a bérletünket is, mert mindketten Füzes­abonyból járunk át ide. Egyébként a jövedelemkü­lönbség és a helyzetünket bizonytalanná tevő évente megújítandó szerződés — mindössze ez a két dolog érezteti velünk, hogy még nem vagyunk igazi pedagó­gusok. — Egyébként sem a mun­katársaink, sem a gyerekek, vagy a szüleik nem éreztet­ték velünk, hogy nem te­kintenek teljes értékű szak­embernek — fűzi tovább gondolatait Piroska. — A kollégáktól, a munkaközös­ség-vezetőktől sok támoga­tást kaptunk, ami elősegí­tette a beilleszkedésünket. A gyerekek is elfogadják azt, akiről érzik, hogy szereti, de ugyanakkor irányítani is tud­ja őket. Végül is jól érezzük itt magunkat, hiszen egész embert kívánó feladatokat kapunk és ebből tudjuk, hogy szükség van a mun­kánkra. Ez erőt ad a tanu­láshoz is, ami nem könnyű, hiszen a főiskolán ugyanaz­zal a mércével mérnek ben­nünket, mint a nappali ta­gozatosokat. Ugyanazt az anyagot kell megtanulnunk, ugyanazért a diplomáért, ez természetes. Csak éppen jó­val kevesebb időnk marad a felkészülésre. Többnyire éjszakánként vesszük elő a jegyzeteket, és bizony néha remegő lábakkal megy az ember vizsgázni . .. — A szülők szerencsére sokat segítenek — tér át a családi dolgokra Judit. — őszintén szólva, szükség is van rá, hiszen nemsokára leszerel a vőlegényem és jö­vő nyáron összeházasodunk Utána építkezni kellene, hogy a gyerekeink már nyugodt körülmények közé születhes­senek. — Az én helyzetem annyi­val könnyebb — mondja Pi­roska, — hogy a szüléim vá­sároltak -egy lakást és ezzel egy nagy-nagy gondot meg­oldottak. A férjem viszont szintén a katonaidejét tölti, és mivel most vonult be, majdnem másfél évig egye­dül kell a problémáimat megoldanom. Kénesítés nélküli nevelő. Egy felemás helyzet szükség- megoldásának eredménye­ként született ez a munka­kör. Ellentmondásait szenve­di pedagógiánk és saját bő­rükön érzik azok, akik különböző okokból arra vál­lalkoznak, hogy így szerez­zenek diplomát. Minden második próbálkozó feladja útközben, hiszen sokféle igénynek és elvárásnak kell megfelelni. Reméljük, hogy Judit és Piroska kitart el­határozása mellett és végig­csinálja azt, amire vállalko­zott. A jutalom: három év múlva beléphetnek a diplo­más pedagógusok sorába Buzdítja őket Bagi Bélá­nak, az iskola igazgatójának ígérete is: a főiskola elvég­zése után Poroszlón nevelhe­tik tovább az alsó, illetve felső tagozatos gyerekeket. Koncz János 2. Mert mikor ama keserű éjszaka reggelén neki kellett hajnalban felver­nie a lányt, hát megolvadt trágyaszutyokban találta, bűzlött a fertelmes mocsok­tól. Gábor ebből arra kö­vetkeztetett, hogy a korahi­deg estében facér katonák elkaphatták a lányt, és amúgy melegiben a trágya­dombon intézték el vele, amit annak idején ő itt a kamrában. Meg is dühödött, hogy mit mászkál ez kint, amikor minden más asszony behúzódott a felesége ágya mellé, meg egy kicsit saj­nálta is, ezért aztán csak mosakodni zavarta egy-két dörrenéssel, egyéb teremtet­te nem volt. Az élet visszatért hát a maga medrébe, és folyt a végtelen idő, az egyiknek elmúlást, a másiknak növe­kedést jelentve. Gábor igen­csak meggyötrődött. Lovait elvitték, két lerobbantat tu­dott helyettük szerezni. Gyöngék voltak igaz, takar­mány se volt. Keserűség emésztette napról napra, hi­szen a takarékban levő pen­gő is olvadt. Ami azelőtt há­zat, tanyát jelentett volna, most immár egy üveg pet- rolt, semmi többet. Pedig volt immár kinek gyűj­teni. Annak az édes, ara­nyos. kacagó fekete korom egyszem cseppnek, aki apja szemét, anyja haját örökölte. Nyárig béke volt a ház­ban. Akkor kezte Gábor megbontani a trágyadombot, aratás után, és hordta ki szekerenként a tarlóra. Mert a kései aratás után is csak kellett szántani, hogy jövő­re is legyen mit ertniük. Már a vége felé tartott, mi­kor az utolsó szekérnél, a régi budi előtt, villája egy koszos fehéres barna cso­magba ütközött. Hogy láb­bal kicsit odébb piszkálta, a koszos ruha, egy alsó szok­nya szétgubancolódott, és a rongyhasadékokból émelyí­tően szörnyű látvány, egy emberforma kis poronty gu­rult ki. Rosszullét környé­kezte, verejték ütötte ki, s valami artikulátlan, tagolat­lan üvöltözéssel hívta fele­ségét, ki cdaszaladván egy­ből el is ment, gyorsabban, mint jött. Mert őt is ájulás környékezte. Gábor vissza­térvén a házba, ijedtségé­re egy kis pálinkát ivott, s fölnézve a halottsápadt, re­megő Jankára, egyszerre megvilágosodott neki min­den. Az a reggel. A trá­gyakosz, a lánykezek a pisz­kos dunyhán, az ebőtlen gyengeség . .. Majd időben visszamenve: azok a már­ciusi-áprilisi hajnalok ugyan­abban a. kis kamrában, a meleg-ijedt lánytest... Azon nyomban elmondott mindent az asszonynak. Nem bevallotta, elmondta. Ahogy esett. Az asszony nem rövi­dült meg általa, ő meg ma­ga sem tudja, hogy miért tette, évekig megvolt nélkü­le. De hátha — vélte — föl- támadt a kedve az egyik ágyban, le kellett vezetnie azt a másikban is. Az asz- szony nem ítélt, az urát nem bántotta. De hát most már mi legyen tovább? JT9 A pap, az orvos, a bíró, a rendőrök, tárgyalás — ez lett a sor. A tárgyaláson ta­núként kihallgatták még a bábát és a pesti orvost is. A papot csak azért nem, mert Janka református lé­vén, nem járt sem itt — ahol csak katolikus templom volt —, sem másutt az isten házába. Kemény idők vol­tak. Háború. Megzavarodtak a népek, s a bíróságok ne­héz, nagy ügyekkel voltak terhelve. És különben sem tisztázódott soha, hogy az az egyszeri gyermek élve vagy holtan jött a világra. Hogy az anyja igazán elemésztetté vagy csak belenyugodott a sors akaratába. Mert ekkora az isten meg az úr helyét szinte minden szólásban bi­zony átvette már a sors. Amikor aztán Janka átlép­te a szabadulás küszöbét, verőfényesen sütött a nap, tavasz volt, és a lány oly ismeretek birtokában kezd­hetett új életet, melyek ön­magukban is bárhol, bármi­lyen időben, sikeres életpá­lyát biztosítottak volna, de ott és akkor egy új világ épült, hittel és bizalommal, és gyémánterős akarással. És ez az új világ keblére ölelte ezt a lányt. Gondozói szö­vőgyárba ajánlották, már bent elvégezte az általános iskolát, a gyárból lett szak- érettségis, majd főiskolás, és az elrepülő időben egyszer csak textilmérnök, aztán függetlenített szb-titkár, ahogy az a mesékben, a fé-' nyes szellők szárnyán, úti­lapulevélen meg volt írva. „Pártapáca" — mondták rá. merthogy magánélete nem volt; igaz, korosodó lánynak sem volt igazán szép, mert súlyos terhét némán cipelte. Az egy-két váltakozó mun­kahelyre már csak dolgos múltját vitte. Emberszerete- tét, megbocsátó bölcsessé­gét, azt, hogy saját család híján, minden szeretetét a közösségre pazarolja. Pedig Jankának idővel sa­ját családja is akadt, név- azonosság alapján, hogy a közegében már jelentős em­ber volt — egy nagy bá­nyatröszt szb-titkára —, fel­bukkantak unokatestvérei, s azok gyerekei. Amikor pedig e nagy családból a kedven­ce férhez ment. és lakás, szülői támogatás nélkül ma­radtak, ő odavette a fiata­lokat tágas lakásába. Attól kezdve együtt éltek. Amikor pedig nyugdíjba ment, ő maradt a' kicsiny gyerekek jóságos nagyanyója, akik el nem tudták volna képzelni, hogy a nagyi nem olyan na­gyi, mint az oviban a többi gyereké. ★ Tegnapra a kis Terézből nagy Teréz lett. A medikából orvosdoktor. Maga is férjes asszony, társa is doktor, ahogy az már lenni szokott. Suba subához, guba gubához. Te­réz asszony, az öregebbik látványos orvosi assziszten­ciával szenderült a, város kórházában jobblétre. El­temették Teréz asszonyt. Gá­bor egyedül maradt. Ezért aztán Gábor egyre többet időzött lányánál, vejénél. Különösen aztán, hogy uno­kái, előbb a kicsi Marci — apjáról —, aztán a kicsi Te­réz — anyjáról — megszü­lettek. Nem szerette Gábor az egyedüllétet. Nem is tudott egyedül élni. Ezért aztán, amikor a nyugdíjazása le­hetővé vált, lánya-veje bíz­tatására sem ment el „csi­nálni a semmit”. De hát az egyedülléten kívül semmi baja nem volt. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom