Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-12 / 214. szám
mm $ NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 12., csütörtök Hatszáz derék magyar Széki ritka és sűrű tempóban Csak a szeme mosolyog, amikor beszél, az arcának vonásait komoly rendbe szedi mindig. — Tudja, drága, a magyar csoportok már szebben járják a táncainkat, mint mi — magyarázta nekem enyhe szomorkásán Jakab Mártonná. Így mondják ott: drága vagy úgy, hogy: kedves. Mert erősen vendégszerető népek lakják Széket. Ez az „erősen”, szintén az ottani szójárás jellegzetessége. A Bertalan napján rendezett ünnepségre érkeztem ebbe a hegyek közé bezárt faluba, amely jó félszáz kilométerre fekszik Kolozsvártól Keserves emlékek Augusztus 24-e arról nevezetes Széken, ahogy az ottaniak mondják: Sziken — mert ők erősen i-vel beszélnek —, hogy a tatárok ekkor hurcoltak el hatszáz embert a községből. Komor ünnep ez, mert az évfordulót a történelmi múlt eseménye nem deríti fel. Keserves hangú énekek panaszolják ma is a valamikori gyászos napot. Lehet, hogy a ma is viselt, fekete színű ruhák azóta maradtak meg asszonyon, férfin, leány- gyermeken és legénykén. Talán a komolyság is azóta borong az arcokon. Mert ilyenek. Szép szál legények, sudár lányok és máltósággal telített tartású, hegyi madonna arcú asszonyok élnek itt olyan zárt világban, amelynek minden részletét a hagyományok őrzése hatja át. Szigorú törvények, szokások szerint öltözködnek, viselkednek, beszélnek. — Drága anyám — mondja a „kicsi Rózsi” az anyó* sának. — Kedves leánykám — szólítja meg őt a férj, a kicsi Márton anyja. Az „ides” pedig csak „em- ménk kicsi Rózsi” módjára említi a más portára költözött lányát. Meghatóak ezek a kifejezések, amelyek arra is utalnak, hogy a székiek megtanultak szépen élni. Ma is szépen élnek. Mindahá- nyan: fiatalja, idősebbje egyaránt. Mint évszázadokon át A gyöngyösi Vidróczki együttesnek is egyik kedvelt műsorszáma a széki táncok. Itthon is, az ország határain túl is, mindig sikert aratnak vele. Lajtha László, Csenki Imre és Csenki Sándor gyűjtöttek Széken olyan szép dalokat, amelyek egészen sajátos jellegűek. Megőrizték a reformáció korából a népi eredetű virágénekek és a barokk muzsika díszítőelemeit. Ottjártamkor is a szegedi néptáncegyüttes ütött tanyát a község közelében elterülő tó partján, és onnan jártak be a faluba motívumokat gyűjteni. Gyuláról is külön autóbusz hozta az érdeklődőket erre a napra, ahogy több tucat H-betűs autó is álldogált az út mentén. Az ünnepség a református templomban folyt le, amelynek a legrégibb része még az 1200-as évek végén épült. Később kibővítették, de a régi köveket, freskókat, feliratokat féltve őrzik, ahogy az egyik oldalhajóban még néhány sírkő is emlékeztet egykori szikiekre. Mégsem élő múzeum a falu. pedig itt mindenen otthagyta a nyomát a történelmi múlt. Csak a tv Sziki konyha, sziki szoba, sziki ruha, sziki edények, sziki életrend: nincs más. Nem lehet más. A nők sűrű ráncú szoknyát hordanak, ami alá három-négy alsót húznak fel. A felső, fekete ezer ráncba van szedve. Apró, kárminpi- ros színű minták ékítik. A kötényt is. Az ing olyan kemény, bőrszerű fehér vászon, hogy szinte ropog, ha valaki hozzáér. A fekete pruszlik díszes gombokkal zárul feszesen a mellre és a derékra. Mélypiros kaláris övezi a lányok és az asz- szonyok nyakát. A fejüket apró mintás kásmírkendő fedi, szorosan az álluk alá kötve. A lányok, az eladó sorú- ak, a hajukat összefonják és piros szalagot kötnek a vé-. gére. Lábukra kemény szárú csizmát húznak, amit hátul varrott tulipán díszít, a sarkát pedig rézveret fogja körbe. A férfiak fekete nadrágban, fehér, bő ujjú, vastag anyagú ihgben járnak, és mély szilvakék mellényt hordanak. A fején mindenkinek szalmakalap díszeleg, de nem akármilyen, mert az igazi olyan, mintha tűvel varrták volna össze a hajszálvékony fonatokat. Mondják, hogy egy-egy női ruha — csizmástól, kendőstől és kalárisostól — olykor harminc-negyvenezer lejt is megér. Ügy öröklik a családban az öltözék egyes darabjait A vetett ágyon kézzel hímzett párnák tornyosulnak: nyolc, tíz, tizenkettő, attól függően, ki mennyire módos, kinek mennyire futotta — az idejéből, mert ezt a lányok maguk formázzák ki a lakodalomra. A falakon szőttesek, díszes kendők keretezik a fényképeket és az edényeket. Az első szobában azonban már ott állhat a tv is. Ez még nem jellemző minden portára. Túl az ünepségen A „hivatalos" megemlékezés egész napon át tart. A ligetben estére azonban már áll a mulatság. Jó szilvapálinka és sör emeli a hangulatot. Ahogy az út hosszát mértem, oda- és visszafelé is, rengeteg gyalogossal találkoztam. Sokan járnak kerékpáron is. A stopolás odaát bevett szokás. Az „utas” pénzzel is fizet érte. Mindig megkérdi: Mivel tartozom? Azt hitték tréfálkozom, amikor mondtam, hogy semmivel. Nem értették. Aztán nagyon köszönték. — Egészséget! — búcsúztak tőlem. Mert ha már „egészség” van, az csak „jó” lehet. Minek szaporítani a szót? Azon a három napon ünnep volt, a felszabadulás évfordulójával kezdődött. Kolozsvárt hosszú sorok álltak tejért és kenyérért szombaton. Útközben teherautóval szinte nem is találkoztam, az autós turisták számát is könnyen észben lehetett vei • na tartanom. A községekben elég sok a lovas kocsi és a bivalyfogat. Az aratásra kombájnok vonultak ki a földekre. Amikor elbúcsúztam a szikiektől, mondták: — Egészséget! Én pedig: — A viszontlátásra! —feleltem. Versek, dráma, tanulmányok, portrék Megjelent a Hevesi Szemle ez évi 4. száma A hagyományokhoz híven, megyénk közművelődési folyóiratának ez évi 4. száma is egy központi gondolatkört taglal. Arra vállalkozik, hogy — a teljesség igénye nélkül — helyzetképet adjon az ország és szűkebb hazánk képzőművészeti életéről, annak eredményeiről és megoldásra váró gondjairól. Vallomás a Szépről című írásában erre utal Kiss Sándor, jelezve azt, hogy Hatvan is bemutatkozik, „hiszen ebben a városban már bizonyították életképességüket a művészeti nevelés hagyományos és helyben kiötlött módszerei”. A Vers — próza rovatban egri emlékeit eleveníti fel a több mint százesztendős Dénes Zsófia, aki átlagon felüli képességeiből, egy novellájával — Regény, dióhéjban — is ízelítőt ad. Az is tradíció, hogy a tollforgató színészek fórumot kapnak. Most Makay Margit költeményeit közli a sajtóorgánum. Befejeződik Jávor Ottó Damjanich alakját idéző drámája, amelyet az ősz folyamán színpadra visz a Hatvani Galéria és Játékszín. Abody Béla eseményekben, fordulókban bővelkedő pályájának érzékletes pillanatait villantja fel (Szegény jó öreg Béla bácsi tündöklése és bukása). Fiatal tehetséget — Körmendi Juditot — indít A pálya kezdetén című rovat. Pogány ö. Gábor mélyenHevesi Szemle k.Özuithviödési jól) ónra 4 szántó tanulmányban elemzi a képzőművészet jelenét és jövőjét (Bálványok nélkül vagy bálványok között). A szerkesztőség ezzel a tartalmas cikkel vitát indít, vállalkozva a legalább ilyen szinten megírt, az ennyire magvas hozzászólások közlésére. Fecske András Heves megyei alkotókkal beszélgetett, akik kendőzetlenül szóltak nemcsak sikereikről, hanem nehézségeikről is (Bizonyításra várva). Nagy Péter akadémikus Radnóti Miklós nagysága előtt tiszteleg. Pécsi István felelős szerkesztő a Hatvani Galéria krónikájának közérdeklődésre számot tartó fejezeteit publikálja (Hagyományőrző korszerűség). Haffnerné Miskolczi Margit egy felmérés alapján arra keres választ, hogy a család milyen szerepet tölt be a fiatalok munkára nevelésében. A folyóirat vendége volt a világhírű Kocsis Albert, a kiváló drámaíró Szakonyi Károly, s a rendkívüli adottságú pszichografológus: Rákosiié Acs Klára. Velük Szabó Péter és Sárhegyi István beszélgetett. Pogány Ö. Gábor: Bálványok nélkül vagy bálványok között „ . . . A művészetet művelők, a művészetet hivatásuknak választók ne aszerint osztályoztassanak, hogy kinek, milyen hagyományhoz A tartalomból Dénes Zsófia írásai JJ Makay Margit versei Jávor Ottó drámája Damjanichró! Abody Béla: Emlékezetem pályája Pogány ö. Gábor: JJ Bálványok nélkül vagy bálványok között Nagy Péter: Radnóti Miklós szobránál . Négyszemközt Kocsis Alberttei Egy pszichografológus titkai Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal XI11. évfolyam 1985 augusztus Játékszín a Zagyva-parti városban van köze. a hetven év előttihez vagy a hét század óta elevenhez, ne legyen hátrány, ha valaki elsajátította a szakmai minimumot és szabad kézzel (fait a la main) ábrázolni, látványt reprodukálni is tud. Lassacskán mind egyre tudomásul szolgál, hogy a posztfeudális megrögzöttségek se képesek tartani a Gothai Almanach pozícióit, a kutyabőr, a pergamen nem áll jót egyetlen életműért sem; ki ér többet, professzionista vagy amatőr, diplomás vagy autodidakta, népi káder vagy pecsétes írással igazolt naiv? Szabadiskolából csak az kerülhet-e be a képzőművész-szövetségbe, aki nem tud rajzolni ? Ha a főiskolai oklevelet valaki finom tájképek, cselekményes életképek megfestése közben, mediterrán tradíciókon iskolázott szobrok mintázásával szerezte meg, vajon tagja lehet-e a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának? Jobb volna elkerülni ezeket a buktatókat, s mivel a tárgyilagos ügyintézésre jó ideig még nincs kilátás, engedélyezni kellene az eltérő módszertani felekezetek elkülönülését, ki-ki a párjával, természetfestők, kockológok, neorealisták. asztráltak, stilizálok, abszurdok, külön-külön ... a közös célért, a magyar művészét fel virágozásáért, korlátlan lehetőségeink kiaknázásáért." BALCZER ELEMÉR: Találkozás - érdekes emberekkel Simon Menyhért nagylány lett Barangolunk a Bükk-fenn- síkon. Gyér fény szűrődik át a fák között. Előttünk a szakadék túloldalán rozsdavörös, vad sziklák terpeszkednek. Ott fészkelnek valahol a kőszáli sasok. Köröttünk óriásfenyők verdesik az eget, a távolban a Ge- renna vár kopasz ormán, mint lusta szürke varjak, ülnek az alacsonyan úszó felhők. Távolról olyan az egész Bükk-fennsík. mint egy óriási tál, amelyet mozdulatlan roppant sziklaszörnyetegek tartanak kő-vállu- kon. Sok itt a gazzal, cserjével benőtt barlang. Ismerősöm, aki tempós Jéptekkel halad előttem, magyarázza : — A Bükk nem árulja el a gyerekét... Itt rejtőzött Vidróczky Marci, öt emelet mélyen, a föld alatt egy tavas barlang partján talált rá a csontjaira egy barlangkutató. Kődarab volt a széke, bükk-tuskó az asztala. s arra borulva aludta örök álmát az utolsó bükki betyár... Hallgatva bandukolunk jó ideig egy kanyargós patak partján, amely levezet a faluba. Átmegyünk a csorba kőhídon. Kísérőm egy kis cseréptetős ház előtt : megáll: — Na, bemutatom Simon Menyhértet. Akiről filmet csináltak... Most itt ülünk a tiszta szobában, faragott tölgyfakanapén. A házigazda. Boros Simon Menyhért, jó .magabíró, beszédes ember. Arcát mahagónira cserzette a Bükk szele, sűrű ezüstfehér haj, bozontos szemöldök és savószínű fókabajusz teszi érdekessé, karakterisztikussá a mozgékony hegyi ember fizimiskáját. Mikor szóba kerül a film — a Simon Menyhért születése — villan az öreg szeme: — Hát kérem, panaszom van. Mert a bába, az igen. Az kapott valamit a filmesektől: tízezer forintot nyert az. kérem, a békekölcsönön. Na és én. akinek a nevét vették fel?! Már megbocsássanak, de én már csak jobban megérdemelném, mint Pappné. A szülésznő. Én kérem, még Eleonórát is a kezükre játszottam . . . Pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára. A bőrömet is majd kilukasztották miatta a németek a háború alatt. Mert rejtegettem előlük a Szalaj- ka-völgyben. Mondta is a komám, Eperjesi Lajos: hallod-e Meny.us, van a Szána felett egy jó kis bunkerem. Dekkolj le oda, mert majd adnak neked Eleonóráért a kamerádok. hogy arrul kódulsz ... — A lánya volt? — A. dehogy! A mozdonyom. A házigazda elmében van. Sorra veszi, hogy, s miért lett ismert a neve, itt a Bükk rengetegében. — Iszonyú nagy tél volt errefelé. ötvenben. Csikorgóit, fújt. Ha a Bükk járja bolondját — gondolhatja. az nem tréfadolog'. Egyik este — errefelé gyorsabban nyugszik a nap — fáradtan jöttem haza. Sebtiben vacsoráztam, aztán be az ágyba. Este tizenegy óra körül megverik az ablakot. Amúgy istenesen : — Menyus bátyám ... ! Boros Itce Károly volt. A fékezőm. Ugrok az ágyból. Még betöri az ablakot ez a tökéletlen : — Mi lelt hé?! — Szülni akar az erdész- né. a Kovács Lajos felesége. Fűtse be a gépet, gyorsan mennünk kell orvosért . . . Hű, ilyen ítéletidőben. Térdig ért a hó. Szegény asszony, ez is jókor babázik. Egyszeriben kirepült az álom a szememből. Felibül- harmadából kapkodtam magamra a téli göncöt. A szél csak úgy csapkodta utánam a kiskaput, mert a nagy sietségben be sem reteszeltem. Iszonyú jeges szél volt. Nyomakodunk előre az irdatlan fehérségben. Hanem amilyen szép a tél a hegyekben, olyan veszedelmes is. A hegyi emberek persze, tudják, azért segítenek egymásnak. Ma neked, holnap nekem. Sietve felfűtöttük a mozdonyt. Na, Eleonóra, most segíts. Egy kis zöld pályakocsit ragasztottunk a mozdony után, hogy majd azon hozzuk az orvost és a bábát. Az alsó pályán még csak elboldogultunk, de felfelé, a sikló útján már hiába nyomtam a főszabályzót. Fújt, zihált Eleonóra. Hiába. Nem tudtunk tovább menni. Ott rostokoltunk. tanakodtunk. Reggel fél hatig. Akkor jött a bánkúti túristaházból le a siklóhoz az orvos, meg a bába kocsival. Híres kocsis, Petőfi Sándor hozta őket. — Mikor járt errefelé a film írója? — A Déry Tibor? Ügy ötvenegy őszén. Én. kerem nem is tudtam mi készül Rá egy évre kórházba kerültem. Fekszem az ágy ban. amikor odajön hozzám a kezelőorvosom. Pó- csik doktor: — Nahát, Simon bácsi nem is tudtam, hogy ilyen neves betegünk van Hiszen magáról könyvet is írtak Azzal a kezembe nyomja. Nézegetem, lapozgatom. Hm. Csakugyan. „Emberek a Bükk-fennsíkon". Rá egy évre, ötvenhárom tehén meg jöttek a filmesek Felvittem őket a mozdonnyal a siklóig. Ott aztán egy ki- maszkázott színész állt a helyembe. Ügy nézett ki pontosan, mint én. S azt vették fel. nem engem. Pedig elhihetik, hogy különbül elvezettem volna a mozdonyt, mint ő. — Találkozott-e azóta a kis Simon Menyhérttel? — Hogyne. Csurgón, Bánkút alatt a kútnál. Meg is cirógattam a fejét. Ha már egyszer az .,unokám” . . . Néhány évvei ezelőtt azonban elköltöztek erről a vi; dékről. Putnok fölött a Forrás-völgyben laknak. Az apja, Kovács Lajos kerületi vezető erdész lett. A kis Kovács Ilona — mert kérem csaltak kicsit a filmesek — a filmet az iskolában látta. Először szégyell- te, hogy ő a Simon Menyhért. Most azonban már mosolyog rajta. Elvégre tanult lány. Tavaly érettségizett. . Simon néni jön be. tálcával a kezében. Foszlós tepertős pogácsa és bor kerül az asztalra. Hasztalan szabadkozunk, inni kell. A házigazda magasra emeli poharát. Mint a folyékony rubin, úgy csillog a pohárban a bikavér. — Háromszor iszik a magyar. Negyedszer, aki menni akar... összekoccannak a poharak. Simon Menyhértre iszunk, aki nagylánnyá cseperedett. G. Molnár Ferenc
