Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1985. ougucxlut 31.^szombat Megtalálták Petőfi sírját...? Szovjet helytörténész és iroda­lomkutató felfedezése — Alek- szandr Petrovics hadifogoly Szibériában — Újra nősült és gyermeke született — Verstö­redék, Petőfi saját kezű alá­írásával — Szendrey Júlia le­vele -> Várjuk az olvasók vé­leményét MINDENNAPI NYELVÜNK A csevegés: nem fecsegés Élőszóbeli kapcsolatterem­tésünkben egyre ritkábban élünk azokkal a lehetőségek­kel, formákkal és módokkal, amelyeket ezekkel á rokon- értelmű szavakkal nevezünk meg: beszélgetés, elbeszélés, diskurálás, társalgás, terefe- rélés, traccsolás, dumálás, dumcsizás, csévegés, cseveg- délés, cseverészés stb. An­nál inkább beárnyékolja éle­tünket a gyakori értelmetlen, terméketlen handabandá- zás, blablázás, halandzsázás. hantázás, szövegelés, sódero­lás, süketelés és üres fecse­gés. A táísasélet különböző te­rületein, szűkebb, otthoni környezetünkben, mintha ki­ment volna a divatból a jó­ízű, bensőséges társalgásra való hajlandóságunk is. A családi környezet sem ad teret ifjúságunknak a beszéd gyakorlására, s ha a gyere­kek kezdeményezik a társal­gást, ezzel a felszólítással né- mitjuk el őket: Ne fecsegj! Fogalmilag és hangulati­lag éppen napjainkban kap rossz minősítést cserepes sza­vunk, s a fesztelen, kedélyes, vidám, könnyed beszélgetés­re utaló csevegést egynek ve­szik a felesleges, tartalmát- lan és üres bőbeszédűséggél megvalósuló fecsegéssel, lo­csogással. Pedig a bizalmas közvetlenséggel csevegő em­berek közösségében finomo­dik beszédműveltségünk is. Ezért csak sajnálhatjuk, hogy nem teremtődik több lehetőség és alkalom a kü­lönböző klubokban, ifjúsági házakban, művelődési ottho­nokban a társalgási nyelv- használat gyakorlására. Az üres fecsegés, fecserészés el­lensúlyozására, a trágársá­gokkal ocsmányított szövege­lésről való leszoktatásra a kulturált környezetben meg­valósuló összejöveteleken mi­nél gyakrabban találkoznunk kellene a csevegés ma is élő, nagy művészeivel. Bizonyos jelek arra mu­tatnak, hogy ma már egyre többen hiányolják az ízes, szellemes csevegést is érzé­keltető írások, tárcák és no­vellák minél gyakoribb meg­jelenését. A csevegés nagy művészeinek, pl. Kosztolányi­nak írásait sem véletle­nül egyre többen keresik és olvassák. Csurka István nagy népszerűségének egyik fere- dője, hogy rendelkezik az­zal a ritka írói adottsággal, amely révén az élet min­dennapi drámáiról is képes könyedén, már-már kávéházi csevellyel írni” (Népszava, 1985. febr. 23.). A csevegés szavunk alak- változata, a csevely, mint újabb nyelvújításkori meg­nevezés sem véletlenül ép­pen napjainkban indult el diadalútjára. Hogy mennyi­re sajátos használati értéke­ket nevezünk meg vele, aláb­bi példatárunk bizonykodik róla: „Tapasztalatom, hogy ha valahol néhány értelmi­ségi összeverődik és társal­gásba fog, függetlenül a cse­vely Induló témájától, maxi­mum negyedóra kell ahhoz, hogy mindig ugyanoda jus­sunk” (Napjaink, 1984. máj. 15.), _ „Vezérlő elv még a szórakoztató csevelyekhez is szükségeltetik” (Magyar Nemzet, 1985. jan. 30.). A derűvel és humorral átszőtt, kedélyes csevely be­szédműveltségünket is színe­sítheti. A fesztelen csevely felszabadultabbá tesz ben­nünket s eltűnnek élőszóbeli megnyilatkozásainkból a kel­lemetlen nyögések, akadozá­sok, töltelékhangok és -sza­vak. dr. Bakos József „A mukacsevói V. V. Pa- girja, aki szenvedélyes hely- történész és irodalomkutató, régi újságokat lapozgatva egy érdekes közleményre bukkant. Ezzel kezdődött minden .. ” — olvashatjuk a Kárpátontúli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lap egy idei számában. Amikor olvasóinknak át­adjuk Petőfi Sándor titok­zatos haláláról szóló cik­künket, kizárólag a szovjet irodalomkutatók és hely­történészek megállapításaira szorítkozunk. Hiszen, ha a „legenda nem legenda” — úgy tetszik, jelentős iroda­lomtörténeti felfedezésre ju­tottak, s bár hosszú még az út az igazság teljes felderí­téséig, érdekes lehet közzé­tenni az eddigi kutatások eredményeit. Honnan is kezdődött a történet? A Russzkaja Pravda című lap 1940. augusztusi számá­ban számolt be arról, hogy a Magyarság című újság szenzációs tudósítást közöl fotóval együtt a nagy ma­gyar költő, Petőfi Sándor megtalált sírjáról. Eszerint Petőfi sírja Illszunszkban, a szibériai Verhnyeugyinszk- tól 20 versztányira van. Az újság közli a fejfáról készült fényképet, amelyen ez a felirat áll: Alekszahdr Sztye- pánovics Petrovics, magyar őrnagy és költő, meghalt Illszunszkban (Ázsia) 1856 év május havában. V. V. Pagirja két évvel ezelőtt ebből a közlemény­ből kiindulva kezdte el ku­tatásait. Mint kiderült, Svi­Nemrég került baráti ke­zek forgalmába az Életjel 2. címet viselő antológia, ame­lyet 500 példányban nyom­tak ki a KISZ Heves Megyei Bizottságának támogatásával ; a kiadást az Ifjúsági Ház igazgatója jegyzi. Az anto­lógia alcíme szerint az If­júsági Ház Heves megyei iro­dalmi körének belső kiadvá­nya (könyvárusi forgalomba nem kerül). Csaknem hatvan oldalon vers és novel­la. Versek túlsúlyban. Ki­egészítve egy bevezető el­mélkedéssel a ’ csoport céljá­ról, munkájáról, értelméről. A lektorok lektorálták a kötet anyagát, a szerkesztő tarta­lom és forma szerint eligazod­va nem nagy mennyiségű anyagban rendet tett, a borí­tón és szövegközben grafikák. A kiadási koreográfia szabály­szerűen lezajlott. Éppúgy, mint az Életjel 1. kiadásánál, ahol az oldalterjedelem alig 45-re rúgott. Á két kiad­ványt egybe kell és lehet ol­vasni, már csak azért is, mert a két Életjel szereplői közül kilenc azonos. Fejes Erika az Ütrahívásban is he­lyet kapott. Merthogy az a kötet is a Heves megyei fia­tal művészek antológiája al­címet hordozta, a mecénatúra akkori szándéka és anyagi erőihez képest, jóval gazda­gabb kiadásban. S érettebb tartalommal is! Mindezt el kellett monda­nunk ahhoz, hogy az olvasót tájékoztassuk arról, ami „az irodalmi mélyben” vidé­ken, a magasabb irodalom „előszobájában” történik. pel Ferenc magyar katona, aki az első világháború ide­jén került orosz hadifogság­ba véletlenül bukkant rá Pe­tőfi Sándor sírjára, a Bajkál- tó partján lévő városka te­metőjében. A fogságból ha­zatérve több fényképet is ho­zott 1916 után a temetőről, ahol a kettős keresztes fej- fák mellett egy nyugati tí­pusú faragott egykeresztes fejfa áll, rajta a táblával és a már közölt felirattal. Az a tény, hogy a kozá­kok 1800 magyar hadifoglyot hurcoltak Szibériába, ám az már szájhagyomány útján terjedt: utódaik szentül őr­zik földijük emlékét, gon­dozzák sírját, felújítják a ke­resztjét. V. V. Pagirja kutatásai során rábukkant arra is, hogy Petőfi Szibériában fe­leségül vett egy Tatjána ne­vű 19 éves barguzini polgár- lányt. Az említett Svigel Fe­renc a költő szibériai tartóz­kodásának bizonyítékául ha- zacsertipészte a Russzkolje Szlovo című lap 1916. évi egyik számát, amely egy verstöredéket közöl az alábbi kísé­rőszöveggel: „Az utolsó köl­temény, amelyet az oroszok közt népszerű fiatal magyar költő korai elhunyta előtt írt." A hatsoros versből mindössze néhány szó ma­radt fent, melyben szerepel a szabadság, a rabság, a gon­dolat és az örök hó mezeje kifejezés. A vers megírásá­nak dátuma: 1853. És ami döntő bizonyíték lehet. Pető­fi saját kezű aláírását iga­zolta egy magyar bizottság, Nos, a legmagasabb szin­ten is kemény vélemények hangzanak el arról, hogy a vers és a széppróza haldok­lóban van. Hogy legalább tíz éve nem ünnepelhettünk egyetlen igazi regénysikert sem, hogy a novella műfa­ja eltűnőben, a líra tartal­mi üressége fenyegető, hogy a hetvenes évek táján meg­indult egy „versíró gép” Ma­gyarországon, és bárki ül a billentyűk mögé, a gép min­dig is egyfajta szöveget ír. Mert valahol megadtak egy mintát, valahol elindult egy divat, több divat, valahol visszaálmodják Kassák La­jos hagyatékát, valakit min­dig utánozni kell, mert itt akkor nem lehet baj, ha nem mondunk semmit, attól még nem lett senkinek se baja. Elég belelapozni Domokos Mátyás, Benjámin László, Tóth Dezső, Szilágyi Ákos, Szabolcsi Miklós, Almási Miklós, netán a verstant is író Szerdahelyi István esz- széibe, kifakadásaiba, hogy tartalom és forma válságá­ról, az elszegényedés, tartal­mi sekélyesedés, a lerongyo- lódás folyamatáról viszonyla­gos képet kapjunk. A blöff­ről is, a blöff általánosan je­lentkező veszélyéről is hall­hatunk, amikor merészebb tollú irodalomtörténészek ír­nak égető gondjainkról. Egy szaktekintély ma le merte írni: ........a gyorsan változó versdivatok még csak nem is versek, nem is di­vatok”. Továbbá: „A negy­venen aluli korosztály okoz­za a legfőbb gondot. A leg­több vers nem szól semmi­melynek tagja volt Komis Gyula, Gáspár Jenő és Voi- nivich Géza. Vaszil Vaszilovics Pagirja búvárkodni kezdett a költő­ről szóló életrajzi adatok­ban. A magyar olvasók szá­mára bizonyára ismertek Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyve és Hidas Antal Petőfi válogatott műveihez írt előszava. A szovjet hely- történész tudomást1 szerzett arról, is, hogy egy szemta­nú szerint a nagy költőt 1230 bajtársával együtt egy kö­zös sírba helyezték, s ami­kor a mellén sebesült Pető­fit egy szász a gödörhöz vonszolta, ő halkan felnyö­gött: „Ne temessenek el, élek ..., én vagyok Petőfi!" Pagirja így gondolkodott : Ha a költő még élt, kimász­hatott a sírból és a többi magyar katonával együtt fog" ságba kerülhetett. Ennek alapján sok-sok levelet in­dított útnak. Az első válasz, a Bajkál cíhiű folyóirattól letörte a kutatót: a Burját ASZSZK-ban nincs Illszunszk nevű helység. A Szibir című folyóirat sem tud segíteni, s meglehetősen kétkedve fo­gadta a helytörténész hipoté­zisét. Am Pagirja cikkeire reagáltak az irodalomtörté­nészek. Elsősorban A. V. Ti- vanenko kutatásaira támasz­kodhatunk. A helytörténész ez év februárjában írt leve­let a mukacsevói irodalom­kutatónak. Többek közt le­írja, hogy valóban nincs Burjáliában Illszunszk nevű helység, de van Uluszunszk és Eleszunszk is. Válaszul leírja azt is, hogy a kezébe ről. Képrendszerük nem »■érthető«. Nincs indulatuk ... Mi lesz öt-tíz év múlva a magyar költészet jövője Ma­gyarországon ?” (az Élet és Irodalom idei, 33. számából). Amit eddig a „nagy” iro­dalomról is mondtam, az minden részletében még fo­kozottabban érvényes arra, amit az Életjel két füzeté­ben olvastam. Pedig vannak olykor jól megformált mon­datok, részlete. És mint ol­vasó, várnám is, hogy ez a hangzásban és zengésben jól elhelyezett néhány mondat­rész vagy mondatnyi gondo- latocska, szójáték, netán me­tafora, szóval valami folyta­tódjék, szerveződjék olyan közléssé, amelyből kitetszik, hogy az íróban van szellemi energia, hogy az író érti a dolgát, megszerkeszti nekem az ő kis vagy nagy világát. Versben is, prózában is. Min­dent meg kell szerkeszteni, ha gondolatom van, ha kö­zölni akarok valamit. Ha csak játszom, mert társaság­ban vagyok, ha csak hono­ráriumért írok, mert a so­ros lektor-isten profivá tett, akkor persze, más ! Akkor le­het azt is vállalni, hogy a Ludas Matyiban elrettentő agyszüleményként közli Tí­már György azt a verset, amelyet elmekórtani ese­ményként is fel lehet jegyez­ni. Meg azt is lehet, hogy minden esztétikai normát el­dobva írjak verset, mintha imádkoznék, s közben ... (Nagy István). Irhatok nagy íróról is, nagy regényről is! De annak ki kell tetszenie, kerültek egy barguzini járási lakos visszaemlékezései, aki a múlt század 20-as éveiben született és jól ismert egy Petrovics nevű politikai száműzöttet, akit megerősí­tett őrség szállított oda a XIX. század 40-es éveinek végén. A „titokzatos” Pet­rovics feleségül vette Tatjá­na Kuznyecovát. Majd újabb levelében arról értesítette a helytörténészt, hogy első vi­lágháborús magyar hadifog­lyok is voltak Burjátiában. Később egy részük harcolt a szovjet hatalomért és el­esett. N. Novomejszkij bar­guzini aranyásó restaurálta a temetőben a forradalmárok sírjait. Lehetséges, hogy ugyanő javította meg a ka­tolikus kereszteket is. A szemtanúk állítása szerint az egyik Petrovicsé. Az tény, hogy a politikai számüzötteknek nem volt joguk levelezni és publikál­ni. Am az sem kizárt, hogy a Petőfi-versek kéziratban terjedtek. A Kárpátontúli Ifjúság cikkére számos olvasó rea­gált. Több régi lap cikkére hívták fel a figyelmet, amelyekben az olvasható, hogy a nagy magyar köl­tőnk valóban Szibériában halt meg. Egy lelkes kutató elküldte Szendrey Júliának apjához írott levelét is. Eb­ben ez áll : hogy miért írtam alá Sándor halottá nyilvánítását? Tettem ezt a bécsi kamarilla és a herceg­prímás őeminenciájának ke­mény parancsolatára .. ” Va­gyis, az anyakönyvi bejegy­hol is az, ki is az, aki azt a nagy regényt írja. Meg mi is az, amit írni akart (Szabó Pétét). Nem filmvágásokra emlékeztető, öncélú játszado­zás kell, ha van tehetség! Mert itt-ott igenis megcsil­lan a sok meddőben az aranyerecske! Olykor ígéretes érték jele (Körmendi Judit, Anga Mária). Ha értem a belső bizta­tást, le kell ülnöm, meg kell tanulnom a szakmát, utána ki kell izzadnom azt, ami bennem van. Be kell állni a „nagyokhoz” inasnak, nem a mai divatot, kóklerájt folytat­ni, az üres szótrükkökel. Ak­kor nem fordul elő, hogy szonettnek hiszi az író azt, ami lapos próza, zavaros és összefüggéstelen, ragozási és nyelvtani hibákkal, görcsök­kel (Bányász István). Szemléletváltozásra van szükség. Sürgősen. És tanu­lásra. Hogy tudjunk „énekel­ni", hogy tartalmat adjunk. A novella: „rövid, prózai elbeszélés”. A vers: „a nyel­vi kifejezésnek szabályos, ritmusos, kötött formája”. A tartalomnak és formának fednie kell egymást, ez a dolgok conditio sine, qua non-je, azaz ami nélkül nem az, ami. És szellem kell és szellemesség és az a lelki áradás, ahogyan Szokolay az Ütrahívásban azt elő játszot­ta. Az irodalom az élet jele és a szellemé, ne hagyjuk cser­ben. Csinálni kell, újrakez­deni, tanulással és helyes ér­tékítéletekkel! Farkas András zés Petőfi haláláról hamis. A Kárpátontúli Ifjúságban közöltek megjelenése óta Pagirja újabb levelet kapott Burjátiából. A. V. Tivanen- ko ez év június 24-én értesí­tette őt a kutatás legújabb eredményeiről. Többek kö­zött leírja, hogy Csitába utazott a helyi archívumok tanulmányozása céljából. A Petőfi név nem fordul elő a levéltári anyagukban, min­denütt Petrovics néven sze­repel. Leningrádban a kuta­tó megtalálta Kuznyecov „Pámjátyi gyekabrisztyov" című fotóalbumát, amelyben látható a kép: 1908'ban a rekonstrukció előtti sír, jól kivehető rajta a táblácska, a kezdőbetűk és a sorok ugyanolyan elhelyezkedésé­vel, mint Svigel fényképén Felismerték ezt a régi bargu­zini lakosok is. Végül egy döntőnek tűnő bizonyítékot közöl az irodalomtörténész: A szibériai Petrovics-Petöfi Csita környéki tanyáját Kis­körösről nevezte el. Ezek a legfontosabb ada­tok, amelyeket megtudtunk a Kárpátontúli Ifjúság cí­mű lapból. A magyar nyel­vű szovjet lap a jövőben is ígérte, hogy tájékoztatja az olvasókat a kutatás meneté­ről. Az eddigi szenzációsnak tűnő felfedezések mellett mi sem mehetünk el észrevét­lenül. Éppen ezért kérjük, hogy a szakemberek és ol­vasóink közöljék véleményü­ket, esetleges tudnivalóikat e nem mindennapi hordere­jű témáról. Mikes Márta A Magyar Vöröskereszt állandó kiállítása A Magyar Vöröskereszt Budapesten bemutatja év­százados történetének em- -lékeit, dokumentumait: székházában készül az állan­dó kiállítás, amelynek első látogatói a szeptember 2-án kezdődő balesetmegelőzési európai tanácskozás résztve­vői lesznek. Bevezetőként felidézik a Nemzetközi Vö­röskereszt megalapítójának. Henri Dunant svájci No- bel-békedíjas alakját, hu­manista munkásságát. A Magyar Vöröskereszt meg­alakításának dokumentu­mai között kiállítják első el­nökének, gróf Károlyi Gyu­lának a levelét, amelyben arra kéri egy korábbi újság szerkesztőjét: propagálják a Vöröskereszt céljait. Ugyan­csak eredeti iratok és más dokumentumok jelzik a szervezet első világháború idején kifejtett tevékenysé­gét. Ezek emlékeztetnek töb­bek között Károlyi Mihály né, Andrássy Katinkára, aki 1918 december 6-án vette át a Magyar Vöröskereszt ve­zetését, és ez alkalommal beszédet mondott. A két világháború közötti és a II világháborús időszak vörös­keresztes mozgalmáról szóló dokumentumok szemlélte­tik: ekkor folytatták az ön­kéntes ápolónőképzést, a nyomorenyhítő akciókat, a hadműveleti területeken és az országban segítették az egészségügyi szolgálatot. Az élet és annak jele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom