Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
A Halászbástyán (Fotó: Szabó Sándor) K ésőre járt. Anyánk az egésznapos munkától valósággal .beájult az ágyba, is még arra sem riadt fel, hogy a macskánk elkezdett dorombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a .kisvöröst. a fejéhez kapott, aztán söprűt ragadott, és kíkergette az udvarra. A imacska egyenletes ritmusban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat hóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ablakon bámultam kifelé, az eget láttam, és a holdból egy kiflié sücsökny it. De ezüst fénye ráült a paplanomra! . — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent, de az éjszaka icsendjét anyánk szuszogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy vékony fátyol, betakarta a szivünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött velem, mert egy szelet csokoládéért megvette tőlem a Bósza Ferkó kiszuperált indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se d lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett ki. A szomszéd ’srácok pedig hasukat fogva körberöhögték, hogy ezzel a béna harcossal iné jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem afcart velem szóbaállni most éjszaka! — Te! Figyelj már ide! — kezdtem újra a Ibökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam, s az ablakon bekukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — Magasan van — sutyorogta az öcsém, — egyébként is azért az indiánért, amit délután kicsaltál tőlem, imég fizetned kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Különben aludjunk! He?! — Kendben, holnap a reggelinél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire lehet a verébdeszkánk. Felmászunk a tetőre, aztán onnan a /kislétrával már el is érjük — hadartam egyszuszra. és iá suttogástól már kezdtem Iberekedni. — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályoskodott az öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendültem ostromba. — Ha még a ikéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biztos, hogy nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — /Hát persze. Na? Indulunk? A macska már nem dorombolt. Mélyen aludt, összegömbörödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem. hallottam ki. hogy se igent, se nemet nem tud mondani. — Rendben? — kezdtem a másik oldaláról megközelíteni az öcsémet. A dörzsöltségben, ha akaratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egyedül wem tudtam volna a kislétrát fölvinni a háztetőre. — Téped nem érdekel, hogy mi van a holdon? — De. Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a tévé fs mutatta, hogy ott semmi élet nincs, csak valami homoksivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az ember komolyan, ,teljesen dinnyék vagytok. — Tévé, tévé, meg a többi! Ugyan már! Te mindent elhiszel, amit a felnőttek mondanak? Ök talán nem tévednek? Mi? — Gondolod, hogy mégis van ott valami? — mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy a hangjában bizonytalanságot fedezek föl. fiz a bizonytalanság bennem egyre nagyobb .erőt adott. — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy ember, akit Dávidnak hívnak. Állítólag ez az ember hárfázni is tudott, meg különféle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szeretett. És amikor itt a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és elköltözött a holdra. /Ma már csak az hallhatja meg a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? — Ez marhaság. Miért hegedülne ott a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. .— Azt hiszed, hogy ha ci- terálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is megsértődött. Imádta a citerát. Órákig fagyoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha citera-bált tartottak. Színe megbabonázva tért haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett egy elég halvány-hangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van az kislétra? — adta he a derekát. — Hátul a fészerben. — Fölzavarjuk a tyúkokat. — A, nem. Majd csöndben megyünk — nyugtattam meg az öcsémet, mint a tábornok a győztes csata után, ha szárnysegédje közli, hogy a veszteség több, mint a győzelem . Mezítláb, kezünkben a cipővel, kiosontunk a szobából, az ajtó sem fájdult, csak a szél fütyült hangosabban. A kertben föl- lélegeztünk. A hold bevilágította az udvart. Hosszú árnyékot vetettünk, óriásoknak képzeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem már a háztetőnk is messzinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajunkat, a fogunk is össze-összekoccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. Először is ki kell találnunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okoskodva az öcsém —. tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukhatónak kell lenni, mert különben más is föl'le sétálgathatna, azt pedig nem engedhetjük meg. mert ha tényleg hegedül ott valaki, annak teljesen csendre és nyugalomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és titokban büszke voltam az öcsémre, hogy olyan okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta öcsém, és lassan visszaballagott a házba. A pitvarajtóból még visszaszólt: — Majd holnap mindent részletesen kidolgozunk. Gyere, menjünk aludni! Én még egy darabig farkasszemet néztem a holddal, a hegedűsömmel, még füleltem egy kicsit, de a szél erősebben fütyült. Visszaosonüam öcsém után az ágyba Anyánk a mozgolódásunkra valamit sejthetett, mert amikor bebújtunk a dunyha alá. mellénk lopakodott, elrendezte az ágyunkat. A kisvörös erre a nagy mozgolódásra felriadt, és újra dorombolni kezdett. Anyánk motyorgó szavak kíséretében dobta ki a macskát. Tegnap egy tétova, távvezérelt mozdulatú űrhajóst .láttam a tévében. A sivatagi holdfelszínről elrugaszkodott, s egy műszerrel a kezében közeledett az űrhajó felé. Komoly, kopaszodó, fehér köpenyes férfiak, állítólag a földi irányítóközpontban, összedugták a fejüket, és néha-néha a műszerekre néztek, aztán bólintgattak. Minden a terv szerint zajlott. A kép elúszott, más hírek bombázták az agyamat. Valamit biztos fölfogam a többi képsorból is, de bennem az az űrhajós mozdulat vibrált tovább. És eszembe jutott az a régi nyáréjszaka. Az álmaink. És eszembe jutott erről a régi nyáréjszakáról, hogy lassan megöregszünk, ,befejezetlenné válunk, ami nem is lenne igazán baj, ha az álmainkat, legalább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! Es eszembe jutott az öcsém, akiről csak havonta ha megtudok valamit. Levelet kéne írnom! Csak azt a levelet nem kezdhetem azzal, hogy „Te, öcskös! Azt az összerakható létrát mikor csináljuk meg?!” Nem kezdhetek így egy levelet, ilyen lehetetlenül. Szűcs Marián'n Álmaink
