Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. június 1., szombat

MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

9

Tabáni részlet

állítása

pérlh István rajzaiból, életének dokumentumai- iallitast a Kassák emlék- in. a Zichy kastélyban. A kus körülmények között iktivista festő Kassák kö- t. A kiállításon készült festő hagyatékából rn u - i.vat.

kvő hatakt

Kápolna

(Hauer Lajos reprodukciói — KS)

— Harminckettő?

Megdöndült a mellkasa.

a kezében reszketett a csokor, ahogy megszámolta. Alig bírta aláírni a papírost. Pontosan annyi: harminckettő.

Az ő éveik száma. Alig hitt a szemének. Még sosem kérdezték, mióta élnek együtt. Ö sem mondta senkinek, legalábbis nem emlékezett rá. hogy említette volna ezen a telepen. Persze, a káderlapon ez a dátum is szerepel. És éppen Forgács Balázsnak jutott az eszébe megnézni! Mi mindent gondolt már ő erről az emberről! Az örökös sietsége, bizalmatlansága. türelmetlensége.. Azt akarta, fél szóból is megértsék. A Békekölcsön (egyeztetéskor is azt tette legutóbb, s a szónoklatában összekeverte a kötelességet a kötelezővel, amit ő föl is hányt neki... A másik meg ez a megszólítás, egyszerűen csak öreg, mintha bizony már neve sem volna.

— Te jószagú Űristen! — álmélkodott szavajárásával a virágoknak, és valóságosan is beleszagolt a csokorba. El nem képzelte,- hogy ennyire félreismerhet valakit az ő élettapasztalatával.

— Hej, Róza — cirógatta a piros szirmokat. — Harminckettő. A mi éveink száma. Az évek ... bizony, már nem pirosak.

Éjjel eltaikarodtak a felhők. reggelre kisütött a nap. A gyülekezők tréfálkoztak, nevetgélték a telep udvarán. Amikor szertartásmesterük, a csapott vállú főbizalmi berobogott. már csak az öreg portás hiányzott a csoportból.

— Szaktársak, a szegfűt mindenki tűzze a gomblyukba! — vezényelt zsémbelőd- ve. — Külön fölszólításra várnak? Ilyet az ember magától kitalálhat.

Ekkor kiderült, hogy nem tudnak róla, híre-hamva sincs a gomblyukba való szegfűnek.

Forgács arca idegesen rángatózott. A kis sebhely bevérzett az állán, ahol borotválkozáskor megvágta.

A kapusfülkébe rontott. Mindent fölforgatott. Még a papírkosárba is belenézett. Csak éppen az asztalfiókot nem tudta kihúzni, az kulcsra volt zárva az éberség miatt.

Belenyilalt az ijedelem: mi lesz, ha nem jön be az öreg! Ha nem tud bejönni, kiújult a köszvénye.

Akkor megjelent Vendel ünneplőben, oldalán bogárszemű fejkendős párja. Karonfogva. szinte peckesen lépkedtek. A csokor Róza asszony kezében virított.

— Igazán ők adták? — motyorászott, ahogy a tócsákat kerülgetve közeledtek a csoporthoz. Vendel az este sem győzte neki bizonygatni.

— ök hát... ö — mutatott a szemét kimeresztő Forgácsra.

Róza asszony megragad- ta a kezét.

— Köszönjük, lelkem, köszönjük a szép megemlékezést — hálálkodott. — Mondtam is az én uramnak: No, apjuk ilyen meglepetésben

sem volt még részünk, amióta meghiteltünk. Mint ebben a harminckettedikben.

A szertartásmester képe megnyúlt, tűkön állva a Iá bát váltogatta.

— A... a harminckettedik? — habogta.

— Éljen! — rikoltották az emberek. — Éljen a házaspár!

Forgács arcából minden csepp vér kifutott.

— Hát... hát — hájtogat- ta tátogva, mint akit cserbenhagy az értelem. Aztán egyszerre visszazúdul arcába a vér, pirulva izzott. égett á sebhely. ahol a nagy sietségben bőrébe metszett a borotva éle.

A két öreg dermedten állt előtte, fogták egymás kezét. De úgy. mint akik egymásba kapaszkodnak. Az asszony mosolya megüve- sedett. Vendel ránézett, az meg őrá.

Végül az ura nagyott lélegzett. valamelyest köszörült a torkán.

— Hát ugye, mink meg úgy gondoltuk — szólalt meg aztán találékonyan, hogy a csatlakozás keserű piruláját mégse nyelje le Róza —, mivelhogy ez már ránk van bízva, mi kettőnkre, most akkor szétosztjuk ezt a csokrot. Kinek-kinek jut belőle a gomblyukba. Ügy lesz igazi az ünnepség.

A csoport tapsolt, megint megéljenezte őket. Ha némi késedelemmel is, a menet felvigyázója szintén csatlakozott a rivalgó kórushoz, és csak azután szaladt előre a kapuhoz, hogy kitárja azt a jubiláló öreg helyett.

Villon:

Hagyaték

A kis testamentum (részlet)

í.

fin. Francois Villon diák,

A négyszázötvenhatos évben. Vállalva zablát és igát,

Higgadt elmével eltökéltem:

Meg kell vizsgálnom, hogyan élelem. Mint írva áll Vegetiusnak,

A bölcs rómainak művében,

Másképp megcsaljuk önmagunkat.

A mondott évben, hogy mogorván Karácsony ideje közelgett.

Mikor éhkoppon a toportyán,

S az emberek otthon hevernek.

Mert fagy kint, forró kályha melleit: Vágy fogott el, hogy szétfeszítsem Bilincseit a szerelemnek.

Melyek összetörték a szivem.

Az elűzött szerető panasza

3.

Eképp kellett, hogy cselekedjem. Mert láttam, hogy e nő, pedig Hasznot se hajt neki a vesztem. Végembe beleegyezik;

Hát bús szívem keserveit figre sírtam, bosszúra híva A szerelem isteneit,

S irt kérve a szerelmi kínra.

4.

S bárhogy kedveltem is a drága Szempárt s a szép ábrázatot. Amelynek csábos csalfasága Jonhaimon is áthatott,

Mely ígért s fügét mutatott,

fin cserbenhagyott nagy bajomban.

Most más ajtón kopogtatok,

S ha ültetek, hát más pagonyban.

5.

Bár hitszegő volt és kemény.

Szívem szemének lett a rabja.

Ellene nem vétettem én.

Halálomat mégis kiszabja.

Hogy tengjek-lengjek, azt se hagyja. Szöknöm kell, mert nincs irgalom.

A vágy kötését elszakasztja.

Nem hallja keserű jajom.

6.

Legjobb távoznom, úgy hiszem.

Hogy ily veszély ne fenyegessen. Agyő, Angers felé veszem Utamat, mert ő semmi kegyben Nem részesít, s nem szível engem. Halálba üldöz, testben éppen.

A szerelem mártírja lettem A szerelmes szentek körében.

7.

Elválnom bármilyen nehéz,

A szükség távozásra int.

Mást vár szüretre már a méz, Szerény véleményem szerint; Nincsen Boulogne-ban sóshering. Mely. mint a kedvem, oly aszott. Keserves ügy. De rám tekint Talán Isten, ha zajt csapok.

8.

S mert mennem kell, s úgy indulok. Mint aki tán vissza se tér.

Ember vagyok (ennyit tudok).

Nem több, mint más, nem ón s acél. Az emberélet örök veszély, fis nincs több forspont túl a síron. Mint aki messzi útra kél, fi testamentumot megírom.

(Kálnoky László fordítása)

Kálnoky László: Mázsákat görgetve

A magyar irodalom — könyvnap előlti, de annál értékesebb — nyeresége Kálnoky László új kötete, a Magvető kiadásában megjelent Mázsákat görgetve. Nyolc elbeszélő költemény sorjázik ebben a kötetben. Villontól. Gongora-n, Shakespeare-n, Shelley'n, Keats-e n át egészen Hugóig. Elbeszélő költemények vallanak itt szerzőkről, korokról. Egyik fajsúlyosabb. a másik könnye- débb. Már ami a témát, a feldolgozást és neveket illeti. Némelyik szerzőt homályba göngyölte az idő, máskor pedig a műfajt űzte ki a divatok áradata az irodalmi köztudatból. Most, amikor ezeket az elbeszélő költeményeket végigolvassuk és többször végigszánt- va rajtuk, elemezgetni kezdjük, mekkora távolság vagy inkább szakadék van a korábbi korok lelkivilága, gondolati anyaga, szemlélete és a mienk között, szinte riadva valljuk: kell a költői lelkiismeret olykor, hogy ráébresszen bennünket feledékenységünkre.

Maga Kálnoky László is figyelmeztet erre! Ö mindig megfontoltan adja megjelenő kötete feliratát: két- szavas meghatározásnak is tűnnek azok a kötetcímek, amikkel ő útjára bocsátja munkáit. Nem kívánjuk most ezt a verses epikát tételről tételre menve végigelemezni, erre talán későbbi időpontban, máshol térünk vissza. Kálnoky valóban súlyos formai és tartalmi örökségek terhét gördíti el»nk. egymás • mellé állítva, sorakoztatva az általa szeretett műveket és szerzőket. Okulásként. Két irányban hat erősen ez a kötet. A tartalmi oldalát tekintve: ismert és már lefordított alkotások mellett XX. századi nyelven most olvashatjuk először Shakespeare epikáját, minden ódzkodás és fenntartás nélkül, elmélyült élvezettel a Lucretia meggyalázását. Ez a mű több másfél ezer sornál : a hétsoros strófák feszes rimszerkezetbe ágyazva ötvözik a hangzás és a gondolatok anyagát nagyszerű egésszé. Aki már fóg- lalkozott klasszikusok átültetésével. a forma és a tartalom magyar nyelven történő megteremtésével olyan müvekkel kapcsolatban, ahol a bemérés és ellenőr' zés akár formai, akár tartalmi oldalról nemcsak szükséges, de meg is valósítható bizonyos mértékig, az tudja igazán, mekkora munkát vállal ilyen művekkel a fordító. Elsőrangú költőnek kell lennie, hogy ésszel, füllel egyaránt felmérhesse. mit ad a verszene a gondolatokhoz, vagy még inkább, annak a megtalálásához. milyen fogalmi rendet, mekkora szabadsággal. olykor szabadszájúság- gal is kezelhető szinonimákat bír el az eredeti alkotás? Ha van műgond az irodalomban, amely a tartalom és forma újbóli megélését kívánja, akkor ez éppen a kötött formájú epikával kapcsolatos. Itt úgy kell hangzania a leírott szövegnek, hogy hangosan felolvasva, még inkább előadva elbűvölje, katarzisig vigye az olvasót, a hallgatót. Mert az epika arra való műfaj, hogy olvassák és előadják. Mert erkölcsi és emberi példázat szól belőle, amit nemcsak egyedül olvasva, de a közös megélésben is katarzist teremtő erőnek tartunk.

Nincs hely itt arra. hogy Kálnoky László stílusfor- máló-teremtő találékonyságáról értekezzünk. Mindenütt vigyáz az eredetiben megismert ritmusra, utánagondolja, miikor és milyen mértékben alkalmazott a szerző díszítő elemeket. Felfedezi. hol és milyen mértékben játszhat alliterációkkal. s meddig mehet el egyáltalán a .tájszavak, esetleg régies kifejezések használatában, hogy a téma komorságát. vagy éppen annak komolytalanságát, ha úgy tetszik, kötetlenségét, "netán humorát akarja közelebb hozni hozzánk. Miközben a részleteket vizsgálja, ügyel az egészre, ne lógjon ki elhamarkodott kifejezés Mert valamiért ezt teszi, mint eddig is tette Kálnoky László. Hiszem, hogy azért, mert a költőként való hallgatás évtizedeiben is hitt abban, hogy az emberi szellem mindig is le tudja győzni az igénytelenséget. Most is időszerűvé válhatnak ezek az írások, amelyek eddig, így, ilyen összesítésben nem voltak olvashatók. Mert az is egy kérdés mikor, milyen környezetben szólal meg ez vagy az a szerző? Mikor és milyen költői nyelven, igénnyel honosodik meg nálunk Shel ■’ey, Hugo vagy Keats? És ha már ez az epikai kötet .ráirányított az elbeszélő költeményekre, amikhez — éppen terjedelmük miatt — egyre kevesebb olvasónak akad lelkiereje és türelme, nem árt azt sem tudomásul vennünk, hogy amíg nálunk a középkori befejező mátyási idők után csak vérzivatarok jártak, pusztítottak. Európában ki- virágzott egy irodalom, amelynek csúcsán Shakespeare. Milton, Molière, Racine, Corneille, Hugo, Luther ragyogtak. Hogy Goethéről ne is beszéljünk külön.

Kálnoky László és vállalkozását az az atmoszféra és az a névsor méri, ahonnan kiváló szellemi-kői tői teljesítményéhez az anyagot, az erkölcsi biztatást és a hivó kapcsolatot veszi. Jó. hogy ezt a magasabb igényt a magyar könyvkiadás is észrevette!

Faikas András