Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. június 29., szombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM anus: Ralatonfclvidék Tíz év szerzeményei... A Hatvani Galéria legújabb tárlatán, amely Cg.v évtized szerzeményei címmel szerepel, azokat a festményeket. szobrokat mutatta be, amelyek az intézmény vásárlásai révén kerültek a város különböző szerveihez, intézményeihez. Trischler Ferenc: Kisfiam gedűs László: Tóparti táj Tcnk László: Pomázi utca Lassan fölenged az ütések tompasága, finom, pengő felhangot kap mindenik. s már alig hagy nyomot a megkeményedett vason. Nagyapám most teszi visz- sza a tűzbe. Mellé állok. Most én kezelem a fújtatót. Lábbal lökdösöm az agyonkoptatott pedált. Harákol. köhög, nyüszít, de megy. A nedves szén sercegve adja meg magát, s áll össze fehér salakcsomókká. Nagyapám néha közéjük túr egy hosszú, hegyes piszkálóvassal, a vé gére tűz egy-egy izzó, de már halott csomót, s hátraveti a kohó sarkában toronyló rozsdáslila halomba Friss szenet rak a helyébe, és megint a fúj tatónak kell a tüzet megbékíteni. Gál Gyula segít. Odabiceg a fújtató láncához, szabad kézé vei, a másikkal támaszkodik. megragadja, s rángatni kezdi a láncot. Ölomnehéz karok. Amíg újra meg nem puhul a vas. A kohó padkáján fényes nyelű fogók so ra, ott hevernek a szénpo ros tapasztáson. Jobb oldalt, a legszéltül kis mélyedésben a nedves szén, benne a lapát. Bal oldalt ég a tűz. Nagyapám arcába világít. Az arcon izzadság máza. Menynyire megváltozott. Pedig ismerem. Egy más világ pokla visszafénylik itt. Megszokások halmaza választja el ugyan, de a rokonság mélyebb, semhogy megbolygatható volna. Már az, hogy itt ketrecbe zárják, láncon vezetik a tüzet, ha nem is olyan különös, ha láthatod másutt is, lenyűgöz. Tudom, és mégis, összevissza beszélek. Ezek a kis kihagyások annyira megzavarnak, hogy nem tudok egészen biztosat mondani semmiről. Itt állok még a homályos műhelyben, s már itt megfeledkezem er- ről-arról. Később aztán, amikor emlékezni szeretnék, persze, hogy nem megy (...) Ütjük a vasat. Kötelesség? Fokozatosan jutok a fáradtság már-már ellenőrizhetetlen közelébe, lüktetése, mint egy mohó száj, befal. Ott, ahol az izmok a csontra tapadnak, ott állandósul. legalábbis valahol arrafelé a fájdalom. Erőfeszítés és elernyedés között ekkor már alig van különbség. Egy egészen kicsi, éppen csakhogy. Ez teszi lehe tövé mégis, hogy cselekedjem. Nagyon kell figyelnem. Így megy, pereg, folyik tovább minden. Most még abbahagyhatnám, úgy érzem, nem teszem mégsem. Miért? Ha abbahagyom, ha nem ismerem meg már ekkor, a kezdet kezdetén csaknem egészen azt, amit esetleg később sem kellett volna ennyire, talán más úton megyek tovább. No persze ez sem biztos. Játék. Annyira elérhetetlen s érthetetlen, hogy még csak a csábítása se érint. Pereg to vább a féltés: a saját útját járja minden. Jövő és múlt? Kiegyezek mindennel én is. Hanyatló kedv fölött topor- zékol a nap. Szikrákat szór tovább a munka, s bebugyolálja a műhelyt. Forrasz tunk. Szívesen elhagynám már a helyem, de hiába nézek az ajtó felé, a halvány napszagú fény üres, senki sem lép vissza belőle felém. Kicsit elbámészkodtam. Káromkodva röppen ki a vas a tűzből, nagyapám gyorsan, gyorsan — remeg a keze, mert gondosan kellene — egymásra il leszti őket, eldobja az egyik fogót, a kalapácsot keresi, a fatuskón kapkod, alighogy megtalálja, lesújt vele máris, puhán huppan az ütés, mintha sárba süppedne el, ott marad a nyoma. Aztán szelídebb nyomok kerekítik el a kezdeti sebeket. A szikra pergő áradása a mellemig ér, meztelen lábam s a derekam alatta van. Feltartom a kalapácsot. Megint a soromra várok. A nyél kinyúlik bal hónom alatt, a fej, a súlyos fej leesni készül, még visszatartom. — Most — mondja nagyapám. Elengedem. Sőt! Talán még arra is van időm. erőm, hogy egy kis lendületet adjak bele. Bamm. bamm, ba-bamm. Mintha beszélne. — ölég.' — Közel hajol hozzá, vizsgálja a forradás vonalát. Aztán meg messze tartja magától. Mégis belejátszik a hűlés hideg fénye a vörösbe, hihetetlen, hogy ennyire gyorsan. — Mögfórt — dörmögi szinte csak magának. Vísz- szateszi a tűzbe. Most már minden nyugodtabb. Lassan zakatol tovább a fújtató, és én leengedem a kalapácsot. Aztán a kisebb javítások. Letehetem a kalapácsot. A kékes vaspernyébe fújok. Elég volt. A küszöbön ülve bámulom tovább nagyapámat, aki újra a tűzbe márt ja a patkót, előkapja, pedig még nem piros, igazít rajta keveset. Forgatja, nézegeti, odaodacsendít egyet-egyet. Készen van. Fölemeli a fogót, és a műhely közepe felé nyújtja. A fogó szája kinyílik, s a kék patkó lehuppan a porba, serceg, füstölög, és kis karikát éget maga köré. — Lehűthetem? — Hagyd! — Miért? — Mer’ mökkeménszik. — És az baj? — Baj hát. — Miért? — Mert e’ törik. — El? — Hát persze. — Attól, hogy lehűtöm? — Attú. — A papa is le szokta hűteni. — Csak később. — És később lehűthetem? — Le. — Sokára? — Hűcsd má, ha annyira akarod. — És most nem keményszik meg? — Dehonnem. — Akkor még várok in kább egy kicsit. — Várj. — És mikor lesz jó? — Hát, ha már nem piros. — Már nem piros. — Dehonnem. — Csak egy kicsit. — Hűcsd! — mordul föl mérgesen nagyapám. Kicsit megijedek, de tudom, nincs tétovázásra időm. Fo góba fogom az ártatlan patkót. és a vizeshordóhoz megyek vele, ott áll a fújtató agyonfoltozott börlebernye- ge alatt, és belemártom. De ki is kapom azonnal. A víz fehér habot vet, gőz, forró gőz fröcsköl ki belőle, a buborékok alól. Az újra szárazra került vas hirtelen veti le magáról a sötét nedvességet, hamuszürkén, hamisan dereng. Visszaengedem a vízbe. Most jó mélyre dugom. Halk mór gás hallatszik, s a nehezen felszínre vergődő gőzbuborékok pukkanásai. Aztán ennek is vége. Ott a mélyben intéződik el minden. Kieme lem, hogy meleg-e még. A nedvesség sötét és összefüggő rétege most már csak lassan szakadozik le róla, a pára szelíden száll el, s nehéz porszagot hagy maga után. Fáradt kéz söpri le a légutakat. Aztán újra visszaengedem. Lent himbálózik egy kicsit a víz fekete tükre, amikor elnyeli, de különben semmi, néhány gyűrű csak a fogó nyele körül. Látom a saját arcomat a torz felszínbe gyűrve. Amikor újra kiemelem a fogót, a nedvességtől egészen fekete a patkó, s csak lassan alakulnak ki rajta a világosszürke száraz foltok. Egészen lassan. Alig párolog. A víz visszacsurog a hordó ba. Megérintem az ujjammal. Még mindig meleg, de csak annyira, mint egy állat. Ledobom a kiégett porba. S ahogy ott fekszik, már szárazon, a fogó nyitott szája lassan összecsukódik. (Részletek a Közel . című regényből) Szép versek 1984 Magvetők, Bp. 1985 Ez az a könyv, amelyet izgatottan várnak tavaszodvin a költők és versbarátok s ez az, amelyről lehetetlen (szabi lyos) kritikát írni. Szabad is, lehet is kérdéseket feltenni, s eltűnődni azokon. A kötet címén például. Milyen is a szép (magyar) vers 1981—85 ben? Milyen a magyar líra közérzr te? Mit mond a világról a Bata Imre válogatta 81 poéta a hatodfélszáz oldalon? Érdekes játékot is kínál a kötet annak, aki rendszeresen megveszi, s több évnyi verstermést rakhat ki maga elé az asztalra. Kik maradtak ki a tavalyi kötethez képest? Kik azok, akiket min dig beválogattak? Értékmérő ez. amely segít eligazodni a mai versolvasónak, támpontot adhat a majdani irodalomtörténésznek, vagy csupán a megszokás. (ha nem éppen a protokoll) összeállítása ez? A költészet játék is, mert játékos. Tavaly is, most is Ágh István nyitotta és Zalán Tibor zárta az ábécérendbe szedett sort. Az idén kimaradt As- perján György (díjat kapott). Beney Zsuzsa, Ben' iámin László, Bihari Sándor. Bisztray Adám Buda Ferenc, Győri László, Ka- pecz Zsuzsa, Kántor Péter, Kiss Tamás, Nemes Nagy Ágnes, Osztojhán Béla, Parti Nagy Lajos, Rab Zsuzsa, Sárándi József, Serfőző Simon, Téglásy Imre, Tóth Erzsébet, Vitó Zoltán. Új arc (az idén) Bancs János, Berták László, Csordás Gábor, Dobai Péter, Fábri Péter, Géczi János, Hajnal Gábor, Hegedűs Géza, Ke- menczky Judit. Keresztes Ágnes, Kiss Anna, Lator László, Mezei András, Nagy Gáspár, Rapai Ágnes, Szerváé József, Szőllősi Zoltán, Tóth Endre, Vasadi Péter. Mondom, ez csak játék (szerkesztőé?), mert ki tudna, merne rangsort állítani a két névsor közé? Mert milyen szempont szerint lehet minősíteni 81 költőt, több száz verset? Egyik (lehetséges) szempont a sokat emlegetett (és hiányolt) közéletiség. Nos. ez a hang (vétel) a legsze mérmesebb, legvisszaiögot- tabb. Ez persze nem azt jelenti, hogy költőink elfordultak a világtól, nincs véleményük róla. Van, de csupa nosztalgia, menekülés a gyermek- és kamaszkor élményeihez, egy hajdanvolt, de már visszavonhatatlanul össze is tört harmóniához. Rosszkedvűek költőink? így talán erős. Mindenesetre rezignáltak, befelé fordulnak, hangjukban több a szorongás, aggódás, mint a felhőtlen öröm. Soha ennyi vers a természetről, amely — az évszakokkal változván — újulván — mindig kínál szelíd meglepetést és témát is. A fák például, példázatként (állnak és tűrnek), táj- és téralakító motívumként, a tó (Balaton), a folyó, az erdő (mint menedék is), az évszakok, a felhők, az eső, a hó, az esték, a hajnalok, amelyre szorongva virrad a költő. Végignézve az „ablakot”, a kötet elején látható fotókat, de .olvasva is az az első benyomásunk, hogy a magyar líra öreg, túl a tisztes középkoron. Alig látunk fiatal arcot, olvashatnak markánsabb (harcosabb?), mában sistergő élményről. Persze a kép így csalóka is. Mert „magánélete” azért még van a költőnek. S ez milyen? Oravecz Imre meghökkentő prózaverseit emelném ki, mintegy a cseppet a tengerből. Zaklatottak, fel- kavaróak ezek a zsánerképek, vagy ha úgy tetszik, helyzetjelentések egy értelmiségi férfi szerelmeiről (beleértve a szexuális kalandjait, keserveit is), min dennapjairól, szorongásairól, nosztalgikus gyermek, ifjú koridézéséről és komor-szomorú jövőképéről; de olyan fegyelmezetten megkomponáltak, olyan lírai erőt sugároznak még a trivialitásai is, hogy az olvasót is magukkal sodorják. Valami valahol, valamikor elveszett. Talán az ifjúság, vele az ártatlanság és a derű, talán a készség az örömre és a társkeresésre, találásra, ta Ián a dac, hogy úrrá legyen élete keretein és nyűgein. De nem veszett el az őszinteség, a vágy, hogy megnyíljon, megmutatkozzon, hogy legalább a megfogalmazás eleganciájában, a formába öntés aktusában felmutassa az ember fájdalmasan szép arcát és (összetört) hitét. Talán furcsa, hogy Oravecz mellett Juhász Ferenc még most is dübörgő, hömpölygő vallomásait emelem ki, (Hol a zene? Az a XX. (század!) a kicsikart optimizmus, di- rektbe fogalmazott csak- azért is görcsös akarását. Ezt: az ars poétikát különben többen is megkísérlik, mert semmi nem izgatja jobban költőinket, mint maga a vers, az alkotás titka, értelme. Nagy elődökhöz Adyhoz. Babitshoz, Berzsenyihez. Michelangelóhoz, Yeats-hoz. Illyéshez, Kormos Istvánhoz, Juhász Gyulához, Balassihoz. József Attilához fohászkodnak, fordulnak erőért és példáért, s mintha fontosabbá válna az intelligencia, a tanult élmény, mint az élet zöld fája. Kultúrált költészet ez (a mai), amely (mintegy mellékesen, mindent tud, ami forma, irodalomtörténet, de alig-alig csillan fel a humor aranyszemcséje, a szilaj nekifeledkezés férfivirtusa. A tekintet zavartan vissza — a múltba fordul vagy a földön matat, a kéz fáradtan legyint, vagy pohárért nyúl. Látlelet ez a kötet, az évtized közérzetéről, hangulatáról? Talán. Engem azonban változatlanul érdekel, hogy hol vannak (mert tudom, hogy vannak!) és mit mondanak a fiatal költők? Várjunk még (rájuk) néhány évtizedet, míg bekerülhetnek ebbe a (reprezentatív?) antológiába. S addig? Kortyolgassuk versenként ezt a fanyar italt, a Szép versek 1984 című összeállítást. Legalábbis 1986-ig... Horpácsi Sándor ANGA MÁRIA: TÚcl QhíkexL ívűk Reggeleket kéne írnom, meg kéne írnom a jútiusokat, mikor a meztelenül izzó nyárfák levelükkel fényt ostoroznak. Éveket kéne írnom. A mindenkori indulásokat. Megérintlek. Hűségem fehér lepedőjén véremmel átkarollak. Az idő tíz évet fehéredéit. A nyárfa tízszer élte meg az átváltozást.
