Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. június 15., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Az érmek a legrégebbi műalkotások közé tartoznak: a pénz születése óta díszítették valamilyen ábrával a fémet. Sárgás aranyban, csillogó ezüstben, tompafényií bronzban királyok portréi, istenek arcmásai tűntek fel. A későbbiek ben kialakult a független éremművészet, amely a kisplasz­tika legtömörebb megjelenési formája: alig nehány négyzet­centiméteren kell kifejezni valami lényegeset, fontosat. Az Egri Megyei Könyvtárban Kutas László és Kutas Ágnes szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás. Összeállítá­sunkban Perl Márton mutatja be a tárlatot Kortársak Lukács Györgyről Lukács György születésé­nek 100. évfordulója alkal­mából a Győrött megjele­nő Műhely című társada­lomtudományi, közművelő­dési és kritikai folyóirat körkérdést intézett kultu­rális életünk néhány je­les személyiségéhez: a lu­kácsi életmű m.yen hatást gyakorolt gondolkodói, esz­mei fejlődésükre. A folyó­irat idei első három szá­mában közölt válaszokat Kortársak Lukács György­ről címmel a könyvhétre a Műhely szerkesztősége kü­lön kötetben is megjelen­tette. A személyes hangvé­telű írások alapján sokol­dalú és egyúttal színes Lu­kács-kép bontakozik ki előt­tünk: az elméleti tudós, a cselekvő politikus, a tanít­ványoktól körülvett mester és a magánember portréja. Köpeczi Bélát Lukácsnak az irodalomról (a modern dráma, a dekadencia prob­lematikája. állásfoglalása a realizmus kérdésében) szó­ló felfogása foglalkoztatta elsősorban, de nagy érdek­lődéssel fogadta azt az elemzését is, amelyben a XX. század filozófiáját, ezen belül a francia egziszten­cializmust és J. P. Sartre gondolatrendszerét közelí­tette meg. írásában értékeli Lukácsot a cselekvő politi­kust, a Tanácsköztársaság népbiztosát, az 1945 utáni küzdelmek aktív ideológu­sát, a „gondolkodásra és cselekvésre" született em­bert. Király István Lukácsban az erkölcsi személyiséget ragadja meg. A teljességre törekvő embert, aki szigo­rú elvi-gondolati kérlelhe- tetlenséggel saját korábbi elveinek bírálatával is töre­kedett az önkiteljesítésre, sőt az ön meghaladásra; aki­től legfontosabb tanulság­ként azt a tanítást kapta, hogy az értelmes élet re­ménye csak akkor lehetsé­ges, ha az embert bioló­giai mivoltán túl társadal­mi lénynek is tekintjük. A Lukáccsal való beszél­getéseit, vitáit eleveníti fel az író és irodalomtudós Ső­tér István. Nemcsak arról szól, mit kapott Lukácstól, hanem arról is, mit nem fogadott el felfogásából, hol. milyen kérdésekben kerül­tek ellentétbe egymással Néhány újabb vonással egészíti ki az előttünk for­málódó arcképet: a kérlel­hetetlen vitázóval jól meg­fér a szerény, a világot bölcs derűvel szemlélő, „irigylendőén fiatal" szelle­miségű egyéniség. Hogyan találta meg az utat az idős Lukács a mű és a cselekvés egységéhez? Milyen fejlődési szakaszon kellett átküzdenie magát, amíg megvalósította azt az etikus létformát, amelyben harmonikus arányba kerüli a tudós lét és a „társada­lomban való elmerülés"? Hogyan jut el a „csak a Mű” korszakától a „csak a Cselekvés” szakaszán keresz­tül a kettő egészséges szin­téziséhez? Ezeket a kérdé seket boncolgatja Kenyeres Zoltán, bemutatva a luká­csi magatartás fejlődéstörté- . netét. Bizám Lenke egy speciál­kollégium résztvevőinek vé­leményén keresztül mutat­ja be, hogyan válik a lu­kácsi eszmevilág „a szaba­don választott önművelés eszközévé”. Ahogy a hallga­tók maguk megállapítják : „a lukácsi esztétika tanul­mányozása révén nem let­tek sem filozófusokká, sem esztétákká, hanem valaho­gyan intenzívebben éppen azzá, amik". Ungvári Tamás Lukács legnagyobb érdemének tart ja, hogy nemzedéke az ő hatására nevelődött gondol­kodó nemzedékké. Ö ismer tette meg velük a gondo lat hatalmát, érvényét, fon tosságát. Nem esszék, nem tanul­mányok a kötetbe gyűjtött írások, hanem emlékezések, vallomások, amelyek alap­ján, akár a rajzoló ceruzá­ja alatt, összeáll a Lukács­portré. Olyan portré, amely­nek segítségével még köze­lebb - kerül századunk kivá­ló gondolkodója az olvasó­hoz. A természet rendje Blaskó János tájképei Tópari (Fotó: Perl Márton) Egy rövid hétig, június 5-tői 12'ig harminc tájképet állított ki az egri Rudnay- teremben Blaskó János. A művész tavalyi, retrospek­tív ifjúság házbeli tárlata óta már a felszabadulási pá­lyázaton láthattuk munká­ját, amit díjaztak is. Ez a harminc tájkép bizonyos fo­kig meglepetés volt talán még a művész barátainak is. Kell is, érdemes is né­hány szót szólni Blaskó Já­nos eddigi főbb festői vo­násairól, amiket hosszú év­tizedekig mutatott nekünk. Kidolgozta elvont szín- és jelrendszerét. Mindig elbá­jolt azokkal a belső hevü­lettől izzó mélyebb és vilá­gosabb tónusokkal, ahogyan önmagát, sorsát kifejezte, le­jegyezte. Számára a sárga négyzet, valahol a kiválasztott tér egy fontos pontján őmaga. Minden innen indul, ide tér vissza. A geometriai áb­rák ritmusa szabja meg, mennyire mély a magány terhe az alkotóban, vagy mennyire és hová jut el a világ szemléletében. A geo­metriai ábrákban a tarta­lom a színek ütközésétől, az árnyalatok gazdagodásától lesz hangsúlyosabb. A né­zőt minden egyes alakzat szellemi töprengésre készte­ti egyegy Blaskó-műnél: szellemi játék ez a geomet­riai ritmus, a vonaldallam. Az eszünkkel akarjuk és kell feltörni a Blaskó-képek jelentését, mert ez a szi­kár, tiszta és zárt fegyelem nem enged teret meghitt, könnyed, magától való érzé­seknek, amiket a köznapi ember nem tud, vagy ke­véssé tud rokonítani a geo­metriai alakzatokkal. Ha voltak Blaskó Jánosnál tá­jak, azok csak a városi pa­nelházak lehettek, ahol a többszintes épületek ablak­sora világít bele az éjsza­kába. És egyáltalán: akár­mi történik is a művész körül, a művészben az szikráztató, férfias ütközte­tésekkel kerül a vászonra, kemény vonalakkal körül­határolva. Ezen a kiállításon ilyes­miről szó sincs. Itt mind a harminc képen, akvarellen könnyed pasztellszínek rin­gatóznak. Kint vagyunk a várostól messze,, az erdő­ben, a réteken. Dombok hajlanak össze, szinte női­es puhasággal, szelíd har­móniák áznak a fényben. Nem egy táj mintha az el­képzelt fátylat hordaná, vagy mintha a művész könnyes szeme vette volna észre: o bánat és a felis­mert szépség öröme között lejtenek ezek a részletek, mert érezzük, a benti fe­szültség lecsendesítésére, a lélek megnyugtatására szol­gálnak. Blaskó itt is megmutat­ja, ezekben a szelíd érzel­mi hullámzásokban, meny­nyire mestere a színeknek. a pasztellváltozatoknak is. Miután ezeken a képeken sehol egy emberi ész alkot­ta, szabályos forma nincs — ezekre pedig évekig oly büszke volt a mester, hogy e szellemi teremtésben ép­pen az ember és szelleme a legfontosabb, az, amely elválasztja őt az évente megújuló, ránk törő, olykor zsarnoki természettől —, nincs az a keménység, az a szikárság sem, amely a művészt csak az erkölcsi és szellemi mondanivalók áb­rázolására serkentette. Ész­reveszi a természetben a dolgok, a jelenségek rend­jét, báját, és mert hosszú időn át szándékosan elkerül­te mindezt, mert hangulat­ra, netán érzelemre, az er­kölcsi tennivalókon túlra ve­zette őt, most leül a táj elé és megfesti azt. Mint aki sok köteléket kioldott ma­gában, mint aki szabadsá­got ad annak a keményebb, rigorózusabb énjének. Mint, aki egy kései órán mer éppoly alázattal, magától ér- tetődéssel álmodozni, mint ahogyan évtizedekig keres­te, kutatta azokat a formá­kat, színeket, a belső rend­jéről szóló híradásokat, ame­lyekkel a művészek mindig is megváltani, jobbítani akarják ezt a körülöttünk nyüzsgő világot, s benne a sokszor magára hagyott, lelki, érzelmű iránytű nél­kül maradt embereket. A lélekben végbemenő változásokat, átalakuláso­kat, a lelki izgalmak táma­dását, a belső tudás örö­mét, keserűségét ki-ki ma­gában érzi és tudja. Művé­szi irányzatok, ellenfelek, olykor ellenségeskedések idején, amikor a természet- barát, vagy emberi testet festő, szoborba álmodó mű­vészek védekezni kénytele­nek az ilyen-olyan ezerféle absztraktok támadásai, hit­vitázó szónoklatai ellen, nem árt egy ilyen elmélyülten al­kotó embert, mint Blaskó Jánost, újból közelről meg­nézni, képeiben: visszatért a természet rendjéhez. Bi­zonyára azért, hogy meg­szenvedett érzelmeit „kirak­hassa” az értő közönség sze­me elé. Ebben a korban ta­lán újra megteremtik és ép­pen a képzőművészek majd az érzelmek, a szenvedélyek tekintélyét, méltóságát is. Mert itt nemcsak elvont képzőművészeti gondokról van szó. A ma társadalma, e kor mai embere eligazí­tást vár a művészektől is. És nemcsak az ízlés dolgá­ban. Az ízlés, a divat, a percnyi izgalom mögött mé­lyebb igények feszülnék: a világlátás kérdése Blaskó „ecsetváltásánál”, az általa végrehajtott belső revízió kapcsán jutottak eszünkbe a fenti gondolatok. Márcsak ezért is hálásak lehetünk en­nek a mindig lelkiismeretét vállaló komoly művésznek Farkas András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom