Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
1 SIA6ÏS ^saknem húsz éve annak, hogy a par- '*■' lagföldek miatti nemzeti lelkiisme- retfurdalás országos eredményt hozott és a városok körül sorra-rendre alakultak meg a kertszovetkezetek. Mihaszna, gazos hegyoldalak vették hátukra a behemót lánctalpasokat, amelyek aztán tisztességesen elrendezték a rendeznivalókat, művelésre alkalmassá tették a parlagokat. Gyümölcsfákat, szőlőket, konyhakerti növényeket lehet telepíteni és ültetni ott, ahol talán még sohasem járt az eke. Osztani kezdték a hobbitelkeket, akkoriban hat forintért négyszögölét Eger mellett a Marinka-dű- lőben. — A kutyának is megéri! — A kutyának sem kell! — csaptak össze a vélemények, aztán azon vettük magunkat észre, hogy az üzletekben egyszerre hiánycikk lett a kapa, az ásó, a gereblye és alaposan végignézték a városit, ha a pult elé állt: — Kérek egy kaszát! Tanyát vertek az új honfoglalók, az Eger-patak völgyében, két oldalon is — ahol annak idején a fényes török szultán janicsárjai nyomultak Dobó ellen —, és művelés alá vettük az agyaggal, homokkal kevert riolittufát. Megalakultak az első társulások, a kertszövetkezetek, kiosztásra kerültek a hobbitelkek. Az elnevezés és a lehetőségek aszerint változtak, ahogyan a gombamódra szaporodó jogszabályok. A telkeken szükség volt kunyhókra, ahová az időjárás viszontagságai elől bemenekülhettek az emberek, majd épülni kezdtek a szerszámos- kámrák, amelyeknek nagysága nem haladhatta meg a 12 négyzetmétert. A későbbi „zártkertek” már nagyobb lehetőségeket biztosítottak és szaporodtak a harmincegy- nehány négyzetméteres házikók, ahol szorultságból — tavasztól télig — még lakni is lehet. Amire felocsúdtunk a parlagföldek hasznosítása felett érzett örömünkből, felépüli egy kis „hátország” olyan betonalapokkal és tetőszerkezetekkel, hogy a legtöbbre emeletet is lehetne húzni. A városi kisemberek tízezrei levegőhöz jutottak, összeverbuválódtak a kertbarátkörök, divat lett a gazdálkodás, amelynek végeredményképpen egy ország látja a hasznát. Keresett cikk lett a permetező, a rotációs kapa és az utánfutó, az ország egyik legolvasottabb lapjává lett a Kertészei és Szőlészet Mindezek a múltat idéző, jubileumi gondolatok az andornaktályai Marinka Kert- szövetkezetben jutottak az eszembe, fenn a tetőn, ahol a házikónk nyitott erkélyéről látom a kékesi tornyot, a Bükköt, és délre tekintve — az említett ozmán sereg felvonulási útvonalát —, a mai vasútvonalat, az olajfúrótornyokat Makiártól Egerig. Az alkonyat csendes nyugalmában heve- részek a meggyfák alatt és magamban sorra veszem a mindössze néhány holdas kertszövetkezet múltba tűnő éveit. Marinka — Státuszszimbólum? — kérdezik gyakran. — Életszükséglet! — válaszolom. És amikor elmondom, hogy a mi kiskertünkben az elmúlt tizenegynehány esztendő alatt fizetett napszámos nem nyomta földbe az ásóját, kezdik megérteni a megértendőket. A kellemes május végi estén, megkísérlem gombolyítani a szálakat talán szórakozásból, talán csak pihenésből, miközben távolabb egy mély vízmosásból gerlék röppennek, kakukkok felelgetnek egymásnak fáradhatatlanul... Elszorul a szívem, ha az alapítókra gondolok, hiszen többen közülük már „elmentek” még öregségük előtt, amikor élvezniük lehetett volna eddigi szorgalmas munkájuk gyümölcsét. Ök már nem művelnek földet. Mások cseréltek, vagy egyszerűen eladták a Marinkát. — Meguntam ! — említi valamelyik nap az egyik kertbarát, amit éppen olyan természetesen veszek tudomásul, mintha azt mondaná, hogy én ezt a kis „birtokot” oda nem adnám egy balatoni villáért. Másoknak az élet kínálja az indokot, vagy a kifogást, némelyek viszont örök szerelembe esnek a földdel, olyanok is, akiknek őseik sohasem láttak szőlőültetést. — Pestről járok le hetente Trabanttal! — Borod, sem terem annyi, mint ameny- nyi benzinre szükséged van... — Itt a legfinomabb a bográcsos! Innen a hegytetőről messzire ellátni, úgyszólván nyüzsög az egész hegyoldal. Foglalkozásunkat illetően akad közöttünk mindenféle-fajta: gépkocsivezető, zenetanár, műszerész, tanfelügyelő, munkaviszonyban állók és leszázalékoltak egyaránt. Ami a domborzati viszonyokat illeti, úgyszólván morzsalékos tufaképződmény az egész meredek hegyoldal, amelynek az aljában próbálkoztunk annak idején egy ásott kúttal. ez harmincegynehány méter mély ugyan, de sajnos, a benne levő víz- mennyiség sem több ugyanennyi liternél. — Igazi, jó ivóvíz! — kinálgatjuk egymásnak a sajátunkat, körbeadjuk a vizesbögrét, de azért autóval járunk az útmenti artézi kútra, ahonnan fordulónként egy- hektonyi is belefér a csomagtartóba. Ami a partot illeti, bizony jó erős kaptatóval végződik, próbára tesz szivet, kuplungot egyaránt. Vendég érkezik. Ö maga vallotta, hogy vérbeli paraszt, akinek olyan a föld, mint a bányásznák a bánya, vagy a tisztviselőnek az íróasztal. Szakértelme előtt fejet hajtok, élettapasztalatait a fejemben és lelkemben gyűjtöm. — Szétnézek nálad egy kicsit! A vizsgázó gyermek izgalmával kísérem végig a kerten, megállunk méterenként. Nem szólna egy fél világért sem, csak tüzetesen mindent megvizsgál, megnéz. A fagyos tél utáni kísérleti metszést éppen úgy. mint a fák kialakított koronáját, vagy éppen a tegnap elültetett palántákat. — Szépen fakad a szőlő! Bólint, aztán tovább lép szótlanul, elengedi füle mellett a szavakat. Nézi az újfajta kötözőzsinórt, észreveszi az első szőlő- permetezés nyomait a leveleken, mert a rafiához, meg a kékkőhöz szokott régi vágású paraszt, minden újdonsággal nehezen barátkozik. — Irtózom a mérgektől! — jegyezte meg tavaly, amikor gyomirtóztam a szőlőt. — A tsz-ben is csinálják! — De nem háromszáz ölön! Lépésről lépésre haladunk, a vizsgapír változatlanul ég az arcomon, de az én jó öreg csizmás professzorom ezúttal halLgat. Ujjaival megpendíti a huzaldrótot, letör a törzsekről néhány fattyúhajtást, kikapar egy új telepítésű ültetést, megvizsgálja az eredést, aztán tenyerével gondosan visszaigazítja a porhanyós földet. — Mennyit pótoltál? — Tizenkettőt. Bólint, és visszatér, a meggyfa alá a vastag tölgyasztalhoz, ahol végre bővebb beszédre szánja magát: — Maholnap egészen belejössz! Ezt aztán annak vehetem, aminek akarom! Megállapításnak, dicséretnek, biztatásnak ? — Ha beválik az új gumikötöző, jövőre én is.veszek égy karikára valót. . . Tetszik a fülemnek a jóízű, okos parasztbeszéd, szeretem hallgatni az élete estjét élő ember megfontolt szavait. — Tudod, mi volt itt azelőtt? Csipke, kökény, meg szeder! Most — ezen a négy holdon — megtermelitek a magatok szükségletét, senkinek sem kell vásárlás miatt a piacra mennie. Ahogyan számítgatom, van itt a dűlőtökben száz, százhúsz termő gyümölcsfa, kétezer tőke kordonos szőlő, nem is szólva az egyebekről. . . — Sok-sok ilyen kiskert van már ebben az országban a hajdani parlagok helyén. . . Szavaimra felfigyel, tekintetén látom, hogy mondani készül valamit: — A föld nagy kincs! Vétkezik, aki pocsékolja. aki pocsékká teszi. Ügyelni kell arra, hogy az ember ki ne szorítsa magát a földről, mert a föld nem olyan mint a l'êtes. Nem lehet nyújtani... Nézem a lobogó tűz mellett a bölcs öreg arcát. Az évtizedek rovátkái — mint fák törzsén az évgyűrűk — egymás mellett húzódnak figyelmeztetőül, hogy az ember el ne feledje a korát. A nyárs végén, a szalonnából sercegve csöpög a zsír a tenyérnyi kenyérre, a hagymakarikák illatát a füstszaggal keveredve érzem. I epkék, bogarak röpködnek a tűz fö* ^ lőtt, denevérek indulnak útra titkos padlászugokból, tücskök adják az esti koncertet a csendes, hétköznapi beszélgetéshez, amelyek éppen úgy hozzátartoznak az ember életéhez, mint a testet tápláló harapás kenyér. Âm a beszélgetésnek is meg kell adni a módját, meg kell találni a legalkalmasabb helyet, ahol a szó pontosan úgy ér el a céljához, ahogyan azt szánták. Amikor aztán hamvadni kezd a parázs, és este lesz. az elhangzott szavak szárnyak nélkül is röpködni kezdenek és gyökeret vernek a hallgatásban, elmerülve az emlékek között... Szalay István Tóparti várakozás
