Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-12 / 85. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1985. április 12., péntek Ha felépül végre a házunk A művelődés épületei Nincs még egy évtizede, hogy véget ért a nagy művelődé siót thon-építési láz Ma- garországon. A hetvenes évek jobb gazdasági lehetőségeit kihasználva a városokban, a nagyközségekben kacsalábon forgó művelődési paloták épültek,, hirdetvén, hogy a település vezetői mennyire a szívükön viselik a kultúra sorsát. A reprezentatív avatási ünnepeket kedvtelve közvetítette a tv- híradó, helyszíni tudósításokban számolt be róluk az esti krónika. ám arról már kevesebbet szólnak a hírközlők, hogy mi történt az ünnepi percek elmúltával, megérte-e a néha több mint százmilliós beruházás. Ez a nagy építkezési hullám már a második volt a művelődési otthonok alig több mint harminc esztendős történetében. Az első az ötvenes évek elején az alapellátás intézményi bázisának kiépítésével egy időben zajlott. Az ekkor divatos rendezvénytípusokhoz alkal- mázkodva, nagy tömegekre számítva tulajdonképpen egyszerű volt a tervező dolga. Tervezett egy hatalmas termet — akkorát, amennyire a pénz futotta —, mellé néhány irodát és kiszolgáló helyiséget, és készen volt a művelődési ház. A befűt- hetetlen, a nézőkkel ma.már megtölthetetlen termek egy részét azóta átalakították, más részük használhatatlan és drága kölöncként nehezedik ma is a közművelődési intézményhálózatra. A hatvanas-hetvenes években már bonyolultabb volt korszerű intézményt tervezni, de néhány alapséma kialakításánál többre ekkor sem futotta. Minden épület középpontjában a merev, szentélyszerűen kiképzett színházterem állt, a lehető legdrágább és legbonyolultabb színháztechnikai gépekkel, berendezésekkel felszerelve. A tágas előtérben a ruhatár — esetleg büfé — a lehetőségekhez képest mindig rejtve maradt, hogy ne törje meg a tér ünnepélyességét, reprezentatív hatását. A hátsó traktusokon foglaltak helyet a szakköri szobák és a műhelyek, mellettük az irodák és a kiszolgáló létesítmények. Ezeknek az intézményeknek a működési rendje sem különbözött építészeti kialakításuktól. A programszervezés középpontjában a színházi és politikai nagyrendezvények álltak, amelyekhez minden másnak illeszkednie kell. Hiába ismerte fel a népművelő szakma már egy évtizeddel ezelőtt a helyzet tarthatatlanságát, és fogalmazta meg korszerű igényeit. a gépezetet nem lehetett megállítani. Még napjainkban is adnak át jó évtizede tervezett művelődési házakat. mert ezek a beruházások elhúzódnak. így lehetséges az, hogy a hatvanas évek ideáljainak megfelelő épületeket avattak az utóbbi években Nagykanizsán. Nyíregyházán, Szolnokon. Kecskeméten, Gödöllőn, Vácott és néhányat a fővárosban is. Felépítésükben érdekelt volt a városfejlesztési testület és az építő is. Köny- nyebb és egyszerűbb ugyanis egy helyen elkölteni százmilliót, mint ugyanazon a településen felépíteni ekkora összegből tíz kis klubot, klubkönyvtárat. A közművelődés szakmai gyakorlatában az utóbbi évtizedben megindult erjedés — új módszerek kikísérletezése, a közösségfejlesztés előtérbe állítása, a nyitottságra törekvés — tulajdonképpen a meglevő épületállomány ellenére ment végbe. Ez is azt bizonyítja, hogy magának a háznak sokkal kisebb a jelentősége, mint azt általában gondolják. A legrosszabbul megépített művelődési otthonban is lehet nyitott tevékenységet folytatni, ám ehhez először a szakemberek gondolkodását kellene alaposan „átépíteni”. Számtalanszor látjuk ugyanis azt a szomorú ellenpéldát, amikor a korszerűbb szemlélet jegyében tervezett épületeket megpróbálják visszaalakítani a régi ideálokhoz. Elfalazzák a nyitott tereket, lezárják az átjárókat, zárva tartják a játéktermeket, mondván, nincs ember, nincs pénz a működtetésre, s enélkül ki vigyázna a közvagyonra. Az természetes, hogy javaink védelme mindenkinek kötelessége, de ennek az a fajta túlhajtása, elbürokra- tizálása, amély a gondnokot és a portást teszi a művelődési ház legbefolyásosabb személyiségévé, megengedhetetlen. A központi kulturális intézmények mellett égető szükség lenne olyan klubokra, társas találkozóhelyekre is, amelyek ma gyakorlatilag alig léteznek. Ezek felépítése, működtetése sokkal kevesebbe kerülne, mégis több hasznot hajthatnának. A közösségszerveződés bázisai lehetnének, a lakóhelyi demokrácia működő fórumai. Néhány kezdeményezésen túl nem sok látszata van annak, hogy a döntésre illetékes szervek is felismerték ezeket az új igényeket. Bár kevesebb fénnyel és csillogással, de mégis ezen az úton indulhatnánk az új művelődési házak építése felé. P. F. Dr. Pálosi Ervin Dr. Lénárt János 60 ÉVVEL EZELŐTT KEZDŐDÖTT ... Hz egri uarromok első ffeltäröi Manapság évente sok ezer ember tekinti meg az egri vár romjait, bejárva a föld alatti folyosóit is. Hatvan évvel ezelőtt azonban még sokkal kevesebb látszott Eger leghíresebb műemlékéből, amelyet egykoron Dobó István és hadinépe tett a valódi hazaszeretet örök emlékévé. egyetemi tanár. Pataki Vidor pedig már 1938-ban Budára került. Ekkor Lénárt Jánosra maradt a kazamaták gondozása, fenntartása, amelyben Ignácz Sándor volt segítségére. Ugyancsak ő volt az, ak,i 1949-ben átadta a látnivalókat a Heves— Egri Múzeum megbízott igazgatójának, majd 1957- ben létrehozta az Egri Vár Baráti Körét. E néhány sorral szerettük volna felvillantani annak a három embernek az emlékezetét, akik törhetetlen lelkesedésükkel elévülhetetlen érdemeket szereztek az egri vár történetének egy új fejezetében, amely velük kezdődött. Kiss Péter sőbb csatlakozó Pataki Vidor elsősorban a vár történetének kutatásával foglalkozott, illetve hiteles levéltári anyaggal segítette, támogatta a feltárást. Magyar és külföldi újságokban cikkeivel ő ismertette meg a világgal az erődítményt. Az 1930- as években a látogatók a feltárt maradványokon kívül nemcsak a kazamatákat tekinthették meg, hanem az előkerült leletekből berendezett szerény kis múzeumot is, benne kőgolyókat, régi érméket. cseréppipa-gyűjte- ményt stb. Heves vármegye és Eger város múzeumának szervezésében még mind a hárman részt vettek, ám az évtized vége felé elváltak útjaik. Pálosi Ervin 1940-ben Kolozsvárott lett tanszékvezető Pyrker János László érsek elsőként ismerte fel a régóta omladozó erősség megmentésének szükségességét. Felállíttatta az egykori várszékesegyház területén Casagrande Szent István szobrát, és kitisztíttatta a vár kútját is. Mégis e lépésektől még csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy az utókor a falak maradványait végérvényesen újra felfedezze magának. Az 1925 és 1949 közötti időszak rendszeres és tervszerű ásatásai három egri tanár nevéhez fűződnek : dr. Lénárt Jánoséhoz, dr. Pálosi Ervi- néhez és dr. Pataki Vidoré- hoz. Az ötletadó Lénárt János később nem vett részi látványosan a munkálatokban, de nem is szakadt. el azoktól. Mindenféle támogatás nélkül kezdték el munkájukat, de a bennük lobogó önzetlen lelkesedéssel az akkori nehéz gazdasági viszonyok között is példaadóan megtalálták a szükséges minimális pénzügyi fedezetet. A több tízezer köbméter földből sokat eladtak a MAV- nak területfeltöltésre. a Törökkertben vendéglőt nyitottak, később emléktárgyak készítésére kerámiaműhelyt létesítettek, s több „fogást" is alkalmaztak. Az ásatás ügyének fő mozgatója Pálosi Ervin volt, aki mint jogakadémiai tanár, tekintélyét is latba vetve tárgyalt és szervezett. A hozzá kiÁsatások a Kálvária-domb oldalánál (Kőhidi Imre reprodukciói) VASKA MIKLÓS: A váratlan harmadik Az életért folytatott hiábavaló küzdelem apró verejték- cseppjei ott gyöngyöztek homlokán. Mozdulatlanul pihent fehér dunyháján munkában oly sokszor elfáradt ráncos két keze. Zihálva kapkodott levegő után, mert úgy érezte, lassan-lassan elfogy körülötte. Félig lehunyt pillái alól nem tükröződött elő a haláltól való rettegés félelme. Csend volt a szobában. Csak az öreg falióra ingája jelezte halk. apró kattanásokkal, a soha meg nem álló, múló időt. Puha kéz simított végig homlokán, jólesett hűvössége. Szerette volna megfogni a karcsú ujjakat, de nem volt hozzá ereje. Nehezen nyitotta ki szemeit. Tekintetét fáradtan hordozta végig a megszokott, jól ismert bútorokon. Mintha búcsúzott volna tőlük, úgy időzött el hosszan egyiknél. másiknál. A falról, családi fényképükről fiatalasszonyként nézett szembe önmagával. ölében pólyában Aranka, mellette Péterke és János, a férje. Milyen szépen indult életük, és mi lett a vége! A feledés homályából, mint szakadt- ködfoszlányok úgy bukkantak fel az emlékképek. .. Szegény lány volt. Hozományának szépségét, tisztaságát, szorgalmát és kevéske stafírungját mondhatta csak. Mégis sokan legyes- kedtek körülötte. Egyik azért, hogy szeretője legyen, másik a fejét akarta bekötni. Szíve választottja János lett, aki maga is sokszor megízlelte a nyomorúság kenyerét. — Elboldogulunk mi is. ahogy mások teszik, ha igazán szeretjük egymást — mondotta, amikor jövőjüket tervezgették — és összeházasodtak. A szerencse melléjük szegődött. Szépen gyarapodtak anyagiakban. boldogságuk Péterke megszületésével teljessé vált. János büszke volt fiára, ahogy a férfiakban általában lenni szokott, ő inkább kislányt szeretett volna. — Ne búsulj, Katus, — a második lány lesz! — vigasztalta kedvesen. És igaza lett. Aranka születésével minden vágyuk beteljesedett. Örömük azonban nem tartott sokáig. A kislányról kiderült, szellemileg fogyatékos. A szörnyű valóság ólomsúlyként nehezedett lelkűkre. — Annyit kell szereznünk, hogy Péternek legyen miből eltartania húgát! — döntött János, és otthagyta állását. Vállalkozásokba kezdett. Disznókat, bikákat neveltek. Sok pénzt kerestek, jutott belőle autóra, balatoni villára, modern lakásra, és maradt még a betétkönyvben is. Amikor minden a legnagyobb rendben ment, akkor következett be a váratlan meglepetés. Harmadszorra is teherbe esett. — Most mit csináljak? —■■ kérdezte tanácstalanul az urát, aki habozás nélkül válaszolt. — Még kérdezed? Csak nem akarsz szülni? Elteteted! Nem vagy már fiatal, betöltötted a negyvenet, és itt a nagy fiad! Aztán arra nem gondolsz, mi lesz, ha ez is úgy születik, mint Aranka? Kire bízol két szerencsétlen gyereket? Bár szívesen vállalt volna egy harmadikat, igazat adott Jánosnak. — Jövő héten elmegyek a bizottság elé — ígérte, és ezzel lezárták az ügyet. Két nap múlva szokatlan esemény történt. Péter, aki szakmunkásképzőbe járt — nem jött meg a diákbusz- szal. Nyugtalanította a dolog, mert ilyesmi máskor nem fordult elő. A második járat érkezésekor a kapuból leste, jön-e a fia. Jött, de hogyan! Karja nyakába felkötve, keze bepólyálva. — Úristen, mi történt a kezeddel? Péter sápadtan, a fájdalomtól elkínzott arccal felelt: — Elszakadt a fűrészlap, s a gép nekivágta a kezemnek. A rémület lelke mélyéig megrázta. Rádöbbent arra, hogy a végzet bármikor lesújthat rájuk, és egyedül, támasz nélkül maradnak, ők, és a kislány is! Amikor este az urához bújt, átölelte, és csak any- nyit mondott. — Ha nem voltam öreg. hogy szeresselek, akkor egy gyerek felneveléséhez sem vagyok az! Megszülöm a harmadikat is. És akit akkor nem akartak, annak érzi simogató kezét, mielőtt elindul az ura és a fia után. Mert János és Péter nincsenek már. Nem tértek vissza arról a végzetes téli útról. — Műszaki hiba okozta véletlen baleset — mondták a rendőrök, de nem vigasztalta. Hárman maradtak. — Akar valamit, édesanyám ? Az aggódó szelíd hang, valahonnan nagyon-nagyon messziről jött. A belsejét markoló fájdalomtól, szemére könnyfátyol ereszkedett, amely eltakarta a megszokott kedves arcot. Csak a szemével tudott inteni. Halk sóhajként hangzott kérése. — Viseld... gondját. . Arankának.. . — Nem kell aggódnia miatta, anyám, a testvérem — Jó kislányom vagy — akarta mondani, de Marika a végtelenbe tűnt, és hiába kereste, mert a fény örökre kialudt megtört szeméből. — Édesanyám! — borult rá Marika, s az öreg óra egyhangú kattanása csendesen összeolvadt a halk zokogással. A sarokban üres tekintettel, maga elé bámulva, semmiről sem tudva, semmit sem értve ült Aranka. Dr. Pataki Vidor Napvilágra kerülnek a várszékesegyház romjai
