Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

Koros kocsik ka val kádja

(Szántó György (elvételei)

Negyven év! Sokaknak mintha tegnap kezdődött volna, mert minden napját nemes bélyegként bőrükbe égette a történelem. Negyven esztendő! Sokaknak könyvek lapjairól. filmszalagokról, dokumentumokból megszólaló múlt. Négy évtized! Nép. nemzet, közös, maga formálta — fényesítette, sötétítette — sorsa; tegnapja, jelene, holnapja. Negyvenszer tizenkét hónap. negyvenszer ötvenkét hét: mi mindenre volt elég, s mi mindenre nem! Az ország teljes fel- szabadulásának dátuma, április negyediké, ehhez a naphoz kötött a négy évtized, a negyven esztendő, ám előtte már hetek, hónapok sorakoztak egy új történelem naptárlapjain, a felszabadítók nyomán egy nép indult neki, indulhatott neki a szabadság birodalma felfedezésének. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésén — 1944. december 21-én, csütörtökön — elfogadott. a magyar néphez intézett szózatban ez áll: ^Szabadságot, széles körű politikai jogokat biztosítunk a dolgozó tömegeknek, hogy megvédhessék érdekeiket és hallathassák szavukat az ország ügyeinek eldöntésénél.” Megvédhessék... hallathassák... Akkor még nem tudtuk — és jó, hogy nem tudtuk, mert betoppanhattunk volna a tudatba, teherbe —, micsoda iszonyú rendet vágott sorainkban a háború. Félmillió halott, félmillió deportált, egymillió hadifogoly keleti és nyugati égtájak alatt, százezrekre rátelepült — a jogos, az Oktalan — félsz, aminek hatására elhagyták az országot. Sorsok tragédiái, éles

szögű kanyarjai mellé azután oda kellett írnunk az anyagi veszteséget. a háború következtében Magyarország nlemzeti vagyonának negyven százaléka pusztult el. Innét indultunk.

Rettenetes mélység...? Igen. az. de éppen ezért mámorító a magasság lehetősége. Lehetősége annak, hogy EMBER legyen az ember, sorsában^ önérzetében, méltóságában az, mert a saját gazdája, mert jelene, holnapja kovács» most már, megkapva történelme legnagyobb lehetőségét. Ezer minden ellen kellett harcba szállni, de a legfőbb, a legnagyobb küzdelembe önmagunkkal bocsátkoztunk, a kisemmizetteknek, az ezerszer rnegtiportáknak, a mindig meggyötörteknek sikerek és bukások közepette vált legfőbb kincsévé a itöbbé már nem görbülő gerinc, az alázkodástól, kiszolgáltatottságtól mentes mindennapi kenyér, a jog a szólásra, a hit az egyenrangúságban. Micsoda csata volt ez! Mert emlékezzünk csak, Illyés Gyula mit int a Puszták népében: „A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, haniem meglátszik még tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáitásira fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vér- mérsékletből, évezredes tapasztalatból az.” Igen, évezredes volt a tapasztalat; négy évtized elűzte ezt a lidércnyomást. Nem maradéktalanul, nem nyomok nélkül űzte el, ám egyre gyorsabb tempóban nevelte fel ez a négy évtized azokat, akik már nem tudták — nem kellett megtudniuk —, ki mindenkit illet meg a lekapott süveg, a bokacsattogtatás. a szobájából való hajlongva kihátrálás, az ezek jelképezte alá- és fölérendeltségi viszonyrendszer. Az így felnevelkedőket természetesen azok nevelték ilyenné, akik még tudták mindezt, megszenvedték, akik másokat nevelve magukat formálva éltek, azaz kettős teherrel, terheléssel.

Kettős teherrel, terheléssel éltek, élnek. Mert nemzetgazdaságot kellett új alapokon teremteni, s közben! önmagukat is újjá teremteni. Kettős teremtés tehát? Nem, nem: egy! összefüggnek, egymás nélkül csonkáik, együtt egészek, egészük formál emberből EMBERT. Tények, tapasztalatok sereglése négy évtizeden át a tanú rá, micsoda roppant bonyolultságú ötvözete nagynak és kicsinynek ez a formálás. formálódás. Ezer élveszü- löttből egyéves kora elérése előtt 116 halt meg 1941 -ben, most tizenkilencnél tartunk és — sokall* juk. Tízezer lakosra 11,6 orvos

jutott 1938-ban, most 31, akkor a lakosság 31 százaléka volt jogosult társadalombiztosításra. 1975 óta minden magyar állampolgár jogosult is egyben, s mégis menynyi — nem indokolatlan — gondunk, bajunk van életünk e részének intézményrendszerével... !

Az emberebb ember ön- és közteremtése megjár sugárutakat és ösvényeket, a szocializmus makro- és mikroköreit úgy szövi át, hogy egyre szorosabbá teszi egyéni és társadalmi sors kapcsolódásait. Emlékezzünk csak: 1949-ben a tizenöt évnél idősebb népesség minden százas csoportjából hetvenötén voltak azok. akik az általános — a korábbi elemi — iskolának legfeljebb a hetedik osztályáig jutottak el. döntő részük azonban két-négy osztályt járt ki csupán. Innét indulva lehetséges igazi hatásában látni azt, hogy míg 1938-ban 12 ezer volt, addig napjainkban százezer a felsőfokú oktatásban részesülő, hogy abban az utolsó békeévben 9,2 millió példányban jelent meg a könyv hazánkban, most pedig 100 millió felett járunk.

Száraz adatok, mert folyamatok végső sűrítései az előbbiek, bennük, mögöttük azonban családok, egyének tíz- és százezreinek küzdelme. erőfeszítése megélhetésért.

tudásért, majd szellemi, anyagi gyarapodásért, új, kis és nagy közösségeket jellemző magatartásmódokért, egy másfajta világlátásért, érdekegyeztetési mechanizmusért. Az érdekegyeztetés rögös útja olyan tájakon kanyarog, mint például az. hogy a felszabaduláskor minden tíz aktív keresőből kilenc fizikai foglalkozású volt, ma ez az arány hét; a fizikai dolgozók körében folyamatosan emelkedik a szak- és betanított munkások, csökken a segédmunkások részesedése; a kereső nők negyven százaléka szellemi, ügyviteli pályán található... s folytathatnék tovább annak igazolását, miként követelt egyéntől többet a társadalom, s mi módon gazdagodott erkölcsiekben, anyagiakban e többet nyújtás fejében az egyén.

Százezerek, milliók sejtjeiben él sajátos génként a tudat, mivé lehettek, lettek — emberből EMBERRÉ —, ám más százezreknek, millióknak már a készen kapott igazság a szocializmus igazsága, értékrendje, múltja, jelene, és jövendője. Ne kérjük számon egyik csoporttól sem azt, amit objektív történelmi helyzete, szerepe határozott, határoz meg, de igenis legyen — tükörbe nézésként — önelszámoltatás. közszámvetés tárgya az, miként lettünk, leszünk emberebb emberré. Miként leszünk olyanná, hasonlóvá, aki Veres Péter szavaival — azt mondhatja. ,a szívem az osztályomé, a lelkem a szépségé, az eszem a szocializmusé."

Mészáros Ottó