Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
Élni, most Az alkalom a számvetésre egyedüli: ám négy évtized dolgos hétköznapjainak összegzése óhatatlanul valamiféle „leltár" készítésére csábít. Hogy egyetlen évtized alatt építettünk egymillió lakást; hogy iksz mii- liárdért létrehoztunk egy. két, sok gyárat, erőmüvet; hogy kórházak és üdülők, üzletek és színházak, könyvtárak és vízlépcsők létesültek — és még sok-sok tárgyi bizonyítékát sorolhatnánk a gazdagodásnak, egy ország gyarapodásának. A nemzeti vagyonná vált munkát, amely alapvetően formálta át hazánkat a hárommillió koldus országából azzá, ami ma. Holott — úgy hiszem — a fontosabb dolog bennünk, emberekben zajlott le. Tessék belegondolni; ki jövendölte volna meg negyven évvel ezelőtt az iskolában számítógéppel ismerkedő diákot; azt, hogy ma nemhogy az emberekben, de már a tehenekben sem pusztít a tbc; azt. hogy egy falun élő gyári munkás (volt ilyen akkoriban?) most nyugat-európai körutat tehet saját gépkocsiján ; azt, hogy az egykori kubikosok ma milliméteres tűréssel öntenek betonba házakat, mert tudják, kitalálták a módját; azt, hogy helikopterrel permetezi a pilóta a nagyüzemi szőlőtáblát, billentve egyet a kisparcella fölött is, hiszen ember; azt, hogy Csillebércen gyermekként láthatja már nemzedéke más nemzetbeli társait gyermekünk, és megélt élménye lehet, ami nekünk csak élettapasztalat: együtt kell élnünk e Földön, és ez csak békében lehetséges — ki láthatta ezt akkor, vérben és mocsokban, nemzetként meggyalázva? Képeink e gondolat köré csoportosulnak, egyszerű hétköznapok történései. Megleshettük őket tegnapelőtt, ma, — és bízunk benne. hogy holnap, holnapután is. Változva már. Addig pedig nézzük á hazaindulóban kocsiját kereső siroki munkást, a gyöngyös- oroszi bányászt, csuvas vendégeink üzem- látogatását és a bolgár testvérdelegáció koszorúzását, a Miskolci Akadémiai Bizottságot a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, egy arcot a Csepel Autógyár egri munkásai közül, a Thorez Bánya arányait, neves egri kézsebészeket, egy népét megtartó hegyi falut. Szarvaskőt, a közeli hobbitelkén kapálgató csebokszári-Iakótelepi házaspárt, egy kecsegéző horgászt Kiskörénél, a Kékestetőt tátogató turistákat, a Mátraalja lankáin araszoló Rába Steiger traktort, az M3-as autópálya építőit, a szűcsi öregeket a napköziben, és a napközis táborban focizó jól öltözött lurkókat, és végül az önerejéből már szárnyalni tudó embert. Talán érzékelteti e 11 kép, milyenek vagyunk, hogyan élünk ma 1985-ben, de talán azt is mutatja: általunk gazdagodó, miattunk szeretnivaló hazában. Kőhidi Imre
