Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-03 / 78. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. április 3., szerda A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntető címet kapta (Folytatás a 3. oldalról) Andor Tamás, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla-díjas operatőre; B. Nagy János, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc- díjas magánénekese; Csajbók Terézia, az Országos Filharmónia szólistája; Fii- lemile Tibor, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc- díjas zenekari művésze; Gera Zoltán színművész. a Magyar Filmgyártó Vállalat filmszínésze; Gombos Katalin, a Madách Színház színművésze; Gulyás Dénes, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas magánénekese; Gyarmathy Tihamér festőművész; Hámori Ildikó, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze; Kelemen József Mun- kácsy-díjas ipari formatervező; Kottái Róbert, a kaposvári Csiky Gergely Színház Jászai Mari-díjas színművésze; Konrád György brácsaművész, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara magánbrácsása; Köti Árpád, a debreceni Csokonai Színház Jászai Mari-díjas színművésze; Králik János rendőr-alezredes, a Belügyminisztérium Szimfonikus Zenekara Liszt Ferenc-díjas vezető karnagya, a Zeneművészeti Főiskola docense; Láng István Erkel-díjas zeneszerző. a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára; Lendvai Ferenc. a Fővárosi Szabadtéri Színpadok Ieaz- gatósága Jászai Mari-díjas nyugalmazott művészeti vezetője; Ligeti Erika Mun- kácsy-díjas szobrászművész; Lossonczy Tamás festőművész; Lukács Lóránt, a Magyar Televízió Balázs Béla- díjas főoperatőre; Major Pál, a kecskeméti Katona József Színház színművésze; Máriáss József, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Jászai Mari-díjas színművésze; Mentes József, a Szegedi Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze; Mészáros Márta, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla-díjas filmrendezője; Molnár Edit Balázs Béla- díjas fotóművész, az MTI fotóriportere; Nemere László, a Magyar Televízió Balázs Béla-díjas rendezője; Novák Ferenc, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese Erkel Ferenc-díjas és SZOT-díjas művészeti vezetője; Nyilassy Judit, a Budapesti Gyermekszínház Jászai Mari-díjas igazgatója; Pászti Miklós, a Magyar Állami Népi Együttes Liszt Ferenc-díjas énekkarvezető karmestere; Pataky Jenő, a Nemzeti Színház színművésze, Petur Ilka Jászai Mari-díjas nyugalmazott színművész. Rékassy Csaba Munkácsy-díjas képgrafikus; Sas József, a Mikroszkóp Színpad Jászai Mari-díjas és SZOT-díjas színművésze; Simon Géza, a győri Kisfaludy Színház színművésze; Somló Tamás, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla-díjas operatőr-rendezője; Sváby Lajos Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola egyetemi tanára; Szabó Erzsébet Munkácsy-díjas üvegtervező iparművész; Szönyi Nóra, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas magántáncosa; Tahi Tóth László, a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze; Tury Mária Munkácsy-díjas festőművész; Vajda Béla. a Pannónia Filmstúdió Balázs Béla-díjas rajzfilmrendezője; Varga András előadóművész; Vaszkó Erzsébet festőművész; Vayer Tamás, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla-díjas díszlettervezője; Vágó Nelly, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas jelmeztervezője; Weisz Nándor, a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat Jászai Mari-díjas artistaművésze. Rockopera a Fővárosi Operettszínházbao A Fővárosi Operettszínházban március 29-én, pénteken este mutatták be Andrej Voznyeszenszkij—Alekszej Rib- nyikov— Veress Miklós: A „Remény” című rockoperáját. Képünk az első szovjet rockopera egyik jelenetét ábrázolja. (Fotó; MTI — KSj Az utcán sétáltunk, Ba- horec kollégámmal, amikor váratlanul oldalba bökött. — Láttad ? — pusmogta a fülembe, és előre mutatott. Tíz lépésnyire előttünk, közös ismerősünket pillantottam meg, Jozef Bresto- vanszky volt az, aki éppen fagylaltot evett és a papírját a szemétgyűjtőbe dobta. — Láttad? — súgta ismét —, jelemző, mi? A papírt a szemétgyűjtőbe dobja! Szeretném tudni, kinek akar ezzel tetszeni? Nem tudott többet mondani, mert a villamos éppen befutott a megállóba. Baho- rec, szinte megrendelésre, ugrott és nyújtotta a kezét egy idősebb nőnek; buzgó- ságában a lábára is lépett, aztán segített három bőröndjét leemelni a villamosról, bár az egyiket vissza keKett adni, mert az a másé volt... még leemelt egy ötéves és egy nyolcéves körüli kislányt is, amikor pedig egy tizenhat év körüld leánynak akart segíteni, egy fiatalember rászólt, hogy ne zaklassa a kedvesét... Közben minduntalan ud- ' variaskodott : — Kérem szépen, asszonyom, kérem szépen, kicsikém ... Megcsókolta a nő kezét is, jóllehet az tiltakozott, és hidegen biccentett, majd titokban letörölte a kézcsókot, a leányok pedig hangosan ka- carásztak. — Na, ez sikerült — mondta Bahorec és letörölte a verítéket a homlokáról. Jozef A. Tallo Érdek nélkül... Amikor néhány lépéssel tovább mentünk, súgva tette hozzá; — A főnököm felesége! Az ember mutassa mindig a legjobb arcát... Két napig nem láttuk egymást. A harmadik nap reggel a villamoson, munkába menet futottunk össze, sőt egymás mellé ültünk. Egy idős, ősz hajú asszony szállt fel a kocsiba. Mi mélyen el voltunk merülve újságunkba, Bahorec valósággal elbújt a nagy lapok mögött. — Láttad ? — sziszegte, és csak a fejével intett. Az egyik ülőhelyről Bres- tovanszky állt fel, és adta azt át az ősz hajúnak. — Jellemző, mi? — pusmogta a szomszédom mérgesen. — Szeretném tudni, miért csinálja? — Szerintem csak azért, mert rendes, figyelmes ember — mondtam —, udvarias! Legyen az ember udvarias ... Bahorec megsértődött, idealistának nevezett, erre én is megsértődtem. Nem is találkoztunk egy héten keresztül. Amikor újra összefutottunk, az arca ragtapasszal össze-vissza foltozva, a szeme alatt ököl nagyságú kék karika. — Szóval rendes, figyelmes. udvarias ember! — szólt méltatlankodva. Jól helybenhagyott! És ezért te vagy a felelős ... — Én? Hogyhogy? — kérdeztem csodálkozva... — Te mondtad, hogy legyen az ember udvarias... Pedig én nem bántottam őt, és még csak be se rúgtam! Csak egy kávéházba ültem be, két ismeretlen kislány asztalához, hogy szórakoztassam őket... és italt kínáltam nekik. Igaz, nem akarták elfogadni, de ez csak olyan női szokás ! És alig simogattam meg az egyiket, egyébként nagyon illedelmesen viselkedtem. És akkor a szomszéd asztaltól felállt az a szörnyen udvarias Brestovanszky... a többit elképzelheted ! Fájdalmasan felszisszent. — Pedig képzeld, a lányokat egyáltalán nem is ismerte! Mondott volna még valamit, de nem volt rá ideje. A sarkon a szól egy elegánsan öltözött úr kalapját görgette és Bahorec már startolt is. fekete kabátjában, mint valami nagy denevér, rohant végig az utcán. Amikor a manőver befejeződött, visszajött hozzám, lihegve, és így szólt: — Tudod ... ő a főnököm titkára... jó, ha az ember a legjobb arcát mutatja ... — és letörölte a homlokáról a verítéket. Fordította Antalfy István Emlékművet avatunk Ma Komló községben emlékművet avatunk, a felszabadításunkért elesett szovjet katonáknak méltó emlékművét. Nincs Heves megyében még egy olyan község, mint Komló, ahol több mint 500 szovjet katona lenne eltemetve, akik közül 200- nak ismerjük a nevétEzek a szovjet katonák soha sem veszítették el a végső győzelembe vetett hitüket, de sajnos már nem élhették meg azt a napot, amikor a sarló-kalapácsos vörös zászló lengett a Reichstag felett. Eszünkbe jut-e egyáltalán, hogy ez a nagy emberveszteség, a véráldozat, ez a tőlük kapott: szabadság! Hisz azt a több mint 500 szovjet katonát, akiknek holttestét Kömiőn helyezték magyar földbe, örök nyugalomra, szüleik, szeretteik várták odahaza, és sok-sok szülői könny hullott miattuk. A ma felavatásra kerülő szoborkompozíció talán emlékeztetni fogja mindezekre az arrajárót. Az alkotás két részből áll. egy fekvő és egy álló alakból, s mögöttük egy középmagas nyírfa. A fekvő alak szimbolizálja, hogy nagyon sokan elestek a fasizmus elleni gigászi küzdelemben, a felszabadításunkért folytatott harcokban. A kompozíció álló része magabiztosan hirdeti a győzelmet, a helytállást, a fennmaradást. s mindazt, hogy nem volt hiábavaló a mérhetetlen szenvedés, a nagy emberáldozat. És a kettő együtt memen tó! Emberek emlékezzetek. s tegyetek meg mindent a békéért és azért, hogy soha ne legyen háború! Az emlékmű tervezője és részben kivitelezője az Egerben élő és alkotó Király Róbert szobrászművész, aki önzetlenül, önként vállalva, minden anyagi ellenszol gáltatás nélkül, felszabadulásunk 411. évfordulója tiszteletére készítette el ezt a munkát. Tisztelettel gondolva a szovjet népre, minden tőlünk telhetőt mcgtéve a tartós békéért, ma elhelyezzük a kegyelet, a megemlékezés virágait Heves megye déli részének felszabadításáért, értünk, a bé kében élőkért elesett szovjet katonák Kömiőn felavatandó emlékművének talapzatára. Köszönő szavakkal fordulunk az élőkhöz és tisztelettel emlékszünk a hősökre. Emléküket nemzedékről nemzedékre őrizzük. Egy „eldugott”kiállítás MÚZEUMI RITKASÁGOK ERKEN A munkája mellett szinte mindenki hódol valami hobbinak. Ebben tehát nem vagyunk különbözőek- Abban viszont már annál inkább, hogy vannak köztünk olyanok is, akik ezt a kedvtelésüket is nagyon komolyan veszik, és profikat megszégyenítő eredményekkel dicsekedhetnek el, ha erről a „másodállásról” faggatjuk őket. Ha Erken, vagy Tar- naörsön érdeklődnénk ilyen emberek után bizonyára mindenki dr. Gulyás Istvánt, a körzeti állatorvost említené. A „doktor úr” lakása egy kisebbfajta múzeummal is felvehetné a versenyt. A szobák berendezési tárgyai a legkülönfélébb korok hangulatát idézik. Gyönyörű, antik bútorok, a falakra felaggatott fegyverritkaságok, a szekrényekben található régi-régi eszközök egy tartalmas, szorgos életről árulkodnak. Ebben a barátságos környezetben beszélgetünk vele a pályájáról, s a történelem iránti érdeklődés kezdeteiről, indítékairól. Erken születtem — emlékezik vissza a múltra —, s minden élményem szorosan ideköt a hazai tájhoz. Tízéves voltam, amikor édesapám meghalt, így a továbbtanulásomat a családi ház nem biztosíthatta. Három esztendeig. 14—17 éves koromig Budapest újjáépítésén dolgoztam kőművesek mellett, mint segédmunkás. Ez idő alatt — hiszen ekkor még csak pár elemim volt meg — elvégeztem a fölsőbb osztályokat a dolgozók általános iskolájában. Miután ez sikerült, a jászapáti gimnáziumba kerültem. Említettem már. hogy anyagi lehetőségeink szerények voltak, s a középiskolára még gondolni sem mertem. Abban, hogy ez a titkos vágyam mégis megvalósult, óriási szerepe volt Göncző Józsefnek, szeretett tanáromnak. Meg kellett győznie édesanyámat, hogy engedjen tanulni, és ez azért volt nehéz, mert a fővárosban akkor már igen jól kerestem. Emellett ö intézte el számomra a kollégiumot és azt. hogy végig ösztöndíjas lehessek. Nyaranként persze továbbra is dolgoztam — sokszor a legnehezebb fizikai munkát vállaltam el —, s így csak- csak összejött a tandíj és a ruháravaló. A jó szemű pedagógus észrevette, hogy több szorult ebbe a tehetséges fiatalemberbe, mint átlagos képességű társaiba, hiszen nem volt titok, hogy tízéves kora óta falta a könyveket, és az iskolakönyvtár után az erki papi bibliotéka köteteit is elolvasta. A szorgos készülődés meghozta gyümölcsét, mert a gimnázium után 1953-ban rögtön az állatorvosi egyetem következett. — Gyerekkorom óta szerettem az állatokat, nem volt tehát nehéz a választás. Az egyetemi évek elteltével az Agárdi Állami Gazdaságban helyezkedtem el. Ott tevékenykedtem több mint 18 évig. Először, mint kerületi főállattenyésztőt alkalmaztak, majd üzemvezető lettem. Az első beosztásnak az a „titka”, hogy időközben Keszthelyen megszereztem a felsőfokú állat- tenyésztői képzettséget igazoló diplomát is. Nagyon megbecsültek azon a helyen, mert a kiváló dolgozó kitüntetés mellett többször külföldi tanulmányutakon is részt vehettem. Így jutottam el Jugoszláviába, Csehszlovákiába, sőt 18 napot az USA-ban is eltöltöttem. Teheneket vásároltunk, s eközben az Egyesült Államok tucatnyi nagyvárosát megismertem. — A pályával kapcsolatban egy utolsó kérdés. Nem bánta meg. hogy emellett döntött? — Nem. Most is rendkívül büszke vagyok, ha egy- egy beteg állatot sikerül meggyógyítani. Erre a sikerélményre szükségem van, olyan ez nekem, mint a színésznek a taps. Az már csak ráadás, hogy a szülőföldemen végezhetem ezt, mert 1978-tól újra Erk lett az otthonom. Az itt lakó emberek is szeretnek, megbecsülnek és jó érzés tudni, hogy adott esetben már alig várják, hogy leteljen a szabadságom. — Térjünk rá talán a történelem szeretetének, ismeretének a gyökereire... — Már szóltam róla. hogy a könyveknek nagy barátja vagyok. Évtizedek óta szaporodnak a kötetek — jelen pillanatban mintegy hatezer darab van —, s nem egy közülük valódi ritkaság. Nos. a história iránti vonzalmam is innen ered, bár a legnagyobb hatást egy mű, A régészet regénye tette rám. Hamarosan aztán a gyakorlatban is kamatoztathattam az ebből szerzett ismereteket. Az történt ugyanis, hogy még ott, Agár- don a gazdaság dolgozói komlót telepítettek az egyik dombra, s a földmunkák közben régiségekre bukkantak. Egy bronzkori település és a hozzá tartozó temető emlékeit találták meg. Sikerült rávennem őket, hogy ezeket a tárgyakat ne herdálják el, s egy kis pálinkáért. vagy pénzért sok anyaghoz hozzájuthattam. Szerencsés körülmény az is, hogy kiváló kapcsolatba kerültem a dunaújvárosi és keszthelyi múzeumokkal is. Mellesleg tudásom bővítéséről most sem mondtam le. hiszen rendszeresen tanulmányozom az Archeológiái Értesítőt, és tagja vagyok a Hadtörténeti Múzeum fegyverbarát szakkörének is. — Milyen tárgyakra tett szert az évtizedek folyamán? — Nehéz lenne felsorolni, mert szinte valamennyi kor jellegzetes darabjai megtalálhatók nálam; kő- és csontszerszámok, bronzkori tőrök, urnák római edények, poharak, Árpád-kori fazekak, pénzváltó mérleg, középkori sarlók. kaszák, szabadságharc korabeli szúró- %s vágófegyverek. I. világháborús kardok, és hatástalanított puskák. Ezen túlmenően a néprajzi anyag is számottevő. Különösen közel állnak hozzám a faragott, népi bútorok, valamint a korábbi magyar ipar remek kerámiatermékei, melyek zöme Városlődről, Telkibányáról, Bélapátfalváról, és Hollóházáról származik. — Gyarapszik-e manapság is a gyűjtemény? — Természetesen. Többnyire oly módon, hogy mikor valamerre járok, észreveszek valamit, ami felkelti az érdeklődésemet. Volt eset, hogy egy háznál a kutya egy puskacsőhöz volt láncolva, vagy a másik alkalommal egy gyönyörű márvány víztartóból etették a malacokat, sőt egyszer egy kő ágyúgolyó hevert az udvaron. Ezeket próbálom aztán megszerezni, persze nem megy mindig könnyen. Külön boldogság számomra, hogy lesz, aki átveszi tőlem a „stáfétabotot”. A kisebbik fiamat. Balázst — aki a jászapáti gimnázium harmadik osztályos tanulója — ugyancsak a múlt emberei, eseményei izgatják. A jogon szeretne továbbtanulni, így még szakmájába is vágna a dolog. — Ügy látom, hogy megelégedett ember. Lenne-e mégis valami vágya? — Igen. Ezt a gyűjteményemet a nagyközönség számára is szeretném hozzáférhetővé tenni. Felmerült az a gondolat, hogy Erken, vagy Tamaörsön egy kiállítóhelyet létesíthetnénk, ehhez én adnám a tárgyakat. Csakhogy a tanács nem tudott helyiséget biztosítani, s jelenleg erre nincs is remény. De hát minden álom nem válhat valóra... Ennek az elképzelésnek mégsem szabadna feledésbe merülnie. Már csak azért sem, mert nem lehetünk olyan nagyvonalúak. hogy az ilyen és ehhez hasonló hasznos, értékes ötletekre csak legyintsünk. Meg aztán talán tartozunk is ennyivel azoknak, akik mindannyiunk számára akarnak valamit adni. Sárhegyi István
