Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
jfc'^y nagyon sokat dolgozó város nruc valami egyedi hangulatú, szép centrumot teremtett maga körül, F« ma a százezre* Győr. amelyet Szántó György mutat hr olvasóinknak. F újja a homokot a hevesi határban a tavaszi szél. átfésüli a tavalyi giz- gazokat, megsimogatja a vadvirágokat, kergeti a bárányfelhőket. Birkanyáj legel a zöld gyepen, háttal a szélnek — egy fűzfabokor tövében — he- heverészik a juhász, mellette a két kutya. Nem akad dolga, a jószág csipeget, a frissen nyírott juhok — magukon csodálkozva — ácsorognak. bámulják egymást, könnyűnek érzik testüket gyapjú nélkül. A bárányok ficánkolnak a napsütésben, körülszaladgálják anyjukat, átbújnak a hasuk alatt, aztán szálalni kezdik ők is a friss füvet. Észrevétlenül közelítem meg a nyájat, a folyton fütyörésző. — sarat szikkasztó — szél becsapja még a kutyákat is, g juhász meg éppen a hátát fordítja felém. — Maga Sánta Ferenc? Az ember meglepődik, messziről visszaröppenő gondolatai és a váratlan vendég zavarba ejtik. — Hogy kerül ide? Ügy jön. mint a szellem. még a kutyák sem ugatják, vagy a szél fújta erre? — Megismer? Talpon van már. Tekintetével tetőtől tál" pig végigmér. aztán a felismerés pillanatában barátságosan a kezét nyújtja. — A múlt héten vártam! Üzente, hogy túzokot akar fényképezni, meg kedvére kisétálni magát a széles határban. A Zsiguli néhány száz méterre a nyá* ras szélén maradt a homokon, javaslom, menjünk a kocsihoz, hiszen a beígért két üveg vörös bor is ott maradt. — Gerlét fogjak érte, vagy búbos bankát? — Egyiket sem! Figyelje csak a túzokokat. itt a hazájuk a sziken a repce között. Szeretném megörökíteni a násztáncukat. Most egészen másról lenne szó Feri! A Gyermekvédő Intézetben mondták, hogy maga meg a felesége kihozott onnan „öt!’ gyereket, és nevelőszülőnek vállalkoztak... Itt az erdő szélen a kocsi mellett, úgyszólván szélcsend van. földre kerül mindkettőnkről a vastagabbik kabát. A juhász meghúzza a bort. kóstolgatja. ízlelgeti, nagyokat bólingat hozzá, szó nélkül is látni, hogy elégedett. — A vadvirágok iránt érdeklődik? — öt szál, egy csokorra való! A távoli pusztaságban mutatja meg igazi arcát a tavasz! Itt. ahol ér a szél. sül a Nap, a gazosban tojásán ül a fácántyúk, és a nyulak szerelmi mámorukban halálra kergetik egymást, ahol a tavalyi töviseket hajtja, forgatja, kergeti az arcot pirító szél, amíg „ördögszekér” nem lesz belőle, ahol a fiatal bárányok önfeledten bámulják a számukra teljesen új világot, és az ember tüdőre szívhatja a langyos, tiszta levegőt. — Lelenc gyerek voltam magam is! Apám a háborúban maradt, anyám felkerült Pestre cselédnek. ötesztendős lehettem, amikor utoljára láttam. Szerencsém volt! Jó gazdára akadtam, libát, malacot, bárányt őriztem, kijárattak velem még három osztályt is. Megnősültem, a magam embere lettem, de gyerekünk sohasem született. amitől aztán olyan szomorú volt az én szép feleségem, mintha mindennap újra, meg újra gyászolni kellene valakit. Tavaly, — így tavasz táján — bementünk a városba, felkerestük az igazgatót, és megmondtuk az óhajtásunkat: Gyerek kellene! — Nézzenek ki egyet! — ajánlotta, és kivezetett minket az udvarra a kis vadvirágok közé. Az én asszonyom ott forgott a lányok között, három is kapaszkodott a szoknyájába, nekem meg két fiúcska, — testvéreknek néztem őket — szorítgatta a kezemet. Sokáig figyelgettük, lestük őket. kérdezgettünk tőlük, válaszolgattak is szér pen. — Nem tudnak választani? — összesúgtunk az asszonnyal, ő magához szorította a három kis copfost, én meg karon kaptam a fiúcskákat, és így álltam az igazgató elé: — Mi már választottunk kérem. Mind az ötöt! Nagyot nézett az igazgató, aki finom ember volt. amikor megérkeztünk, még a fotelba is beleültetett, cigarettával kínált, jó szóval fogadott. — Azt mondják mind az ötöt? Heten bólintottunk egyszerre. — Ha csak egy mód van rá! — tettem hozzá még szóval is, mire ő ismertette velünk. hogy a megyében 1040 állami gondozott van, ebből 232 tartozik 165 nevelő családhoz, de egyszerre öt gyereket még nem vitt el senki. — Mi jó szülők lennénk. — nyugtatta az asszonyom is az igazgatói, és mosolygott, mint a hajnalban nyílit rózsa... A nyáj felől kutyaugatás hallatszik, nyulak futnak át a legelőn. azokat kergetik a pulik. — Rákhel, Jumurdzsák! — kiabál Sánta Feri a kutyáknak. Azok szaladnak még egy ideig, aztán 6zót fogadnak és visszata- temodnak a helyükre a nyáj mellé. — Furcsa ember maga! — szalad ki a számon. — Míértt mondja? — Még a kutyáinaik is olyan neveit, ad, amilyet legföljebb a bibliából, vagy holmi történelemkönyvekből olvas az ember. Nem válaszol, csak nézegetünk magunk elé. arcunkat a Nap felé fordítjuk, hiszien jóllesik a meleg, a mindent bearanyozó ragyogás, a macarak éneke is fülbemászó zene. Az ertdő szélén, — az arasznyira nőtt fű között — virágok nyílnak, a szélvédett helyeken sok-sok csokorra való ibolya. — Azófa eltelt egy esztendő! — mondom inkább magamnak, de Feri érti, hogy gom- bolyítamáim tovább az előbbi beszélgetés fonalát. — Többet ért ez az egy, mint azelőtt tíz! Sálrika, — a feleségem — a legboldogabb asszony a világon, a saját szülötteit sem szeretné jobban, mint ezt az öt szál vadvirágot'. — Miért mondja, hogy vadvirágok? — Csaik úgy! így neveztem él őket, amikor kihoztuk az intézetből, de azóta, mintha kicserélték volna mindegyiket. A fiúk élnek-halnak a bárányokért, kijelentették, hogy juhászok lesznek, ha kijárják az iskoláit ... A lányok sem vadócok, bár természetre különböznek egymástól, egyik komolyabb, a másik mosolygós, a harmadik meg folyton a könyveket bújja. — Juliskából tanárnő lesz meglátod! — jósolja néha az anyjuk, aki egyébként rájuk költené a Dárius kincsét. Még meg sem kaptam a pénzt, de már azon jár az esze, hogyha kifizetik a gyapjú utáni prémiumot, akkor beutazunk a városba. Vásárolni! Közelebb megyünk a nyájhoz, melegszik az idő, szelídül a szél, az anyajuhok egyik része a búzavetés felé kacsingat. — Rákhel! Jumurdzsák! Egy intés, egy mozdulat és a két kutya máris tereli vissza a tilos felé tartó birkákat, majd mint akik dolgukat jól végezték lefekszenek a korábbi helyükre. Távoli pillantásunkba belekerül három falu tornya, néhány dübörgő traktor, öt-hat ácsorgó őz a zöldellő búzaitábla közepén. Köze- lébb a gémeskút. — Nemrégen hozatta rend’ be a tsz —, himbálja a szél rajta az üres vödröt, nyikorgását idáig hallom. — Mennyire van innen a faluja? — Három kilométer. Órájára pillant, gondolkodni látszik, aztán ajánlatot fesz: — Jöjjön, megmutatom a varjútanyát! Elbámészkodunk, telik legalább az idő, aztán mire visszaérünk majdcsak többen leszünk... Negyedóra sem telik bele, amikor éktelen várj úkárogás jelzi, hogy a nyárfák sarjadó ágkoronái között varjak százai költenek. Egyik-másik hevenyéből összetákolt fészek szélén már ott ülnek a tétován mozgó, de repülni még nem tudó fiókák, miközben lármásan fogadják még -hangosabban károgó szüleiket. — Látott már egy helyen ennyi varjúfészket? — Azt mondják, jó a varjúleves! — A fiatalabbaknak sokan még húsát is megeszik. Delet harangoznak a három falu tornyában, amikor a varjútanyáról visszaindulunk a nyájhoz, ahol egyszerre megszaporodunk. — Sárika az öt gyerekkel! — mutat feléjük büszkén Sánta Feri. Ma szombat van, tudtam, hogy kihozza magával a vadvirágokat... Egyszerre érünk a nyájhoz, a kutyák ismerősökként ugatják meg az új jövevényeket. Az asszony leterít a fűre egy kendőt, ráteszi az ételhordót, a gyerekek pedig futnak, szaladnak az apjuk felé, majd köszönés után a kisbárányok között áll meg valamennyi. A juhász földre dobja a kabátját, arra ülteti a feleségét, aki kedvesen kínál mindkettőnket: — Egyenek! Kapros bélest sütöttem, mert a gyermekeimnek ez a kedvence, — mondja magyarázatul és megigazítja a kendő alól előbújt szép fekete haját./. Szalay István r()a dnivá c) k
