Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. március 23., szombat Hűséggel Báder Miklósné kongresszusi küldött portréjához „NINCS OLYAN, HOGY NINCS" Megteltek a „feneketlen’ kosarak Kereskedők — munkájukról Nem új megállapítás, mi magyarok igencsak sokat törődünk a hasunkkal, azaz szeretünk enni, az utána következő kellemes poharazgatást sem vetjük meg. Különösen érvényes ez az ünnepeken, amikor valósággal dúskálunk e földi javakban. Ilyenkor aztán valósággal ostromállapot uralkodik az üzletekben, hiszen mindenki hozzá akar jutni a csemegékhez. Ha megtaláljuk, amit keresünk, azt természetesnek vesszük, ha nem, akkor bosszankodunk. Nos, tavaly karácsonykor és szilveszterkor inkább csak az előbbi érzésben lehetett részünk, mert régóta nem tapasztalt bőség jellemezte boltjainkat. Ennek a „titoknak” próbáltunk utánajárni Eger két nagy forgalmú bevásárlási centrumában, éspedig úgy, hogy közben azt is bemutassuk, milyenek azok az emberek, akik a pult másik oldalán állnak, és milyennek látnak minket — vevőket. (Fotó: Szántó György) „Olyan légkört kell teremtenünk, ahol a nyíltság és őszinteség nem elvekben, hanem tettekben nyilvánul meg. Így nem csupán négyszemközti vagy fehér asztal melletti beszélgetésekben kap helyet a jobbító szándékú igazság." E tiszta, s a szenvedélyességet sem nélkülöző szavak a megyei pártértekezleten hangzottak el, s egy részletét képezik Báder Miklósné felszólalásának. A Hevesi Háziipari és Népművészeti Szövetkezet elnöke kétségtelenül nagy rakonszenvet váltott ki tartalmas, a „kényes” kérdéseket sem kerülgető szavaival, s méltán érdemelte ki, hogy küldötteink közt képviselje Heves megyét pártunk XIII. kongresszusán. Munkahelyén, a tenyérnyi, de igényes ízléssel berendezett irodában most életének mozaikdarabkáiból igyekszünk együtt összeállítani azt a portrét, mely mai valóját mutatja meg, azt az asszonyt, aki saját véleménye szerint életében egyszer kap ilyen lehetőséget, aki ezzel a küldetéssel — nagy szavak nélkül, de kétségtelenül — élete csúcspontjához érkezett. — Kezdjük a végén: hogyan lehet valakiből kongresszusi küldött? — Hogy valakiből hogyan lehet, arra általánosságban én nem tudnék, de azt hiszem, nem is lehet válaszolni. Ami engem illet, magamról azt tudom viszont mondani, hogy nálam az a bizonyos „végén” — az elején kezdődött. — Nem szeretném sajnáltaim magamat, de nagyon messziről, nagyon mélyről indultam. Szüleimmel és nővéremmel a Keskeny Pic- cer-tag egyik kis házában éltünk, édesapám a vasútnál dolgozott — nyugdíjazásáig egyazon munkahelyen, ezért gondolom, hagy hűségemet és kitartásomat talán tőle örököltem. Édesanyánk sajnos sokat betegeskedett, keresőként így ő nemigen jöhetett számításba, kevés kivételtől eltekintve a háztartást vezette, soksok türelemmel, valami varázslatos érzéssel, tudással tartotta fenn az alig semmiből a családot. — Emlék az iskolás, a kisiskolás korból : gazdag, tehetős nincs köztünk, mégis, a sok kis kopott ruhás között talán mi vagyunk a nővéremmel a sor végén — télen is a nyári szoknyánkban jártunk. Ez a tény hosszú éveken át, beleértve felnőtt korom nem kevés idejét is — súlyos nyomot hagyott bennem. Szinte bizonyos, hogy zárkózott, befelé forduló lettem, társaságokban nehezen oldódtam. — Mégis: ahogy előrébb- előrébb léptem iskolás éveimben, mindinkább szerettem volna bizonyítani, hogy ha szegény vagyok is. tanulni tudok, és az úttörő- foglalkozások programjainak szervezésében rövidesen szintén a leginkább aktívak egyike lettem. Nagyon szeretném. ha nem hangzana ez kérkedésként. azonjban úgy érzem, elhallgatni sem szabad: egészen apró koromtól húzott, vonzott valami belső kényszer, valami bizonyítási vagy összetartozási vágy a közösségbe, s ez tart mind a mai napig, holott már — ki merjem-e mondani önmagámnak? — harmincnyolc éves vagyok. Rövid időre hadd tegyünk itt pontot a monológ jelen szakaszához. Foglaljuk ösz- sze a következő, még mindig nagyon fiatal éveket azzal, hogy a mozgalom mindinkább meghatározta Veronkg életét, s ő is egyre több, felelősségteljesebb szerepet vállalt. — Mint már említettem — folytatja újra átélve az emlékek élményét — otthonról hűséget hoztam. és vágyat az emberekhez tartozni. De nemcsak saját családom indíttatásának köszönhetem ezt, hanem több tanáromnak, akik nemcsak tantárgyukat, de elvhűséget,, egymás megértésének szükségességét és értékét is tanították nekünk. Csontos Bélára, Barcsik Imrére, Nagy Jánosra gondolok sok más kedves tanárom között, akik szinte kézenfogva vezettek minket a jóra. Arra pedig külön büszke vagyak — ha szabad így mondanom —, hogy másodikos koromban a hevesi gimnázium első KlSZ-titkára lettem. Veronika nem nézhet visz- sza haraggal középiskolás éveire: a konkrét tananyag elsajátítása mellett még rengeteget tanult ugyanis, és kiválóan sikerült érettségi vizsgája után indokolt reményekkel jelentkezhetett az egri tanárképző főiskolára. — Nem mentem el a felvételire — mondja. — Felmértem, hogy szüleim és a nővérem eddig is mennyi áldozatot hoztak azért, hogy tanulhassak. Ók erőik végén jártak, nekem — mivel már a mozgalomból jól ismertek — gazdasági ügyintézői munkát ajánlottak az akkori járási KISZ-bi- zottságnál. Rengeteget köszönhetek az ott töltött évéknek. Igazából ott tudtam meg, hogy az egyenlegnek két oldala van: tartozik — követel. Órákon, éjszakákon át kerestünk minimális mínuszokat, amelyeket százszor szívesebben fizettem volna ki a zsebemből, de — nem lehetett. Tartozik — követel. Zsenge gyermekkorától kezdve Veronka egyre azon van, hogy — amennyire csak lehet — ne boruljon fel ez a képlet. És nincs könnyű dolga. Míg ő a KlSZ-bizott- ságon dolgozik, nagy változások történnek a háziipari szövetkezetnél: nyugdíjba megy a kedves, aranyos Juliska néni, a szövetkezetei megalapító Tompa Béláné. Báderné ekkor már öt éve a szövetkezet párttitkára, és éppen végén tart a második kisfiával otthon töltött gyesnek. Ekkor kerestek meg azok. akik párttitkárként talán legtöbb fenntartással fogadták: a középkorúak. — Azért nem akarod vállalni, mert nem bízol be- nünk — mondták —, és erre én elvállaltam. Jól emlékszem: 1975. március 26. volt, és engem, aki ehhez a szép munkához akkor oly keveset értettem még — megválasztottak a Hevesi Háziipari és Népművészeti Szövetkezet elnökének. Talán említenem sem kell, hogy a gyermekkoromból magammal hozott mozgalmi-politikai munka végig hű társam maradt, — Másrészt — és bár nem szívesen, de beszélgetésünk befejezéséhez közeledünk — furcsamód kicsit kificamo- dottaak érzem az életemet. Mert én mindenekelőtt a mozgalomban, a „hivatásos” politikai munkában akartam elsősorban részes lenni, de mintha nem egészen sikerült volna. Mindegy. Most — nagyon kemény tíz év után — már otthon érzem magam a jelenlegi helyemen. Jóleső érzés, hogy a konkrét gazdasági feladatom mellett elsősorban a megyei pártbizottság tisztel meg azzal, hogy különböző feladatokkal megbíz. Ami a gazdasági munkát illeti : a HISZ az utóbbi évek során hatalmas mérföldkő-lépésekkel tartott iramot a kemény korunk által feladott nehéz leckével. A szövetkezet eddig ötször érte el Az ipar kiváló szövetkezete címet, tíz év alatt 21-en érdemelték ki tagjaink közül a Népi Iparművész megtisztelő címet, Szocialista Kultúráért kitüntetésben pedig eddig nyolcán részesültek. — Befejezésül hadd említsük meg saját, tehát Báder Miklósné kitüntetéseit. — Tűzbiztonságért, Szocialista Kultúráért és a Békéért már kaptam kitüntetést, de a munkámért még nem. Illetve — nyújtja búcsúra kezét — nincs igazam. Mert kell nagyobb kitüntetés annál, hogy a párt- kongresszus küldötte vagyok ... ? B. Kun Tibor A Belvárosi ABC-ben a szokott kép fogad. Hangya- bolyszerű nyüzsgés, hosszúhosszú sorok. Nyilas József üzletvezetőt az eladótérben találom meg. éppen azt figyeli, hogy rendben megy-e minden, nincs-e fennakadás. — Régi motoros vagyok a szakmában — kezdi a beszélgetést —, mert már 1952- től a kereskedelemben dolgozom. A városnak szinte valamennyi pontján tevékenykedtem. többnyire vezető beosztásban. Egy éve kerültem erre a helyre, s nagyon jól érzem magam. Egyáltalán, szeretem ezt csinálni, mert változatos, folyton új és új arcok bukkannak fel a már jól ismertek mellett. Még akkor is ezt mondom ha sokszor nagyon fárasztó ez a foglalkozás, hiszen reggel fél 6-tól este 7-ig talpon lenni nem csekélység. — ön szerint mi a magyarázata, hogy az egyik legkedveltebb, legkeresettebb üzlet éppen a Belvárosi? — Örülök, hogy ez így van. Valóban szívesen jönnek hozzánk, kialakult az állandó vevőkörünk. Naponta három és fél ezren megfordulnak itt. Talán az az oka, hogy igyekszünk ahhoz az elvhez alkalmazkodni. miszerint „nincs olyan, hogy nincs’’. Emellett petv.ze a korszerű berendezés, a szel- lősy tágas térkialakítás is fontos tényező. Ezeknek köszönhető, hogy a t.avalyi forgalmunk 122 millió forint volt. s ez 7 millióval meghaladta a tervezettet. — Ezek szerint semmiféle gondjuk nincs... — Hát, azért hadd panaszkodjam egy kicsit. Előbb dicsértem a boltot, de azt is meg kell jegyeznem, hogy inkább a mának készült, mint a holnapnak. Sok esetben súlyos tárolási gondjaink vannak, mert a mélyhűtő kamráink nem elegendőek nagy mennyiségű áru elhelyezésére, ráadásul a göngyöleget sem tudjuk megfelelően raktározni. A kifogástalan kiszolgáláshoz ötvenöt dolgozó kellene, ehelyett negyvenhármán vagyunk. Ez még nem is lenne baj, de az összetétel kívánnivalókat hagy maga után. Tanulóink zöme nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a jó kereskedő ismérvei. Az igyekezet is hiányzik, meg a talpraesettség is, hiszen milyen eladó lesz abból, akinek képletesen szólva „megalszik a szájában a tej”, és amikor a nevét kérdezzük, csak pislog. Már a kiválasztásnál gondolni kellene ezekre a szempontokra. — Megfogalmazódott-e már önben, hogy milyen az ideális vásárló? — Akármilyen is valaki, nekünk csak egy lehet a célunk: úgy menjen el innen, hogy elégedett, mindent megkapott. Az azonban jó lenne ha apróbb-cseprőbb problémáikkal hozzánk fordulnának, és nem írnának rögtön harcias leveleket ide vagy oda. Mi értük vagyunk, és ha tudunk, szívesen segítünk, tehát feltétlenül bíznunk kell egymásban. Azt is figyelembe kellene venniük, hogy amennyit ők megkövetelnek maguknak, azt eladóink is elvárhatják tőlük. Még egy jellemző: nagyon hálásak is tudnak lenni. és — ha nincs kifogás — visz- szatérnek hozzánk. — Említettük már, hogy a jó ellátás a legfőbb vonzerő. Hogyan lehet ezt biztosítani? — Sokszor nagyon nehezen. Ez különösen érvényes volt a karácsonyra és a szilveszterre. Ilyenkor szinte feneketlenek a kosarak, s az ötezer férfi és nő egyike sem távozhat üres kézzel. Boldog vagyok, hogy tavaly erre nem került sor. Mi a magyarázata? Mindenekelőtt a jó üzleti kapcsolatok kialakítása. Meg kell találni azokat a partnereket, akik pontosan, precízen szállítanak. Az élelmesség mellett a jó értelemben vett összeköttetés is szükségeltetik. Ezeket évek alatt kell szőni- szövögetni, mert enélkül semmire sem jutunk. A tartós hiánycikkek esetét kivéve, azt hogy tömöttek legyenek a polcok, kis odafigyeléssel biztosítani lehet. Ennek köszönhető, hogy sem az ünnepek előtt, sem közben nem panaszkodott ránk senki. Munkatársaim persze jórészt csak a kíméletlen hajszára, a fáradtságra emlékeznek vissza. — Ez valóban igaz — helyesel Nagy Sándomé. aki a csemegerészen dolgozik — Karácsony előtt még este 7 órakor is sor kígyózott a pult előtt, de ilyenkor sem lehet azt mondani, hogy lejárt a munkaidőnk. Egy percre sem lehetett kikapcsolni, vagy elmélázni. Fizikailag is kimerültünk, mert több tonna árut kellett megmozgatnunk. Érthető hogy a vevők is ingerlékenyebbek voltak a szokásosnál, de azért különösebb nézeteltérésünk nem volt. — Egy-egy ilyen nap után nem gondolt arra. hogy inkább más pályát kellett volna választania? — Á, szó sinco róla. Gyermekkorom óta ezt csinálom — igaz. hogy akkor még csak játékosan —, nem akarom abbahagyni. Az embereknek szinte minden fajtája. rétege megtalálható itt. szeretek velük foglalkozni. Sőt, azt is elárulhatom, hogy ezen a területen még tovább kívánok jutni, és egy magasabb kereskedelmi iskolába fogok felvételizni. Mikor a Bástya ABC .főnökét”, Nagy Lajost faggatom, ő is a vevők igényeinek kielégítését tartja elsőrendűnek. — Kétségtelen, hogy ez rengeteg utánajárást, telefonálgatást, szaladgálást követel meg, de nincs más mód. Megtanultam ezt a szabályt régen, volt alkalmam rá, hisz végigjártam a „sza márlétrát” : voltam segéd, tanuló, boltvezető-helyettes Nekünk sincs okunk szégyenkezni az év vége miatt, viszont azt sem tagadom, hogy már októberben és novemberben felkészültünk erre az időszakra. Megérte mert vásárlóinktól csak elismerést kaptunk. Mi is jól jártunk, mert egy-egy esti elszámolásnál több mint félmillió forint volt a kasszákban, Filep Andrásné pénztáros — ő itt az abszolút törzsgár- datag. hiszen mióta ez az üzlet felépült, itt szorgoskodik — szintén azt fejtegeti, hogy minden rendjén volt, de azért nem kívánná most hirtelen vissza azokat az órákat. — Már maga az is kimerítő, hogy hány kilogrammot emelünk fel. Ezen túl pedig egy pénztáros igazán nem tévedhet sem az egyik, sem a másik oldalra. Nem is beszélve arról hogy mennyire kellett sietni, hiszen mikor magam mögé néztem, azt láttam. hogy hányán, de hányán várnak még kosárra. Szerencsére — kevés kivételtől eltekintve — megértőnek bizonyultak, és ezzel segítettek engem. Ahogy én tapasztaltam, ezt a megértést várják el tőlünk, méghozzá jogosan. És ne feledkezzünk el róluk akkor sem, amikor a jó ízű vacsora után egy pohár bort kortyolunk és rágyújtunk egy cigarettára... Sárhegyi István Az ünnepi asztalok jellegzetes kellékét, a kötözött sonkát készíti Nagy Ferenc és Horváth József Húsvéti ünnepekre— Gyöngyösről A GYÖNGYSZÖV Afész húsfeldolgozó üzemében már javában készülnek a húsvéti ünnepekre. Az alapanyagot a sertéshizlaló szakcsoport tagjai biztosítják. Az itt készült házias ízesítésű töltelék, kötözött, füstölt áruk a Mátraalja közel 200 kereskedelmi egységébe jutnak el. A készáruraktár füstölt paraszt sonkáit és kolbászait vizsgálja Bálint István és Kollár Károly (Fotó: Szabó Sándor)
