Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-22 / 68. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. március 22., péntek JÁTÉK AZ „ÖRÖK” SZERELEMRŐL Színházi premier Zagyvaszántón Részlet a Varsói melódiából: Zsurzs Kati és Benkö Péter új könyvek Vasárnap délután fél 6. A kétezer lelket számláló köz­ség, Zagyvaszántó művelő­dési háza előtt gyűlik a kö­zönség. Ritka alkalom ez: a Hatvani Galéria és Játék­szín soron következő bemu­tatóját. Zorin Varsói meló­dia című játékát tekinthe­tik meg a színpadon. Az öl­tözőben Zsurzs Kati és Ben- kő Péter már készül a pre­mierre, rendbeszedik jel­mezüket, sminkelnek, csen­desen beszélgetnek. A ren­dező. Petrik József idege­sebbnek tűnik. Jön, megy, egyik cigarettát a másik után szívja. Ugyanígy teli van izgalommal Kiss István- né, a kultúrház vezetője: mennyien jönnek el. telt ház lesz-e ez alkalommal, bíz­hatnak-e a sikerben? Annál is inkább kérdés ez, mivel a hatvaniak mind a négy előadását lekötötték. Végül néhány foghíjtól el­tekintve megtelnek a szék­sorok, ami nagy szó. mert hasonló estre még nemigen került itt sor. Talán, ha szét­viszik a hírét a nézők, ha jól szórakoznak: a követke­zőn már táblás ház is lehet. Mostmár csak azért kell szo­rítani, hogy az itt levők rá­hangolódjanak a látottakra, átadják magukat a történet­nek. A várakozás izgalmát az az elcsöndesülés követi, ame­lyet jól ismer a színházba járó. Szinte szertartásosan némulnak el az emberek, megéreznek valamit az ősi misztériumból, amelyet az előadás jelent. Minden szí­nész tudja, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell jelennie. S máris egy hangot hallunk, amely messze sodor térben és időben. Emlékezik egy olyan pillanatra, amely közvetlenül a háború után volt: a bekének, a győzelem­nek örvendő Moszkva egy estéjébe érkeztünk. Chopin- hangversenyen vagyunk, ahol egy fiatal lány — akit Zsurzs Kati alakít — várja barát­nőjét. Helyette egy megle­hetősen modortalan és ke­véssé zeneértő. ám annál jó- képűbb fiú érkezik. A Ben- kő Péter megformálta fia­talember azonnal csapja a szelet a szép teremtésnek, aki mint kiderül: lén gyei. Tanúi vagyunk a szerelem kialakulásának. ahogy az újabb és újabb találkozások mind közelebb viszik egy­máshoz a két ifjút. Gyönyö­rű és örök ez a játék: a tör­vények viszont durván be­leszólnak a románcba. Le­hetetlenné válik házasságuk a fennálló rendelkezések ér­telmében, így el kell vál­niuk. Még két alkalommal láthatjuk őket együtt: tíz. majd húsz év múlva. Egy évtized még nem oltotta el a lángokat, de kettő már jóvátehetetlenül elmosta az emlékeket, szétszakította a kötődést. Kevesen lehetnek olyanok, akiket nem érint meg ez a mű. Alig van olyan ember, aki ne őrizgetne magában a másik nemhez való kapcso­latában olyan emléket, amely ne hasonlítana a da­rabbéli helyzethez. Ráadásul a legfájóbb a beteljesületlen- ség, a reménytelenség. Ilyen úton jut el hozzánk a szer­ző mondandója. Figyelmez­tet ez az alkotás arra, hogy jobbik énünk, fogékonyabb valónk elhamvadhat, végér­vényesen eltávolodik tőlünk fiatalságunk. „Elzúgnak for­radalmaink” — mindaz, amit fellángolásaink terem­tenek. amikor még nem tu­datosan fogjuk át a világot, hanem érzelmeinkkel talán még pontosabban érzékeljük mi az igazság, mi jelenti a valódi egymáshoz tartozást. Talpraesett, mai lányt for­mál meg Zsurzs Kati. Olyat, aki nagyon pontosan tudja, mit és hogyan kellene csi­nálni az életben, csakhát a „mamlasz” férfiak nevelhe- tetlenek, de kamaszos szer­telenségükben „kibírhatatla­nul” szeretetreméltóak. A színésznő egyéniségének leg­mélyéről fakadt az alakítás, talán a nézők a darab után nem is hinnék el hogy más­milyen. Voltaképpen róla szól az egész játék, Zorin va­lószínűleg a női nemhez va­ló egész viszonyát beleírta ebbe a műbe. Olyan figurát gyúrt, aki valóságosabb, mint Kiss Istvánné, a művelődési ház igazgatója a másik alak, hitelesebb. Már-már lelép a színpadról, annyira életszerű. A Benkő Péter alakította fiú sokkal inkább a nő hatása alatt áll, az ő lendülete, ereje so­dorja pályáján. De talán így van a való­ságban is. Ha nem is vall­juk be, mi férfiak a nők alakító, formáló kezében va­gyunk. Sokszor szeretettel, sokszor haraggal, játékkal — de mégiscsak a maguk ké­pére formálnak bennünket. Persze lehet, hogy a „másik oldalról” az ellenkezőjét lát­ják ennek. A rendező, Petrik József világos, tiszta ívelést adott ezeknek a gondolatoknak, jól teremtette meg a környe­zetet. kitünően értelmezte a jeleneteket. Valóban elhisz- szük neki, hogy pillanatok alatt évtizedek telnek el. A közönség jól veszi a ooéno- kat. de ezen túl kitűnően reagál minden rezdülésre. Értik, érzik, mire „esküdött össze” itt a szerző, szm.tsz és rendező. S akik talán még élőben soha nem láttak szín­házi előadást, azok is jól követik a látottakat. A Hatvani Galéria és Já­tékszín vállalkozása ezen az estén is a közművelődés ügyét szolgálta. Olyan hely­re vitte el új bemutatóját, ahol ezáltal „megtört a jég”. Azok, akik tanúi voltak a sikeres premiernek, bizo­nyára szomszédaikat, roko­naikat barátaikat is rábír­ják arra, hogy eljöjjenek a következőre. Legalábbis a művelődési ház igazgatója szerint ez a legjobb hírve­rés: ha azon sopánkodnának, hogy úgyse jönnek el az em­berek itt ilyesmire, akkor nem is lenne érdeklődés. Így azonban megízlelik az elő­adás varázsát, s előbb-utóbb színházértő közönség alakul ki itt is. Gábor László A Magyar Századok című sorozat a Szépirodalmi Könyvkiadó jó néhány igé­nyes vállalkozása közül is egyike a legértékesebbnek. Az ötvenes évek végén in­dult, szép nekibuzdulás után lassan-lassan elsatnyult. pe­dig olyan nagyszerű művek jelentek meg akkor e soro­zatban. mint például Beth­len Miklós önéletírása. Ta- nárky Gyula naplója stb. Volt olyan időszak is — 1964 és 1974 között —, amikor tíz év alatt csupán egy mű jelent meg. Az utóbbi né­hány évben élénkülni lát­szik nemcsak kiadása, de a közönség érdeklődése is. 1978-ban szinte új folyama indult a sorozatnak, mely a forradalom és szabadságharc, majd a megtorlás, az abszo­lutizmus korszakának fel­dolgozását tűzte ki céljául. A legújabb A föld megőszült címet viseli (válogatta Tóth Gyula), s a Bach-korszakta ad bepillantást, eddig talán soha nem látott mélységgel és élességgel. t\ több mint ezer oldalas gyűjtemény el­ső része a hatalmi gépezet kiépülését, Bachot és rendőr­ségét, a kémek és besúgók világát mutatja be, nem ép­pen szívderítő olvasmány­ként. Szilágyi Sándor, a ké­sőbbi neves történetíró a cenzúra viszonyait, minden­re kiterjedő hálózatát és hi­vatalát mutatja be. Kevés­bé köztudott, hogy az 1850- es években különböző ellen­állási kísérletek bontakoztak ki Magyarországon, melyek meghiúsulását könnyen meg­érthetjük, ha már olvastuk az előző részt: az önkény- uralom kémvilágát bemuta­tó emlékiratokat, naplókat. Kihallgatási jegyzőkönyvek­ből, merényletekről és szer­vezkedésekről olvashatunk Gasparich Márk Kilit, Libé- nyi János, Figyelmessy Fü- löp, Orbán Balázs, Koós Fe­renc, Deák Farkas leírásai­ban. Ez utóbbi emlékiratnak a szerkesztő — a műből vett idézettel — ezt a címet ad­ta: Részint megőrültek, ré­szint kedélynyavai.vába es­tek. De nem sokban külön­bözik tőle Vasváry Ferenc sóhajtása sem emlékiratá­nak elején: összevertek té­ged fiam, ki cselekedte ezt veled? Nagyon érdekesek a korona elrejtéséről szóló le­írások Bónis Sámuelné, Ház­mán Ferenc, Szemere Berta­lan tollából. A magyar könyvkiadásnak mindig kedvelt és sikeres vállalkozása volt az anekdo­tagyűjtemények kiadása. A magyar anekdotagyűjtők kö­zül mindmáig a legterméke­nyebb Tóth Béla, kinek hat­kötetes Magyar anekdota- kincs című gyűjteménye több mint fél százada vár új ki­adásra. A Helikon Kiadó most nem ezt adta ki, ha­nem a Mendemondák című kötetét A világtörténet fur­csaságai alcímmel, vagyis gyűjtésének nem magyar vonatkozású anyagát, persze ez az összeállítás legalább annyi érdekességet, meghök­kentő dolgot tartalmaz. Egy­néhány a sok közül. Mit ;s mondott Kálmán király a boszorkányokról? Hogyan szökött meg Casanova a ve­lencei ólomkamrából, szán­kózott-e nyáron Mária Te­rézia, saját találmánya vég­zett-e Guillotin doktorral, mit mondott hóhérának Ma­rie-Antoinette, feléledt-e Haynau a boncasztalon? Sok, világot járt ál- vagy igazi történet foglalkoztatta az emberek fantáziáját. Elindult valahonnan egy kis pletyka, s mire visszajutott, fantasz­tikus történet kerekedett be­lőle. Mindenesetre ma is nagy érdeklődéssel néha borzongással és nagy élve­zettel olvashatjuk őket. Hasonló jellegű — csak valamivel komolyabb témá­jú — a Helikon Kiadó má­sik könyve, Kertész Manó Szokásmondások című gyűj­teménye. Nem szólásniondá- sok. hanem olyan mondások, amiket szoktunk mondani, de eredetét rendszerint nem ismerjük. Például: veremre visz, verembe esik, egy gyé­kényen árulnak stb.. me­lyekből közmondások is ere­deztethetek, vagy legalábbis azt gondoljuk. Holott, mond­juk, az Aki másnak vermet ás, maga esik bele éppen nem a népi vadászatból szár­mazik, hanem a Bibiliából. Kertész könyve felöleli nyel­vünk művelődéstörténeti em­lékeinek szinte teljes tárát. Gyülekezik a közönség, az előtérben a darab rendezője figyeli őket (Fotó: Szabó Sándor) X SZŰCS MARIANN: Tepsi A játékterem egy kiszu- perált pinceüzlet helyén nyílt. Egyik napról a másik­ra hatalmas neonreklám fickándozott a bejárat fe­lett: ..HIGH PLAY PLA­YER”. Hol a „play”, hol pe­dig a „player” villogott. Fejmagasságban egy tábla figyelmeztetett a lejárati lépcsőkre, persze magyarul. Tepsi, ötszáz forintost szorongatott a zsebében, bol­dog volt. Végre játszhat! Végre ő nyerhet! Vesztesé­ge legföljebb az a páncélos, amit megzabál a gép. Irtó jó játék ez. Rúghatja, szid­hatja, nem szól vissza. Vil­log, kacsingat, zörög zu­bog. pörög. És ami a legfon­tosabb, itt ez az öt kiló a zsebében, egész este gom- bozhat a videók előtt is. Tepsi magabiztosan nyom­ta le a játékterem ajtaján a kilincset. A cigarettafüst szinte visszalökte egy lép­csőfokkal feljebb, a fejét is majdnem beverte. Nagy lé­legzetet vett, és hanyagul berúgta az ajtót. Megállt és a sűrű füsthöz szoktatta a szemét. Jóleső érzéssel ka­paszkodott a zsebében levő ötszázasba. A pénztárosnő, tartósítva a füsttől, kicser­zett arcán szétszakadt -egy széles vigyor. — Mi van, Tepsikém, he? — öt kiló. Váltsd be! — lökte a pénzt Tepsi a nő elé, és mint egy amcsi film hő­se, feszülten zongorázott ujjaival az apró pénztárnyí­lás ablakában. — Ne pöcköld már, meg­őrjítesz! — vakkantott rá a nő, majd villámgyorsan le­számolta a zsetonokat. — Kösz. — Számold le, hogy rend­ben legyen! — Tutti, hogy okésan le- perkáltad, agyő! — fordult a sarkán körbe Tepsi, és hosszú, nyújtott lépésekkel elindult a füstködbe. A zse­tonok sose látott-érzett mér­tékben masszírozták a comb­ját. Mind a két nadrágzse­be tele volt velük. Kívülről tudta, hogy melyik flipper mit tud, melyik videón van­nak a legbaróbb játékok, de most csak állt, és őrült ká­bulatban morzsolgatta zse­bében a zsetonokat. Most annyit játszhat, amennyit akar! Nem kell lejmolni a haveroktól egy tízest, nem kell megalázkodni egy me­netért. Tepsi bárónak, her­cegnek, királynak érezte magát. Sőt! Mint a luxus filmek bankot robbantó aranyifjúja! ötszáz forintért itt hever előtte minden flip­per, minden videó! Srőder, az első béből kö­zeledett Tepsi felé. össze­ráncolt homlokkal, szinte behorpadt a feje, szívott egy agyonmorzsolt cigit. Amikor Tepsi elé ért, kiguvadt szem­mel nézte a fiú dagadt zse­beit. — Ez? — mutatott a zse­bekre. — Van — vont flegmán vállat Tepsi. — Fizess be engem is! — Megbuggyantál, haver? — És én, amikor jöttél a múltkor, nem szívóztam ! Na, adj egy zsetont! Tepsi hunyorított, aztán lassan előhalászott egy gyűrt cigarettát. Srőder szolgálat- készen adott tüzet. Tepsi mélyet szippantott, aztán lassan karikákat eregetett. Szerette volna félrelökni Srődert, átlépni rajta, mert saját magát látta, ahogy kunyerál egy vacak zsetont, emiatt a rohadt játék miatt, mennyire kiszolgáltatja ma­gát az ember! Ez az őrület! Behunyta a szemét, de így is tisztán látta, ahogy Srő­der csörgő nyállal áll előt­te, ahogy a pincsikutya sze­meit ráfüggeszti, ahogy iz­zadt tenyerét a seggihez tö­rüli. Csóró kis pancser! — Legalább egyet adjál, he! — remegett Srőder, mint a narkó nélkül maradt ká­bítószeres. — Egyet, az is­tenért! Tepsi laza mozdulattal, mint egy nylon függönyt, eltolta Srődert, és egyenesen a kedvenc flipperéhez ment. Srőder egy évvel volt fia­talabb Tepsinél, de alkata kisportolt, erős vállakkal. kétezer olyan szélesnek né­zett ki, mint a másik fiú. Könnyedén megragadta Tepsi dzsekijét, és magához rántotta. — Ide figyelj, te mocsok! — sziszegte. — Eressz! — nyögte ki Tepsi. — Honnan van ennyi pén­zed, mi? A teremben egy pillanat­ra mindenki odakapta a fe­jét, aztán csak röhögtek, né- hányan sörös üvegeket emel­tek a fiúkra, aztán katto­gott tovább az őrjítő játék. Csak pröttyögést, búgást. csilingelést, berregést, nye­kergést, koccanásokat, puf- fogást lehetett hallani. Em­beri hang nem keveredett a gépek cürmékelésébe, gar- gagyolásába, sípolásába. — Kopj le! És semmi kö­zöd hozzá! — kapkodta a levegőt Tepsi, és úgy fic­kándozott Srőder markában, mint egy riadt giliszta. — Sose volt ennyi zseto­nod. A rohadt életbe, köpd már ki, hogy honnan van a lozsó! — türelmetlenkedett Srőder. — Oké. Csak eressz már el, mert megfulladok ! Tepsi arca lassan vissza­nyerte eredeti sápadt színét. Megigazgatta dzsekijét, fé­sűt vett elő, és gondosan hátrafésülte haját, mint a kedvenc punkegyüttes szóló­énekese. Megnyalta a szája szélét, és mélyen belenyúlt a zsebébe. — Nesze — adta Srőder kezébe a maréknyi zsetont —, aztán kuss! Kuss az egészről érted ? ! Srőder bambán nézett a fiú után. Ez teljesen lökött, gondolta. Imbolyogva ment Tepsi után. markában a zse­tonokkal. — Te, visszaadom. Meg­gondoltam magam — nyom­ta a flipper tetejére a színes bogyókat. — Most meg mi a bajod, mi? — kapkodta össze a le­gurulni készülő zsetonokat Tepsi, de maga is érezted hogy ez az estéje már gally­ra ment. — Rohadt egy dolog lehet, ha ennyi pénzed van. Lop­tad, nem? Tepsi nem felelt. Mi köze ennek a bugris Srődemek ahhoz, hogy honnan van ne­ki pénze? És egyáltalán? — Honnan van? A teremben gurguláztak a flipperek, őrjöngve kavarog­tak a szintetizátorok hang­jai, diszkréten szisszentek fel a nyitásra készülő sörös­üvegek. Tepsi a flipper lap­jára kirámolta a maradék zsetonokat, és Srőder haját megragadva verte a zseto­nokhoz a fejét. — Nesze! Edd meg! Játssz! Na, nesze! — kiáltotta esze­lősen, majd hirtelen sarkon- fordult, és kivánszorgott a teremből. Amikor fölkapaszkodott a járda szintjére, két vele egy­idős lány bokázott el előtte. Ránéztek, aztán összevihog­va tovább mentek. Tepsi köpni szeretett volna, leköp­ni saját magát. Aztán lassán cigarettát vett elő, belehu­nyorított a fellobbanó láng fényébe és rágyújtott. Az állomásra ballagott, leült egy padra és gondolkodott. Mi a jó istent hazudjon az anyjának? Miért fújta meg azt az ötszázast? Miért?

Next

/
Oldalképek
Tartalom