Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-19 / 65. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. március 19., kedd S. H eti humor ét elején — Esküszöm, bíró úr, ártatlan vagyok! — És tüntetve volt már valamikor? — Sóba! Ez az első lopd- . som ! •k — Igazgató úr, ho’nap lesz az esküvőm. — És tőlem mit kíván? — Szeretném tudni, megengedi-e. hogy részt vegyek rajta. k — Háromszázat, vagy az életedet! — mondja a fegyveres támadó. — Inkább adom a pénzt — sóhajt az áldozat. — Tud visszaadni egy ötszázasból? k Marokpapi zömök harangtornya az egyszerűbb, kora középkori (atorony példája Pankasz 1731) körül épített haranglába A Móricz Zsigmond szülőfalujában, Tiszacsécsén álló harangtorony a fiatornyos, hegyes sisakú típus jeles képviselője Fatornyok, haranglábak a mai Magyarországon Falvaink egy része egyidős az államalapítással. Mások a következő századokban keletkeztek, illetve a tatárjárás-törökdúlás után települtek újjá. Am, lett légyen a falu Árpád-kori vagy későbbi alapítású, életében fontos szerepet töltött be napjainkig a templom és a harang. A templom volt a falu legfontosabb épülete, mert biztosabb védelmet nyújtott, mint a lakóház. A templom, mint a legtekintélyesebb épület, őrizte és továbbadta az ősöktől örökölt hagyományokat, a templom volt a közösség — a község — szellemi-művelődési központja. Tornyából messzire lehetett látni, harangjai az idő múlását jelezték. Délben ebédre hívtak, az esti harangszóval nyugodni küldték a föld népét. A harang, félreverve, a veszedelem elhárítására csődítette össze a lakosságot. Közismert első szent királyunk parancsa, hogy minden tíz falu építsen templomot. Mivel a templomépítés gondja a faluközösségre hárult, többnyire fából ácsolt, vesszőből font, sárral tapasztott, úgynevezett „pa- ticsfalú” kis épületeket emeltek. Egyébiránt a 18. századig élő szokás volt. hogy egy-egy közösség első templomát fából-sárból építette, ha a falu földesura nem járult hozzá a költségekhez, s csak később került sor maradandó kőépítményre. Ami nem ment olyan hamar. Középkori okleveleink garmadával tanúskodnak fatemplomokról. Faanyag és famunkához értő ács akadt bőven, ami kevesebbe került, mint a kő, tégla és kőmíves, esetleg freskófestő vagy kőfaragványo- kat készítő mester. A szegénységnek vagy az önkéntes takarékoskodásnak köszönhetően azután. — ha már tellett is a közösségnek kőtemplomra —, lemaradt az építkezést drágító kőtorony, s helyette házilag elkészíthető fa harangtornyot vagy egyszerű haranglábat állítottak föl. A kényszerű takarékoskodásból született fatorony-megoldásból a középkor végére jellegzetes és tetszetős együttes alakult ki, s a fában bővelkedő vidékeken egyfajta stílussá vált: végeredményben a hajdani fatemplomokból napjainkig átmentette a fatornyokat. Mert míg a fatemplomokból csak hírmondónak maradt ránk néhány, mint a tákosi és a mándi, a harangtornyok és haranglábak szép számmal bizonyítják a régi, gótikus hagyományokat követő és az ilyen famunkában járatos ácsok szaktudását. A megmaradt fatornyoknál, — még a 18. századi, barokk időkben építetteknél is — tapasztalható gótikus kom- pozíciós elvek és szerkezeti megoldások is arról vallanak, hogy a ma látható fatornyok éppen olyanok, mint az 1500- as évek előtt ácsoltak. A fatornyokat a haranglábaktól jószerivel csak a szakember különbözteti meg. pedig elválasztó jegyeik szembeötlőek. , A harangláb olyan egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelynek teteje a harangot, tartószerkezetét, valamint az alapozást oltalmazza az időjárás viszontagságai ellen. A legegyszerűbbek Y alakú természetes ágasfák. Dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodó építménnyel vehetik körül, s ágas részén kívül az alsó építményt is befedhetik. Továbbfejlesztett változatánál már több harang található a tető alatt. Ebben az esetben két oszlop áll egymás mellett s ezeket alul és fönt, esetleg középen ácskötésekkel kapcsolják össze s oldalirányú dőlés ellen kitámasztják. E haranglábak úgyszólván minden változata megtalálható Zala megye falvaiban. Ezeknél is tökéletesebb, s már a harangtornyot közelíti meg a négyoszlopos harangláb, amelynek két változata ismert. Az egyik esetben az oszlopokat talpgerendás szerkezetbe foglalják, amely az oldaltámasztást biztosítja. Ilyenkor két teteje van a haranglábnak. Az egyik a harangokat védi, a másik tető a támasztószerkezetet. Az effajta haranglábaknak a Dunántúl a hazájuk. Legszebb, s egyúttal a Dunántúl legvénebb ilyen haranglába a Vas megyei Pankaszon áll. Másik változatánál a négy oszlopot úgy szerkesztették, hogy egymást védték az oldalirányú nyomás ellen, s nem kellett külön támasztószerkezetet készíteni. Egyetlen tető védte az egészet, oldalai teljesen nyitottak. Sok látható belőlük Göcsejben. De előfordult, hogy kis falusi templom tetőszékébe, a kórus fölé húztak haranglábat. amely huszártorony benyomását keltve, mintegy a rendes tornyot pótolta. A harangtorony vagy másként fatorony a haranglábnál bonyolultabb ácsmunkával készült gerendavázas építmény. amely nem pusztán a harangok elhelyezését szolgálta, hanem megfigyelőhely, őrhely is volt. Ez az egyik tulajdonsága, amely a haranglábtól elválasztja. Ugyanis a harangláb a házakkal nagyjából azonos magasságú és megfigyelőhelyként nem alkalmazható, a fatorony a község házainál sokkal magasabb és a harangok alatt galériát alakítottak ki, ahol emberek tartózkodhatnak, őrködhetnek. Ahol a galéria árkádos, ott már reneszánsz hatás érvényesül. Igen kedvelték a magas toronysisakot, amelynek négy sarkán kisebb íiatornyok ékeskedtek. E tornyok építésénél teljesen mellőzték a vasat. Tetejüket hagyományosan fazsindellyel fedték. A legtöbb fatornyot ma hazánk keleti szegletén láthatjuk, amelyeknek nagy része megszólalásig hasonlít az erdélyiekre. A különböző századokból fennmaradt fatornyok közül a zömökebbek, egyszerűbb építésűek és fiatorony nélküliek a korábbiak, régebbi típust képviselők. A fato- rony-építésben mintának tekintett, 1640 körül emelt nyírbátori harangtorony már nem olyan zömök, s a továbbiakban egyre karcsúbbak, elegánsabbak lesznek. Ezek a két-háromszáz esztendős fatornyok azonban még ma sem holt emlékek, hanem a falvak életébe szervesen belekapcsolódó élő és használt építmények. Erre vall az is. hogy legtöbbjükbe bevezették az elektromos áramot s a harangokat villany szólaltatja meg. Másutt beüvegezték a galéria árkádsorát. Dr. Csonkaréti Károly — Mennyi idős a felesége? ¥ — Köszönöm kérdését- mindig ugyanannyi. + — Maga be volt csukva? — Csodálkozik? Amikor annyi, paragrafus jut egy emberre? ★ — Fridolin honvéd, mit jelent az önkéntes fegyelem? — Amikor az ember tudja, hogy kénytelen valamit megtenni, ezért inkább önként megteszi. •k — Novák, maga ki civil. ben? — Novák úr, tizedes elvtársi ★ — Tegnap elveszítettem egy szép ernyőt. — Valahol otthagytad? — Nem. A tulajdonos felismerte. ★ — Ki látta el ennyire a bajodat? — A legjobb barátom. És csak azért, mert megcsókoltam a menyasszonyát az esküvő után. — De hiázen ez bevett szokás. — Igen, de én az esküvő után két évvel csókoltam meg. Henri Baton találmánya a lanttestű tekerőlant EGY ÖSI-ÚJ DIVATHANGSZER A tckerölant Akárcsak annyian mások, muzsikusaink is nosztalgiáznak. Pengetik a gitárt, fújják a flótát, és ismét felfedeznek számos olyan instrumentumot, amellyel elődeik csalogatták elő a hangokat. Ezek sorában természetesen feltűnt a nyenyere is. Vagy másik, közismertebb nevén a tekerőlant, amely különleges húros hangszer immár pódiumi rangot is kapott: legkiválóbb hazai megszólaltatójának. Man- del Róbertnek a jóvoltából a hangversenyek közönsége is jól ismerheti. Nem sok ilyen szerkezet maradt fenn és ép állapotban, ezért hát illik közelebbről is bemutatni. A tekerőlant — így a szakszerű leírás — a vonós hangszerek családjába tartozik. Húrjait azonban nem vonó, hanem egy fából készült dörzskerék rezegteti, az úgynevezett dallamhúrját pedig nem az emberi kéz ujjai „rövidítik”, hanem egy billentyűszerkezet. Egészen röviden ennyi a nyenyere működési elve, amelynek kiötléséhez a X. század táján az arabok lakta vidékeken meghonosodott vízkerekek, vízemelő berendezések adták az indítékot. Ezek a folyton forgó alkalmatosságok ugyanis egyenletes forgásuk következtében állandó magasságú hangot adtak, és az ismeretlen feltaláló éppen ezt a technikai körülményt használta ki hangszerének megépítésekor. Saz-dolabként — azaz kerékkel működő hangszerként — vált ismertté ez a muzsikaforrás aztán az egész Közel-Keleten, és amikor a mór törzsek behatoltak az Ibériai-félszigetre, egy ideig ott is így emlegették. Az arabok és a berberek által elfoglalt Ökasztíliában fönnmaradt egy tekerőlantábrázolás. Ez az 1150-ből való — egykor a sorai Santo Domingo katedrális díszéül szolgáló — faragvány azonban még egy igencsak nagy méretű hangszert mutat: egyszerre két zenésznek kellett játszani rajta. Ez a sajátos művelet úgy zajlott le, hogy egyikük azt a bizonyos forgó korongot tekergette, a másikuk meg a billentyűket nyomogatta. Azt is tudjuk, hogy ennek az óriás-masinának a neve organistrum volt. Két évszázad múlva kezdtek feltünedezni az organistrumok kisöccsei, a symphoniák. Ezeket már egy ember működtette, akinek az egyik keze a forgatókart hajtotta, a másik meg — mondjuk így, mai szóval — zongorázott. Amikor Bölcs Alfonz király a XIII. század végén Spanyol- ország trónján ült, javarészt már ilyen térdre helyezhető, nyakba akasztható tekerőlantok voltak divatban. Hamarosan a középkori vándordalnokok — a trubadúrok, a minnesangíerek, a trouverek — kezébe kerültek ezek a könnyen szállítható nyenyerék, akik aztán egész Európában muzsikálni kezdtek velük. S nemcsak a talpalávalót csalták elő működtetésükkel, hanem olykor afféle hírvivőként politikai töltetű dalaikat is ezekkel kísérték. Nem csoda hát, hogy VI. Károly francia király 1395- ben megtiltotta az utcai énekesek nyilvános fellépéseit. A tekerőlant mégis a gallok földjén — főképpen a francia arisztokrácia körében — vált a legkedveltebb hangszerré. ■ Mind finomabb kidolgozású és mind nagyobb hangterjedelmű nyenyerék kerültek ki a műhelyekből. Köztük Henri Baton ver- sailles-i mester keze alól, aki fölfedezte, hogy a lanttestű instrumentumok adják a legszebb hangot. Az ő vielle en luth-je egy félbevágott körtéhez hasonlít; a ma használatos tekerőlantok formája is nagyjában-egé- szében ilyen. A szóban forgó hangszer népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy olyan zeneszerzők is írtak darabokat a tekerőlant művészei számára, mint Vivaldi, Haydn és Mozart. A fran- .cia Charles Baton volt talán minden idők legnagyobb tekerőlantművésze. A francia forradalom után a francia kastélyokban vége szakadt a korábbi viga- dozásoknak. A tekerőlant művészei kénytelen-kelletlen szétszéledtek, és a nép körében próbáltak valahogy megélni. A tekerősök egy része pedig nekivágott az idegen országok útjainak, s vándorlásuk közben eljutottak Cseh- és Lengyelországba, Ukrajnába, és természetesen hazánkba is. Magyarországon a parasztság körében vált igen népszerűvé ez a hangszer. Különösen az alföldi tájakon, nevezetesen Szentes, Csongrád, Szeged és Tisza- újfalu környékén. Még az 1950-es években is volt olyan bál, ahol ezzel zenéltek. Elsősorban a már említett Mandel Róbertnek — és az általa vezetett Mandel- kvartettnek — köszönhetően az 1970-es évek elejétől éli újra reneszánszát ez a kerekes, billentyűs hangszer. Egerben rnár országos találkozót is rendeztek a tekerőlant művészeinek, Mandel Róbert pedig a fél világot végigmuzsikálta. Különösen sok francia meghívásnak tett eleget.
