Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-11 / 34. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. február 11., hétfő • ama g m — A F cri# hot KÉPERNYŐ tg fid • • • ELŐTT Tanulságos leckék Az íráshoz nemcsak született adottság, valamiféle tehetség szükségeltetik, hanem a szakma megtanulható fortélyainak alapos ismerete is. Érdemleges alkotás csak e két összetevő egészséges ötvözetéből születhet. Ha az előbbi erény hiányzik, rutinmunka formálódik, ha az utóbbi, akkor csak a nagy lehetőség ölt testet, de torzóként. Minderről ismét meggyőzött bennünket a Krimileckék című NSZK tévéfilm, amely a heti kínálat — mellesleg ez se volt se túl bőséges, se dicséretesen színvonalas, akárcsak a korábbiaké — dicséretre méltó produkciója volt. Henry Slesar, a többnyire ötletes sztorik szerzője bebizonyította, hogy a szórakoztatást szolgáló írások sikere szinte kizárólag az előzetesen kidolgozott, átgondolt szerzői leleményektől függ, s minőségét a szerkesztés mikéntje szabja meg. A megfogalmazás már másodrendű — természetesen nem mellékes — kérdés. A láda titka frappánsan példázta az effajta alkotói megközelítést. A remek vázhoz talpraesett blokkok sora kapcsolódott, s mindezt épkézláb, meghökkentő csattanó zárta. A lendületes cselekményvezetés lebilincselte a figyelmet, ébren tartotta az érdeklődést. Hasonló hangoltságúra kerekedett a Túlzott kíváncsiság című novella is, amelynek pszichológiai hitelességét senki se vonná kétségbe. A másik két nekifutás nem járt ilyen eredménynyel, de csalódást egyik sem okozott. Az „ínyenceknek” szánt történetek tömörségükkel is megbabonáztak minket. A nálunk is közkedvelt műfaj — ez akkor is így van, ha szemérmesen, sznobmódra tagadjuk, agyonhallgatjuk — hazai képviselői valószínűleg mindegyik tipp- ből regényt mintáztak volna, s eszükbe se jut egy-egy vaskos kötetnél alább adni. Épp ezért hangsúlyozzuk a vetítés magvas, s nemcsak a bűnügyi irodalomban kamatoztatható tanulságait. Légióként azt, hogy a szűkszavúság majd mindig arany- fedezete az egyértelmű elismerésnek. Az se mellékes, hogy a toliforgatás kötelmeit kötelező lenne elsajátítani, mert a parttalan szövegáramlás ellen csak így emelhetők hatékony védelmet biztosító gátak. Mindez a jámbor, az olykor méltán háborgó olvasó javára válna. Nem vesztene a honi literatúra sem, hiszen mívesebbé gyúrt kiadványok kerülnének a könyv- árudákba, a bibliotékába, nem is szólva arról, hogy az ízléspallérozás se hibád- zana. Épp e tanulságos leckék révén.. ,'rr Pécsi István A tévé, mint példa Azt eddig is tudtam, hogy nagy lehetőség a televíziózás tömeges elterjedése. De hogyan is élhetnek vele? Mindenesetre nem könnyű kideríteni, hogy miben ad példákat a képernyő. Ezen gondolkodtam el, amikor legutóbb egyik barátom, akit eleddig tiszteltem jó ízléséért, megjelent abban a rettenetes, lekonyuló karimájú Surda-kalapban. Ráadásul vagy két számmal kisebb is volt a feje a kelleténél (vagy a fejfedő volt nagyobb), így alóla pislogott ki elégedetten, mint a hajóskapitány, akinek forró szél dagasztja a vitorláit, így előbb-utóbb révbe ér, mint az Onedin család. Jelképessé, gazdájának erőt kölcsönzővé válhat egy ilyen tárgy, mint a jugoszláv hős fejfedője, amelytől soha nem szabadul meg, vagy Sandokan arcmása, amelyet trikón viselve, annak idején a maláj tigris személyes védelme alá helyezte magát az ország jelentős része. De nemcsak az ilyen — csaknem fétisszerű — tárgyak hódíthatnak, hanem viselkedésformák is. Megint csak a legutóbbi sorozatra, a Forró szélre hivatkoznék: hallottam tanácsi dolgozókat panaszkodni, hogy azóta, amióta a kelekótya hős se szó, se beszéd, beköltözött az egyik, részben üresen álló lakásba, nálunk is felszökött az önkényes lakásfoglalók száma. Hasonló ösztökélést adhatott az ezen a héten látott Mint a bolha a meleg kabátban című francia tévéfilm is. Mintha ezek által késztetést kapnának az erőszakosan fellépők, pedig a teljes történetből kiderülhetett, hogy ilyen esetben sem fenékig tejföl az élet, s előbb-utóbb kitessékelik a hívatlan látogatót, aki közben alaposan meg is sínyli a huzavonát. Ha ilyen ragadósak a rossz példák, s az emberek — mondjuk — nem a Tudósklub vendégeitől kapnak kedvet a világos gondolkodásra, a tiszta érvelésre, akkor önkéntelenül is adódhat az elképzelés, amellyel néha találkozni : gyomláljunk ki minden rosszat a képernyőről, s akkor úszunk az örömben és a boldogságban, esetleg csak a lányok és asz- szonyok lesik majd el a bemondónők menő pulóverjeinek kötésmintáit. Rögtön el kell, hogy hes- segessük magunktól ezt a rémképet: a világot úgy kell bemutatni, ahogy van. Ha fejünket struccként a homokba dugjuk, azért még más, kevésbé nemes testrészünk a szabadban marad. Csak hát tudni kell arról, amit a híres tömegkommunikáció-kutató tudós, McLu- han megállapított: a televízió „hideg médium”, nehezen tör utat valójában magának a nézőhöz, olykor megragadóbbak a külsőségek, mint a gyengécske „lényeg”: egy sapka, egy divatos szófordulat, egy gesztus, hatásosabb lehet, mint a mondandó. Különösen akkor, ha „nem melegszik át” a közvetítő közeg, a „médium” o közvetített műsor hőfokától, s elkalandozik az ember figyelme, mint például a Mint a bolha a meleg kabátban című lassú, gyengécske film esetében. Tehát csak a minőség adhatja meg a fedezetét a televíziós műsornak, lelkesítheti át az igazságait, tanulságait, különben üresen konganak. Csak egy színvonalas műben rajzolódik ki teljes világkép a Surda sapkájához hasonló formaságok mögé. Gábor László J. OSENKA: boldog nap A tegnapi nap a legboldogabb volt az életemben. Alighogy kiléptem a kapun, régi ismerőseimmel találkoztam. Korábban legfeljebb bólintottak, ha köszöntem, most viszont kérdésekkel halmoztak el: hogy vagyok, mit írok, ilyen tehetséges fiatalember igazán gyakrabban tehetné tiszteletét, és így tovább. Aztán az egyik kollégámmal taiálkoztam. Szégyenkezve és mentegetőzve nyúlt a zsebébe, s megadta a tartozását; egy évvel ezelőtt kérte, s már sikerült teljesen lemondanom róla. A kávéházban a barátaim tiszta szívből nevettek a vicceimen. Sőt, nem is nevettek, hanem dőltek a röhögéstől, pedig szakállas vicceket meséltem. Hamarosan felhívtak a kiadótól, és közölték, hogy már szedik az elbeszélés- kötetemet, egy hónap múlva terven felül készen lesz. Már majdnem három éve hevert náluk a kéziratom, s eddig még arra sem tartották érdemesnek, hogy valaki egy elutasító levelet írjon nekem. Még magamhoz sem tértem, amikor a színháztól telefonáltak. A művészeti vezető izgalomtól remegő hangon kérte, egyezzem bele, hogy színre vigyék azt a bizonyos serdülőkori darabomat, amelyet én sem tartottam túl sokra. Még aznap megkaptam több folyóirattól a régen elveszettnek hitt honoráriumot. Arra sem volt időm, hogy megszámoljam, máris csengettek. Egy hivatalnok átnyújtotta a lakáskiutalási határozatot, s közben hosszasan bocsánatot kért, mert előbb nem tudta teljesíteni a kérésemet. Én persze megbocsátottam neki, s ő felderülve távozott. Lerogytam a székre. Hát igen, bárhogy is legyen, a munkát és a tehetséget előbb vagy utóbb elismerik. Nemhiába húztam az igát annyi évig. Most már értékelik a művészetemet. Csöngött a telefon. Az apám keresett. Milyen jó, hogy hívott. Elkezdtem neki mesélni a sikereimről, erről a rendkívüli napról. — Már megbocsáss, hogy félbeszakítalak. Olvastál ma újságot? Észrevettem, hogy a hangjában irónia bujkál. — Nem. Miért? — Csak azért, mert a mai újságok közlik, hogy kineveztek miniszternek... Fordította: Saiga Attila Szarmata sírlelet restaurálása A Nemzeti Múzeum restaurátorai befejezték annak a szarmata sírleletnek a restauré* lását, amely Veresegyháza belterületén, egy távfűtési csatorna ásása közben került napvilágra. Az iráni nyelvű népesség előkelő nőtagjának sírjában ezüst és aranyozott ékszereket, féldrágaköveket találtak. Képünkön a restaurátor az I. századból származó római ruhakapcsoió tűt tisztítja meg a szennyeződésektől (MTI fotó — Cser István) REPÜLŐ AZ ÉJSZAKÁBAN Gyöngyösről Sanghajba és 1ríssza Rögtön az jutott az eszembe, amikor elkezdtük a beszélgetést, hogy Marco Pólónak mennyi kínszenvedéses idejébe került, amíg eljutott Keletre, dr. Pintér László kandidátus, gyöngyösi kórházi főorvos pedig kilenc nap alatt megjárta Sanghajt oda-vissza. Milyen kicsi lett a föld. Vagy: „nagy” lett az ember? Naponta — angol — Amikor megkérdezték tőlem, elmennék-e Sanghajba, hinni sem akartam a fülemnek. Egy nemzetközi gyógyászati kiállításon kellene részt vennem, ahol az angol nyelv... Mintha fejbe kólintották volna. Az orosz, a német az rendben lenne, de az angol. .. ? — Egyet se búsulj, fő az egészség. Köszönöm. Szép vigasz. Az érdeklődő a HUMÁN nevet viselő gödöllői intézet vezetője volt. Ott kutatással és oltóanyagtermeléssel foglalkoznak. A szemészeti szakértőjük dr. Pintér László. Sanghajba azért küldték volna, mert neki kellett volna a tárgyalások során az orvosi véleményt elmondania, illetve a gyógyszerrel kapcsolatban előadást tartania — saját tapasztalatait felsorakoztatva. Az előbb eltelt beszélgetést követően nem sokkal ismét keresték Gödöllőről. Ezt hallotta : — Tudod, mégis te mégy Sanghajba. Csodálatos. Hát mégis csak... ? De az angol? Honnan vegyen egy olyan tanárt, aki hetek alatt megtanítja öt mindarra, amire szüksége lesz? Nem sokáig kellett keresnie. Talált. — Ettől kezdve mindennap angoloztam. Ahogy hazaértem, bekapcsoltam a készüléket és hallgattam a lemezt. Sikerült. Hogy mi vitt Sanghajba? Mindenekelőtt a kíváncsiság. Nem titkolom. Csak azt követően a szakmai feladat. Hányán gondolkoztunk volna ugyanígy az ő helyében? Orvost keresve A CIME nevet viselő kiállításon csak mi, magyarok voltunk a szocialista országok küzül. A MEDIMPEX szervezett mindent. — Négy félnap volt a hivatalos elfoglaltságom Sanghajban — emlékezik vissza a főorvos. — Ebből az egyik az előadásra ment el. A feladatom abból állt, hogy az angol szöveget odaadtam a tolmácsnak. Magam csak az üdvözlést mondtam el és néhány mondatot a bevezetőből, aztán a tolmács folytatta az egészet kínaiul. Konzultációt nem tartottak, mert erre már nem jutott idő. Rengeteg nyugati cég vonultatta fel a termékeit és ők is kértek lehetőséget maguknak az érdeklődőkkel való találkozásra. A mi küldöttségünknek azt kellett „kipécézmie”, hogy a sokadalomban ki lehet az orvos. Vele kellett aztán szóba elegyedni. — Megszólítottam az egyik hölgyet angolul: ön orvos? Mire azonnal válasz érkezett ugyancsak angolul: Igen. Percek alatt az is kiderült, hogy az ottani egyik kórház szemészeti osztályának a vezetője. No, ez aztán a szerencse, gondoltam magamban. Ebből lett a kórházi látogatás. A gyöngyösi orvos sanghaji tapasztalatcseréje. Ilyet se mondhat mindenki el magáról. Hja, a véletlen. .. ! Csak pálcikákkal Az élményeknek se vége, se hossza. Kezdődött az egész azzal, hogy a MEDIMPEX egyik dolgozója már világjárt férfi volt. aki az első este beavatta a kínai evőeszközökkel. a pálcikákkal való bánásmód titkaiba. — Az éttermekben rengeteg a legkülönfélébb fogás. Ragyogó tisztaság, előzékenység és figyelmesség vett körül bennünket. Mindjárt megkérdezték, európai, vagy kínai módon szervírozzanak. Persze, a kínait választattuk. A pálcikákat. Az ismerősünk nyelvismerete nagyon jól jött. ö ajánlotta az egyes fogásokat is, mert Afrikában csak kínai étteremben étkezett. Például. Az ízek és az illatok orgiája. lehet summázni a kínálatot. Megkóstolták a rizs- pálinkát is, 'aztán... a sörnél maradtak. A szálláshelyük a Sanghaj Hotelban volt. A legkényesebb vendégnek sem lehetett a legkisebb kifogása sem ellene. A város pedig? Mint minden igazi nagyváros. Nyüzsgő forgalom, rengeteg üzlet, árubőség, az utcákon sok a gyalogos és a kerékpáros. Az autók zöme japán gyártmány. — Nincs tumultus, nincs lökdösődés, nincs türelmetlenség és semmiféle megjegyzés. Csiak nyugalom és udvariasság. De hajbókolás nélkül. Ilyen Sanghaj. Ilyen ama már egy cseppet sem „titokzatos” kínai város. Mindenki készséges Oda mentek, ahová akartak. Csavarogtak gyalog, kirándultak hajóval és taxiztak, mert a tömegközlekedés nagyon zsúfolt. A sanghajiak mindig előzékenyek voltak, minden kérdésre azonnal válaszoltak és semmiféle tartózkodás nem volt érzékelhető a magatartásukban. — Szeretném, ha a kórházban meglátogathatnám, mondtam a szemész főorvosnőnek a kiállításon. Mikor lenne nekem alkalmas, kérdezte. Odoaadta a névjegyét. Ezzel keressem. Elnézően annyit mondott, hogy az ô kórházuk elég régi intézmény. Erre számítsak. Amit tapasztalt: akárha Gyöngyösöm lett volna. Néhány olyan eszközt is látott az osztályon, amit szívesen vett volna itthon is. Java részük kínai gyártmány volt. A kezelés... a műtétek... ? Szinte egy az egyben az itthonival. De a műanyagból való szemlencse alkalmazásában megelőztek .minkéit. — Elég sokfelé megfordultam, de sem úgynevezett utcai jelenetet nem láttam, sem egyetlen ittas embert se. Azt kellett megállapítanom, hogy teljesen nyitottakká váltak. Arra gondoltam, ha Gyöngyösöní egy csapat kínai menne végig a Fő téren, hogy megnéz-, nék őket. Ránk, ránk se he- derítettek, hogy úgy mond - jam. Oda és vissza Mivel lehet megtenni irdatlan mennyiségű kilométereket rövid idő alatt? Természetesein repülővel. Egy nap oda, egy nap Vissza. — Este indultunk hazafelé. Csak a fények villódzását érzékeltük fentről. A Perzsa-öböl felett viszont a torkolaittüzeket láttam fel- lobbani. Nem volt teljesen megnyugtató ez a látvány. Az éjszaka egészen Európáig kísért bennünket. A gépen tv-t nézhettünk, filmet vetítettek, igyekeztek az időnket kellemesen kitölteni Volt még egy élményem. Karács i ban egyszer csak a nevemet hallottam a váróban. Elmosolyodtam. Hát ilyen ez a mai világ. Egy gyöngyösi orvos nevét szólítják Kara- csihan. Görbe szárú csibukját a szájába tette. Jól megszívta néhányszor. Majd hirtelen elmosolyodott. — Vettem ám egy kínai, kék, siltes sapkát. Itt van, ni! A fejére tette és kérdőn nézett rám. Mit szólok hozzá? Gyorsan kihúzta magát G. Molnár Ferenc
