Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. február 9., szombat Élmény és irodalom Jegyzetek egy Kazinczy-könyv ürügyén Az iskolában, aho'l az irodalommal első ízben történetiségében találkozhattam, szerény, nem hivalkodó, ám mégis ízléses szemléltető táblácskák függtek az osztályterem falán. A rajtuk levő metszetekről egy-egy író, magyar klasszikusok portréi tekintettek ránk. Ott volt Balassi és Zrínyi, Csokonai, Kazinczy és Berzsenyi, a két Kisfaludy, Vörösmarty és Kölcsey, Petőfi és Arany János, Eötvös, Jókai és Kemény Zsigmond, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, s még annyi más író és költő portréja. Minden arckép mellett rövid életrajz. A magyar órák — így mondtuk akkor, nem választva szét a tárgyat irodalomra és nyelvtanra, mert hogy minden irodalomórán jelen volt a nyelvtan, s a nyelvtanórán az irodalom —, nos, a magyar órák hangulatához hozzátartoztak ezek a képek. Ügy éreztük: jelen van az író, akiről éppen beszélünk, s ott vannak a kortársak is, no meg az elődök, s azok, akik a későbbi korok reprezentánsaiként vitték tovább emezek immáron örökséggé lett vívmányait. Mintha valami varázslat történt volna mindig. Ha Berzsenyiről volt szó, s idéztük A közelítő tél sorait, a Berzsenyi-kúria kertje elevenedett meg előttem, s látni véltem a „tarlóit bokrok” között sétáló nemesurat, majd később, a Madách-életpályával való ismerkedés alkalmával, mint egy mozgóképen jelent meg írószobája ablakában a könyvet lapozgató költő, s az óra vége felé már úgy tűnt nekem, nem is. a tanár úr mondja a Tragédia végső szavait, hanem maga Madách: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Évekkel később, már a „felsőbb iskola” tanulójaként, a Frankjin-féle Magyar Klasszikusok sorozat köteteit lapozva még fokozottabb intenzitással ejtett rabul a portrék láttán az élmény. Madách és Vajda János, Petőfi és Tompa Mihály, Berzsenyi és Czuczor Gergely, meg Garay János, s még annyi más klasszikusunk kínálta e kötetek által műveit, s a portrék mintha ugyanúgy biztattak-csábítot- tak volna az olvasásra, mint korábban az iskolai fali képek. Így került kezembe a Zalán futása, s a Csongor és Tünde, Garay műve: Az obsitos, Tompa allegóriája, Vajda- költeményei, no meg a Pályám emlékezete Kazinczy tói, akinek akkor már börtönéveiről is hallottam egyet-mást, mi több: „pol- garista kisdiákként” tanáromtól azt is, hogy hosszú és viszontagságos élete során több mint húsz vaskos kötetre rúgó levelet írt. Elhagyva az iskolákat —. úgy érzem ma is — kerek, máig is útjelző érvényű irodalomtörténeti képet és ismeretanyagot vihettem magammal. s hogy mily alaposak voltak az ismeretek, arra későbbi stúdiumaim során döbbentem rá. Mindez a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Ritkaságok című sorozatának újabb kötetét lapozva jutott eszembe, amely kötet a „széphalmi mester”, Kazinczy Ferenc eddig nem hallott művét kínálja olvasásra Sophie címmel. Itt persze nyomban idézni kell a fülszöveg alábbi mondatát, amely szerint „nem kallódó és most előkerült, eddig ismeretlen Kazinczy-művet tart kézben az olvasó”, hanem olyan szövegeket, amelyek jórészt „már mind megjelentek különböző kiadványokban.’’ Megjelent szövegeket tehát, ám tegyük hozzá, talán mégsem eléggé ismerteket, hisz Kazinczy ma — valljuk meg őszintén — korántsem tartozik a „sűrűn olvasott” klasszikus szerzők közé s bizony már annak is örülhetünk, ha akad egy- egy középiskolás diák. aki el tudja sorolni: ő volt a nyelvújító mozgalom elindítója, ő írta a Fogságom naplóját, s a Tövisek és virágok című epigramma- gyűjteményt. Olyanra, aki egy-két szöveget ez utóbbi kötetből idézni is tudott volna, az elmúlt fél évtizedben én magam nem akadtam. A Sophie közreadóját, Szilágyi Ferencet vállalkozásában nyilván ez a felismerés vezette, aki Németh Lászlóval vallja, hogy Kazinczy „"az új édes stíl-, a magyar prózastílus forradalmára "nagy író-", "kicsinyességeiben is szeretetreméltóNagy író, aki ugyan életében nem vált „nagy költővé” —noha vágyott a költői babérokra —, ám, aki halála után ismertté vált prózája (naplójegyzetei, útirajzai és levelezése) révén lett újra és újra „felfedezett” író, többek megítélése szerint is a XIX. század első felének legjelentősebb magyar prózaírója. Csak egyetlen citátum mindezek bizonyságaképpen, Szilágyi Ferenc is idézi bevezetőjében. Nemes Nagy Ágnes írta a Fogságom naplójáról nem is oly rég : . megvádoltam magamban a magyar irodalomtörténetet, a legjobb esszéistákat, a szenvedélyes olvasókat majd százötven évre visszamenőleg, hogy véka alatt tartanak egy remekművet. Pedig talán nem is tartják véka alatt, csak én voltam süket, csak én voltam hanyag; most már magamat vádoltam, bizonyos bonyolult gyönyörűn séggel, mert a döbbent öröm minduntalan felülkerekedett bennem az önvádon. Akár- hogyis: most ‘végre elért hozzám a könyv ... Megérkezett tehát: Isfen hozta, Kazinczy Ferenc úr.” Szeretnénk remélni: a Sophie olvasása nyomán sokak részesülnek majd a felfedezés hasonló örömében. Szilágyi Ferenc jóvoltából ugyanis Kazinczy zseniális prózáját kezdjük ismét ízlelgetni, Kazinczyét, aki „naplóiban, levelezésében,., az eleven szépprózát, a kor- festő magyar regényt” rejtette el, „a nagy hazai társadalmi (csaláá-)regényt.’’ A vállalkozás, hogy ezt a remekművet „levélsírjából” kiszabadítsa, azaz „a levelek áradatából, mint aranymosó az aranyat” kirostálja, aztán „egységes tömbbé olvassza”, „az aranyszemcséket, -rögöket, s az író posztumuszt ajándékaként” átadja „az olvasónak, a nemzetnek”, nem volt kicsi és sikerrel járt. A Sophie lapjain Kazinczy életregénye — benne egykori hivatali főnöke lányával, gróf Török Sophie-val kötött boldog házasságának históriája — tárul elénk 1795-től 1831-ben bekövetkezett haláláig). Részben más művekből (Fogságom naplója, Pályám emlékezete) már ismert eseményeket tár elénk, de olyanokat is, amelyekről —, ha mégoly tájékozottak vagyunk is Kazinczy életpályáját illetően — eleddig ilyen formában nemigen olvashattunk sokat. Egy, a XIX. század elején élt, felvilágosul- tan gondolkodó nemesúr sorsával ismerkedünk : a mindennapok nehézségei, családi viszálykodásai, az édesanya, a hamisítatlan feudális „Nagyasszony” ko- noksága, a testvérek acsar- kodásai rajzanak események formájában előttünk, miközben hús-vér valóságában áll velünk szemközt a tudati világunkban eddig inkább elvonatkoztatottan élő Kazinczy Ferenc, akinek lám nemcsak irodalmi harcai és sikerei voltak, hanem köznapiak is, akit a családon belül számtalanszor megaláztak, aki egy eszményien tökéletes nő mellett élhette le életét, aki gyermekei születésének örülhetett, s akinek némelykor elhalásuk miatt gyászba is kellett öltöznie. Az a Kazinczy Ferenc, aki családi örömei, s bajai hullámzásában lassan elszegényedett, mert előbb testvére, majd sógora semmizte ki, az a Kazinczy Ferenc, aki mindezek ellenére elszántan ment választott irodalmi útján, majd az a Kazinczy, aki még halála előtt néhány nappal is egy tudósító alaposságával írta le a koleralázadás északkelet-magyarországi körülményeit, s akinek kezéből épp e levél be. fejezte előtt ütötte ki a tollat a kolera-halál... A Sophie borítóján egy, a régi iskolámban látottakhoz hasonló metszet másolata ékeskedik, a kötet lapjain pedig Kazinczy árnyékrajzai sorakoznak, s a 249. lapon ott van a Kazinczy-kú. riáról készült egykorú rajz mása is. Ez utóbbit is ama kisiskolás korban látott képek nyomán őrzi emlékezetem ... Lőkös István VERESS MIKLÓS: c4 vwnat álma Sihuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhusihhh — méltatlankodik a beérkezett vonat ha azzal vádolják hogy már végleg beérkezett — kérem én tulajdonképp nem is akartam igyekeztem tisztességgel * mellékvágányokra futni s kisállomásokon vesztegelve hagyni előre törni a többieket minthogy azonban a következő vicinálisok * ott is utolértek kénytelen voltam robogni habár nem láttam így már se kertet se házat se arcot se integető kezeket igy hát befutottam közben a vonalakat villamosították de sebaj azt mondta az állomásfőnök hegy tolatómozdonynak megteszem még így is csak álmomban dohogok ha dombokat kanyarit körém az emlék délibábja: a szélbe csillagokat köpködök kormot a bámészok szemébe sihuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu Nehéz világosságot teremteni a fejekben Mészáros j A karikatúra a pillanat > mögött \megmutatja a lénye' a figyelmet, ami (meglepő, d találat. Mészáros András ra ságos helyzeteket ábrázol, d ja nézeteit politikáról, társi ban az ő alkotásai közül teszi T-------• A nyák napja Az életben se B. KUN TIBOR: A jé g virágai Belezuhant, valósággal belezuhant a vonat az éjszakába. Csattogva, dübörögve, zakatolva, fel-fel- visítva. Vagyis, pontosan úgy, miként egy gyorsvonattól elvárható. A sárgás, sápadt fényű fülkében Z. tisztán érezte és átélte ezt a vak rohanást. Átélte, jóllehet, a benti bágyadt langymelegben valahogy minden más volt. Itt nem lehetett igazán azonosulni a szerelvény iszonyú erejével, az ajtók, s a befagyott ablakok csak keveset engedtek át a kinti hangorgiából. Inkább olyan volt minden, akárha ringatnák. Lágyan, puhán, ritmikusan, de meg- megdöccenve időnként. Különös érzés fogta el. Valami olyan, ami csak ritkán, nagy történések, könnyed-kék boldogságok és sötét bánatok reménytelen pillanataiban tölti el az embert, s árad szét benne örökre, kitörölhetetlenül. Futó pillantást vetett szunyókáló barátjára, majd lassan és számára is érthetetlen fáradsággal behunyta szemét. És ekkor, ebben a töredéknyi másodpercben megint minden megváltozott. Csend lett, szinte tökéletes csend, mint a suhanó, a sziszegő, magafaragta nyílvessző után. amelyet csak most lőtt ki az imént,.talán két perce, talán száz éve sincs. Az az íj, az a húr. az a nem is volt tegez. Az a bátor, bölcs, erős és jószívű Robin Hood — én, a {ízesztendős. Halványan elmosolyodott: nem igaz, nem én voltam Robin Hood, hanem a bátyám. És a srácok az udvarban, az utcában, az iskolában, ők voltak vagányok, verekedősek. merészek, ők voltak a robinhoodok. Még nem nyitotta ki a szemét, jó volt átélni ezt az immár inkább derűs, mintsem fájó kis szomorúságot. Igen, mindig más mászott fel a fára. más alatt tört le az ág, más verekedett á kútnál, más úszta át a Dunát, más esett hatalmasat az ócska bringával, más viselt büszke sebhelyeket, más testét borította láz, más zuhant hosszú ájulásba. Mások voltak, mások mindig a hősök. Érdekes, hogy harminc után mennyire megnyugszik már ebben az ember. Felállt, nyújtózkodott, csontjai ropogtak. Kicsit meg is szédült, feje zúgott, szeme vibrájt, fülében cérnahangü csengettyűk csilingeltek. Néháfny pillanat volt az egész, erőt vett magán, s két kis lépéssel az ablakhoz ment. Ügy gondolta, lehúzza, enged be egy kis friss levegőt. Már fogta a fogantyút, karjában, vállában már megfeszültek az izmok, amikor meglátta, hogy az ablak tele van jégvirággal, hogy az ablak csupa-csupa jégvirág. Az egyik rózsára, amely éppen egymagas- ságban volt a szájával, rálehelt. Ennek egyből elhomályosodott a szirma, szépsége semmivé lett. mire Z. olyan csalódást érzett, hogy legszívesebben visszavonta volna azt a lehelletet —, de már nem lehetett. Kicsit hátrább lépett, úgy szemlélte az ablakot. Agyán átvillant, hogy hideg január van, kemény tél, természetesek a jégvirágok. Tűnő pillanatra ismét érezte az enyhe szédülést, melyet részben saját mozgáshiányának, részben a vonat száguldásának tulajdonított. Kék nyíl — gondolta —, nyom- jelzős nyílvessző, dübörgő rohanás vagyok.
