Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
Kongresszusi központ Gesztenyesorba illesztette és a Novotelhez kapcsolta legújabb rep. Te/entativ alkotását, a Kongresszusi Központot tervezője. Finta József. Amiért mi is bemutatjuk olvasóinknak ezt a Herrer Caesar és Király József belsőépítészeti remekléseivel, képzőművészek müveivel díszített épületet annak oka annyi: az idei rendezvények sorában e falak között talál otthonra az Európai Kulturális Fórum, a Helsinkiben kezdődött folyamat újabb állomása. (Fotó: Kőhidi Imre) Színes fényképeket néznek. Még a nyáron készültek az osztrák Alpokban. A szálloda, ahol laktak, az unokák egy forrásnál, ismeretlen társaság, söröskancsókat emelnek. meredek hegyoldal, férj, feleség, a gyerekek egy tó partján. A felvételekhez magyarázat: kitűnően főztek és igazán nem, volt drága, a gyerekek megfürödtek a tóban, pedig nagyon hideg volt a víz. de edzettek, télen-nyáron járnak úszni már a kicsik is. Szóval ezért nem jöttek haza nyáron. Kell a változatosság. Nincs harag, ugye? Harag? Tíz éve már, hogy a lányuk kinn n^radt. Augusztusban, hetedikén telefonált: „Beleszerettem valakibe, rendes ember, férjhez megyek hozzá, majd mindent megírok, ne aggódjatok”. Az asszony sírt, nyugtátokat vett be, nem segített. A fiúval — huszonkét éves meglett férfi volt már — káromkodtak és fogadkoztak, hazahozzák, nem engedik... Aztán megjött a levél, fél évvel később az esküvői képek. Végül is, megbocsátott. Vagy inkább beletörődött a tényékbe. Még abba is, hogy a telefonban hazudott a lánya. Nem Ismert még akkor semmiféle rendes embert. Magával vitte bizonyítványait, indulás előtt tudta, hogy nem jön vissza. Talán valóban, megszerette ezt a férfit, a férjét, két gyereket szült, szépen élnek. Társaságban büszkélkedni szokott a lányával, hogy kinn is megállja a helyét, fontos munkát végez. Az unokák beszélnek magyarul, sőt a férj is megért mindent. A vasárnapi ebéd után együtt a család. A kisebbik szobában a négy unoka rajcsúro- zik. Mindegyiknek adott ötven forintot, költ. sék el. „Az ötven forint mennyi márkában?” — kérdezték a kintiek.” „Köszönjétek meg, úgysem mehettek sehová egyedül. Apuka se gondolta komolyan, majd együtt sétáltok”. Idegessé tenné a gyerekek ricsaja? Egész héten cipelte őket. Múzeumba, a kilátóhoz. cukrászdába. És hallgatta, hogy „nálunk Stuttgartban...” Már a lánya is azt mondta, hogy nálunk és nálatok. „Nálunk szebb a gyümölcs, nálatok zamatosabb”. És a veje: „Nálunk sem könnyű most, nálatok még kevésbé látszik a recesszió. Csodálkozom. hogy milyen sokat építkeztek például”. Az ajándékok. Valami magnós-rádiócsoda. „Ez nálunk nem drága, a japánok leszorítják az árakat”. A fiát figyeli. Fölvette az ajándék-cipőt. Puha bőr, divatos fazon. „Nálatok mennyiért adják az ilyesmit? Nálunk sem olcsó”. És a viszonzásul adott hímzett terítő, fütyülős barack. Nálunk és nálatok. Árak, fizetések, szokások. A fia fáradt, tegnap is dolgozott. Bútort vettek, lakáscserére gyűjtenek. Felajánlotta neki, hogy kiveszi a takarékból a „vastartalékot”. Nem fogadta el. „Kevesebből is megéltünk már. Kiszámítottuk, a háztartási kiadásokra jut háromezer. Megoldjuk valahogy”. Néhány éve még csábította a. húga. Hogy segítenek neki kinn az újrakezdéshez. Elhelyezkedhet a szakmájában, valamennyire németül is beszél, mi tartja vissza, „A mamáék is jöhetnek, nem hagyjuk magúkra őket”, összevesztek, go- rombáskodtak egymással, Békítette őket, hogy hiszen jót akar a lány. velük nem kell törődni. És majdnem elsírta magát. Hiszen mást akart mondani, mást akart megértetni, dehát kivel? A fia anélkül is érti, a lányából pedig hiányzik valami ahhoz, hogy megérthesse. Nálunk és nálatok. A viták elmúltak. Testvérként örülnek egymásnak. Alakulhatott volna másként is. Huszonhét évvel ezelőtt, 1956 késő őszén. Felpakolni a két gyereket, bőröndöt, hátizsákot. Gyógyszerészre mindenütt szükség van. Viszonylag fiatalon innen a negyvenen. Mi tartotta vissza? Semmi és minden. Ültek az asszonnyal, hallgatták a híreket, az üzeneteket, hogy szerencsésen megérkeztünk. „Nem tudom megtenni” — mondta. „Nem akarom, hogy megtedd” — válaszolta a felesége. „A gyerekek érdekében sem tudom”. „A gyerekekért sem akarom”. így történt. A gyógyszertárból hozott tiszta szeszt felhígították, hogy koccintsanak. Fél pohár íztelen löty- tyel. Nem szoktak beszélni róla. Szilveszterkor megvárták a Himnuszt, talán akkor gondolnak rá. Egyszer megírta levélben a lányának. A levelet nem küldte el. őrzi a fiókban, majd megtalálja valaki, ha megtalálja. Mit ért meg belőle és mivégre? „Nem ítéllek el, és nincs bennem harag, legfeljebb keserűség. Bennem élnek utcák és arcok, az én hibám, hogy benned nem. Engem inneni csak elüldözni lehetett volna, szerencsémre távozásra senki és semmi nem kényszerített. Ha te azt mondod, máshol könnyebb, én azt mondom, hogy itt legyen könnyebb. Ez az én történetem. Gondolkodtál-e azon, hogy mi a feltétlen hűség? Szabsz-e feltételt a gyerekeidnek azért, hogy szeresd őket? Nekem nem jutott eszembe. Ha tévedtem volna, ragaszkodom a tévedésemhez. Másként nem tudok élni”. Patetikus szavak. Azt a levelet el kellene égetni. «Nagyon helyes, hogy a papa nyugdíjasként is dolgozik” — mondja a vő. Ráhagyja, persze. És nem csupán a pénz végett. Lelki traumát okoz a tétlenség. Aki megszokta a tevékeny életet, nem találja a helyét. Az ő nagybátyja is egészen belerokkant, pedig mindene megvan. De nem látja értelmét a napjainak, nincs előtte perspektíva. Ül, olvas, szólni alig lehet hozzá. Semmi nem tetszik neki, amit a fiatalok csinálnak. A család már egészen kiborul tőle. ' ,,A papáinak is vannak rigolyái” — szól közbe a lánya. Na, végre műsorra került. A papa hajnalban kel, megfőzi a kávét, órákig szöszmötöl a fürdőszobában, nem eszi meg az olajjal főzött ételt, pedig igazán tudhatná, hogy az az egészségesebb. És életében nem járt még a piacon, nem mosogatott, fütyül az egyenjogúságra, kiszolgáltatja magát, mint valami kényúr. Hétvégén' pedig tarokkozik. Évtizedek óta ugyanabban a füstös kocsmában, foglalt asztala van a társaságnak. No, nem a nyereségért. Pohárban áll a kártyapénz, se több, se kevesebb nem lett húsz éve, harminc éve. igaz? „Nem mondtam le a partit, elfelejtettem” — mondja. .Muszáj elmennem, várnak”. Az asszony elsápad: „De hisz múlt vasárnap találkoztál velük, megígérted...” Átöltözik sietősen. Mintha valóban várnák. Nem mehet oda, nem,értenék, hogy miért hagyja ott a kártyáért a lányáékat, akik egy évben kétszer, ha jönnek. Múlt vasárnap, azzal búcsúzott, hogy jön a lányom Stuttgartból. Majd eldicsekszik, hogy mit hoztak, elviszi a fényképeket is. Majd, legközelebb, ma nem lehet. Csak egy félórás séta egyedül, az muszáj. „Legalább az unokádat vidd magaddal!” Akkor mégis csak be kell menni a kocsmába, elárulják, ha nem. Mintha arra sétáltunk volna. „Íme, az én nagyranőtt unokáim. Perfekt magyarok és kettő perfekt német is”. Meghallgatja a kérdéseket, hogy nálatok milyen az iskola, hány órás volt az út az új autóval. Az asszony utána jön, az előszobában sustorog. „Valami baj van, nem érzed jól magad, megint a szíved?” Nem hiszi el a füllentést, a valóságot pedig nem akarja tudomásul venni. Neki van igaza. Együtt a család, jókedvűen Megint a mama főztje a legjobb, a süteményei. „Csak beszólok a fiúknak...” „Telefonban is szólhatnál”. „Ha úgy is mindent jobban tudsz, minek kérdezel?” Megszorítja a kezét, ennyiből is értenie kell, hogy dehogyis őt akarja bántani. „Bebizonyítom a gyerekeknek, hogy az ötven forint nem is olyan kevés. Nálunk. Legfeljebb kipótolom”. Maros Dénes Cfettétel nélkül
