Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
„Éles” bevetésben A fotóriporter életében az még előfordul, hogy tűzöl- tokát gyakorlatuk közben, felkészülésük során kell bemutatnia. Szerencsére viszont igazán ritka az az alkalom, amikor valódi, veszélyes tűz oltása közben lesheti meg áldozatos, értünk vállalt munkájukat, hősies helytállásukat, összeállításunk eg.v ilyen esetei mutat be. (Kőhidi Imre képriportja) Qzaßkmak Csizmám félig süpped a hóba, nyomaimat magam mögött hagyom és amikor visszapillantok, korholom magam: „Nézd. mit tettél! Eltapostad a hópihéket. nehézzé tetted a leheletkönnyűt, csizmád talpával bemocskoltad a háborítatalan, szűzi fehérséget, a ragyogást A lepkényi. hulló pelyhek zizegve pihennek meg az ágakon, betemetik az utak kerékvágásait, a tegnapi vadnyomokat, az eldobott papírszalvétát, a konzervdoboz is előbb-utóbb fagyott, havas görönggyé változik a cserkészúton, a rönköt húzó lovak lábáról leszakadt rozsdás lópatkó is meg- békül sorsával és meghúzódik a mindent beborító fehérség alatt. Farkasok híre érkezik naponta az erdőből, úgy mondják. — valahol a Bükkben —, lőttek is egyet, így aztán magam is utánuk taposom a havat. Most ugyan még nyomtalan az erdei világ, de ha majd eláll a hóesés és megindulnak megszokott váltóikon a vadak, akkor egyszerre nyitott könyv lesz az erdő, olvasni lehet belőle. A farkasok évtizedek óta nem honosak nálunk — de ki tudja mi okból — újabban fel-fel bukkannak megint, mesék, fantáziaszülte történetek kapnak lábra jelenlétükről. majd gyors eltűnésükről, és miután egynek már bizonyosan kilyukasztották a bőrét, igazolódni látszanak a képzeletszülte látomások is. Megállók egy testes bükkfa tövénél, csizmám alól elkaparom a havat és kényelmesen neki támaszkodom a sima fatörzsnek, kifújom magam. Várok türelemmel! Hallgatózom, hiszen a bizonytalanságban a mozdulatlan, türelmes várakozás a legcélravezetőbb. mert előbb-utóbb mégis történik valami. A szálerdő és a sűrű találkozásánál negyed óra múlva meg is jelenik egy róka és ellenkező irányba figyel. Lehet, hogy egy árva nyúl keresi élelmét ebben a kilátástalan erdei sivárságban, de az is lehet, hogy csak pocokegér surran a hó alatt a tavalyi harasztok között, és azt veszi észre, utánuk ólálkodik, miközben az éhségtől korog a gyomra, és már a reménykedésre is összefut szájában a nyál. Les- kelődik. figyel egy ideig, szemmel láthatóan nyugtalan, zavarja a sűrű havazás, aztán jobbnak látja eltűnni megint a sűrűben. ahonnan érkezett. Csend van. igazi téli némaság! Afféle ez, minit az óceánok titokzatos hallgatása, ahol pedig mindig történik valami. Néha hajó- nyi hullámok verik a sziklafalat, máskor simának tűnik a víz. legföljebb eg.v kóbor szellő csipkézi ki a tengert, vagy éppen egy hal csap egyet uszonyával játékos jókedvében. Teljes csönd, nyugalom valójában sehol sem létezik a mozgó világban, legföljebb az ember füle érzéktelen. A harkálykopogást jól lehet hallani, az ágreccsenés néha puskalövésnek tűnik, az egérszaladás a hó alatt már csak a róka- fülniek hozhat szerencsét, nem is szólva a szúpercenésről. a parányi ökörszem ugrálásáról, vagy éppen a mókusok akrobatamutatványairól . Most itt csend van. A róka futásának zaját hamar elnyeli az erdő. eláll a hóesés, tompul a délutáni fény. és valahol bent az erdőben sötét palástját bontogatja az éjszaka. Ag reccsen! Ezt tisztán hallom, egyiket a másik után, mintha emberléptek közelednének. Télen nehéz megkülönböztetni a lépteket egymástól. Nyáron, ősszel már messziről árulkodnak a zajok. A disznó aprókat lép, kocog, majd megáll, hallgatózik, aztán újra elindul. A szarvas hosszabbakat lép. ritkábban, erősebben, néha agancskoppanások is kísérik a lépteket. Állok a bükkfa mellett, hallgatózom. bámészkodom. majd egyszerre megpillantok — nem messze tőlem — egy. a sűrűből kilépő állatot. — Farkas! — Farkaskutya? A csapzott, megtépázott szőr, a zöldesen villogó szemek, a ziháló oldalbordák inkább farkast sejtetnek, az óvatlanság, a bizalmaskodó közeledés: kutyát. A puska az arcomnál, a távcső hajszálkeresztje a jövevény oldalán táncol. Egyetlen ujjmoz- dítás. egy alig tized másodperc, és kettétörhetem az erdő csendjét. A jövevény azonban rámnéz. felismeri bennem az embert, és nem fut el, inkább hátrafelé tekinitget, mintha várna valakit, és jelezné, hogy nincs egyedül. Lábhoz kerül a fegyver, farkasszemet nézek a kutyával, miközben némán és mozdulatlanul állok a korábbi leshelyemen, észreveszem, hogy lihegő szájából, a tépő fogak közül a földre nyál csorog. — Kóborkutya! Mi teketóriázás? —Mármár újra lövésre szánom el magam amikor csóválni kezdi a farkát, sunyin földre szegi a fejét és néhány lépést közelít, miközben nyelvéről vér csöppen a fehér hóra. Az előbb még gyilkos tekintet megszelídül. szemében kialszik a vibráló, zöldes fény és farkát maga alá húzva ismerősként bólintgat. — Gyere ide! — Még a fejemmel is biccentek, hívom közelebb a kutyát, ő azonban úgy tűnik, tartani akarja a kiszabott távolságot. Messze a sűrűben megint gallyak roppannak, határozott, erős hangok, nem lehet tévedés, képzelődés, tehát valami, vagy valaki közeledik felém. — Ember talán, akihez a kutya tartozik? Agyonlövöm ezt a kóbor farkaskutyát! Kész helyzet elé állítom a gazdáját, elvégre szabadon engedte, hogy csatangolhasson. Kibiztosítom a fegyvert, az előbb még a távolt fürkésző tekintetem a kutyára vetődik, de az már nincs ott. Korholom magam: — Kellett nekem sajnálni ezt a csavargó vámszedőt? Most aztán ütheted a nyomát... Tovább várok és hallgatózom, érzem, hogy a jelenetnek még nincs vége. aminek igazolásaképpen a sűrű és a lábaserdő találkozásánál — úgy száz méterre — megpillantok egy fekete foltot. Mutatja a távcső, hogy ez egy másik kutya, egy sovány fekete kuvasz, mély horpasza éhségről árulkodik, lógó, lihegő, piros nyelve arról, hogy hosszú útról érkezett. A kóborkutyák szerepe most már világos: egymást segítve kerítik be a hajszolt vadat! Az erdőben erősödik a zaj, az ágrecs- csenés, a hóropogás, így aztán nem lövök, hadd lépjen mindenki a színre, senki és semmi ne maradjon a titokzatosságban. Újra csend! Olyan, mintha az előbbi negyedórában nem történt volna semmi, csak hollók keringenek a magasban, rekedt kiáltásuk messziről hallatszik. Egy idő múlva az ellenkező oldalról, ahonnan a kutyák érkeztek, gyanútlanul szarvasok lépnek elő a sűrűiből. Csipegetik a gallyak rügyeit, fel-felkapják fejüket. hallgatóznak. Egy tehén és mögötte egy bicegő, sánta borjú, ahogyan látni őket a kereső távcsővel. A tehén mind gyakrabban felkapja és magasra tartja a fejét, a sánta borjú gyanútlanul eszik, de visz- szugranak a sűrűbe. — Észrevették valamit? A választ a két kutya éktelen ugatása, csörtető rohanása adja meg. Nem is ugatás ez. inkább eszeveszett vonítás, vagy éppen a kettőnek keveréke. A szarvasok irányomba jönnek, át a nyiladékon, menekülnek a kutyák elől. amikor a közelből váratlanul lövés dörren és a szarvastehén kibukik a sorból, véres bukfencét látom a hóban. A kutyák beérik, tépik, marcangolják, de a sánta borjú tovább vánszorog, lihegve kapaszkodik. Menekül ! A fa tövénél minden megvilágosodik előttem, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a két kutya, az „emberfarkasnak” dolgozik. Két gyors lövéssel végzek a kutyákkal, érdemük szerint utolsó párájukat lehelik áldozatuk mellett, amikor újabb dörrenés rázza meg a levegőt, majd golyó csapódik a fába. Egyetlen méterrel a fejem fölött! — Az „emberfarkas” mindenre képes? A fa mögé ugrok, biztos takarásba^ de a távolodó rohanásból, az ágak roppanásából tudom, hogy a vadorzó menekül, azt is hallom, amikor leér a völgybe, mert az ott kanyargó úton hangtalanul eltűnik. A környék csatatérhez hasonlít! A tehén már kihűlőben, mellette a két kutya is örök álmát alussza, míg a borjú sajnos betegen eltűnik a vágásban. Mellettük állok és fázni kezdek. Lehet, hogy az átélt izgalmak, vagy a hosszú órákig tartó ácsor- gás, a farkasvárás hűtött le. de most már nem érzem jól magam az erdőn. Vágyom a meleg, csendes otthon után, pedig itt is megint minden olyan békésnek tűnik, talán még élőlény is alig akad a környéken a lövöldözések után. Ballagok a jól ismert úton, hallgatom a hó ropogását, a háborítatlan téli csendet — ha nem tudnék a történtekről — élvezném a nyugalmat. A villanylámpa fénye időnként pásztát vág az erdei úton. felcsillantja a hókristályokat és jelt ad a kocsisnak. aki rám várakozik. — Mi van? — Semmi! — Elkaptad a farkast? Nemet intek és csak annyit mondok a barátomnak, hogy a farkastól félni kell. akármilyen bőrbe is bújjon... Szalay István
