Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
(Fotó : Kőhidi Imre) elsőtől új esztendőre egy szép, havas tájat és rénszarvas vontatta szánkót ábrázoló képeslapot hozott a posta Finnországból! Ő volt az első király, a legidősebb, aki családjával együtt a messze északon lakik, ahogyan emlegetni szokta: a rokonok között. Tavaly ilyenkor itt volt és viccelődött, hogy amikor őseink hajdanán kettészakadtak és hazájukul a távoli északot választották, neki már akkor hozzájuk kellett volna csatlakoznia, de miután akkor még nem élt, így a sors szele pótolta a mulasztottakat. Az ezer szigetű ország egyik északi föld- darabkáján lakik, főnök, valamilyen bőrkikészítő üzemben, vagy talán tulajdonos is, így aztán amikor írok neki, a neve elé a borítékra mindig gondosan odabigy- gyesztem: Presidenti Ferenc Holló. A második királlyal sem vagyok sokkal szerencsésebben, hiszen ő is külföldön él, Kanadában, mint magyar kereskedő, kormányunk akaratából immár ötödik esztendeje. Tőle is kaptam az új évre üdvözletét, tüzes kandallót ábrázoló színes képeslapot, körülötte sok gyerek, meg egy sport- repülőgép, amint éppen ajándékokkal meg- rakottan érkezik. A képeslap mellett a borítékban levelet is találtam, kíváncsi, érdeklődő sorokat: — Hogy s mint élsz, királyom? A mi királyságunk eredete csaknem fél évszázadra nyúlik vissza, amikor gyermekkorunkban a Napkeleti Bölcseket személyesítettük meg, Gáspár, Menyhért. Boldizsár népszokás szerinti utódaiként. Olyan csillogó koronája talán még egyetlen igazi királynak sem volt, mint akkor nekünk, pedig papírból nyírtuk valamennyit. Vízkeresztkor folytattuk tehát a betle- hemesdit és évek során mi lettünk a faluban a háromkirályok. Amikor Holló Feri kivándorolt a családjával, akikor is így kérdezték: — Elment az első király? Igaz, én csak a harmadik voltam a királyok sorában, de az én subámat viszont fekete báránybőrből varrta a szűcs. Holló Feri volt a legidősebb, de a legokosabb is közülünk, hiszen neki jutott az eszébe, hogy amikor végez a pap a házszenteléssel. akkor mi vegyük nyakunkba a falut és menjünk köszönteni. — Így legalább egész nap rajtunk maradhat a királyi ruha — érvelt a második király is, miután pedig megígérték, hogy az ajándékfilléreken egyformán, testvériesen osztozunk, magam is könnyen beleegyeztem. A királyjárás közben egyszer megszólított édesanyám: — Miért tapossátok egész nap a falut, ti kalduskirályok? Nagyon mellbe _ vágtak a szavak, el is gondolkodtam rajtuk, aztán, mint saját aggodalmamat adtam tovább a többieknek: — Házalunk, mint a koldusok! — A koldusok kéregetnek, nekünk csak úgy adnak. — Ha adnak, adnak, ha nem, nem! — nyelvelt a második király, és a kucsmájából az asztalra öntötte az összegyűlt filléreket. — Idesüssetek! ^f()árúmkurály&k Megint furdalni kezdett a lelkiismeret, de Holló Feri megnyugtatott: — Ki látott még szegény királyokat? Az egyik szép, havas vízkeresztkor elhatároztuk, hogy a magunk szakállára beállítunk Halassy méltóságos úrékhoz köszönteni. Feri volt a szószóló, az övé volt az ötlet is, amit mi csak helyeseltünk, mert ketten a kastélyt addig még csak kívülről láttuk, legföljebb a kerítésen túli fák tetejéről pislogtunk be a kertbe, bámultuk az őzikéket és a sétáló, kényes pávákat. Feri apja — egy ideig — parádés kocsisa volt a grófnak, így aztán a gyerek az istállótól néhanapján beljebb is jutott. Egyszer-másszor olyan csodálatos dolgokat mesélt a kastélyról, hogy mi nem győztük tátani a szánkat a csodálkozástól: — Fény van ott és csillogás! Tudjátok, ha az uraságok parancsolni akarnak az inasnak, vagy a szobalánynak, akkor csöngetnek nekik, éppen úgy, mint a templomban a tninistránsgyerek... Ezen aztán jót nevettünk! — Le is kell térdepelniük? Feri rántott egyet a vállán és azt mondta: — Majd egyszer meglátjátok... Most azután már nem volt visszaút. Feri ment előre a hátsó udvaron, egyenesen a konyha felé, ahonnan egy ismerős női hang hallatszott: — Nézzék csak, emberek! Itt vannak a háromkirályok. Az előszobában egy földig érő ruhájú hölggyel találkoztunk, aki hol magyarul, hol németül beszélt a szobalányhoz. — Jesszusom. Marianna! Ezek parasztgyerekek lenni... Mariannának jó idejébe telt. amíg elmagyarázta. hogy ezek a parasztgyerekek egy régi népszokás szerint üdvözölni jöttek a méltóságos gróf urat és a kedves családját. Időbe telt, amíg a hosszú ruhás nő visz- szasuhant és örömében tapsolva közölte, hogy a szalonban semmi kifogás sincs a köszöntés ellen. A szobalány egy-egy cuppanós puszit nyomott kipirult arcunkra, a társalkodónő, a német kisasszony pedig zavartan idegeskedett: — Púdéi- az arcocskákra, festék a szá- jacskákra, parfém a ruhácskákra, undzó- veiter... Vetkőztettek, öltöztettek, pacsmagoltak minket és inkább húsvéti hangulat volt, mint vízkéreszti. — Rúgjátok le csak azokat a havas, sáros csizmákat! Egymásra néztünk. — Ki látott még mezítlábas királyokat? A társalkodónő bent a szobájában tovább oktatott minket: — Aztán kezet csókolni mindenkinek ! Értitek? Lehettem úgy tizenkét esztendős, de eddig még senki sem akarta, hogy megcsókoljam a kezét. Anyám esténként megcsókolta az arcomat, apám — ha éppen jó ing volt rajta — néhanapján nyomott a fejemre egy szeretetbarackot. Púderos arcunk még sápadtabb lett az utasításra, amiből azután Feri keresett kiutat: — Mi — kérem szépen —, nem szoktunk kezet csókolni... A második király pedig meztelen lábainkra mutatott: — Mezítlábas királyokat még a szentképeken sem láttam! Én meg — szerencsétlenségemre — elkezdtem szívből nevetni, mert Holló Feri sápadt arcát éppen akkor pirosította be a kisasszony. — Ügy nézel ki, mint egy bohóc — ha- hotáztam, mire a szobalánytól kaptam ajándékba egy jókora nyaklevest. Mindeközben fésültek, keféltek, rúzsoz- tak, púderoztak minket, mit sem törődve azzal, amit mondtunk. ' — Sietni, sietni! — sürgetett a kisasz- szony. — A szalonban már várja a királyokat a család... — Kézcsók, mindenkinek kézcsók! — tuszkolt előre mindhármunkat a társalkodónő, a kisasszony egyik szobából a másikba. amikor Holló Feri egyszerre megálljt parancsolt. — Adják vissza a csizmákat! — Megbolondultatok? — idegeskedett a két nő. — Szemtelenek! — rikácsolta magyarul és németül a kisasszony. Feri cifra, csörgős botjával nagyot koppantott a parkettára, éppen egy centire a kisasszony aranyos topánkája elé. •— Mi királyok vagyunk és nem mezítlábas koldusok! — És kezet sem csókolunk senkifiának! — Ezt én mondtam és szorosan Holló Feri mellé álltam. — Skandallum! Micsoda impertinencia? Ezzel sarkon fordultunk, és rohantunk vissza az előszobába, ahol sáros, piszkos csizmáink sorakoztak. Felrántottuk azokat, aztán nekivágtunk a havas kertnek, megkerültük a kastélyt. Egérutat akartunk nyerni és főleg valamilyen kijáratot találni, amikor valahol hátul, az istállók körül egy cifradolmányos férfi el nem kapta az irhánkat. — Megálltatok csak, királyaim! Micsoda dolog az, hogy ti csak odabent a jó meleg kastélyban a méltóságokat szórakoztatjátok? Ide csak, az istállóba! Ne féljetek, itt is lesz nézőközönség. . . Ami azután következett, olyan szép volt, amire egy életen át érdemes visszaemlékezni. Szavaltunk, énekeltünk, vertük a taktust a csörgő bottal a hosszú istálló betonplaccán. — Ezek aztán értik a dolgukat! — nevettek a lovászfiúk, a kocsisok, a béresek, a takarmányos legények, még a kényes, úriparádés lovak is hátra-hátra pillantottak, miközben magukfeledten ropogtatták a selymes, illatos szénát. — Kaptatok-e ajándékot a kastélyban? — érdeklődött az egyik lovászlegény. — Kaptunk! — válaszoltam és megvakartam' a nyakamat. — Vidám nótákat tudtok-e? — Tudunk bizony! — állt elő az első király, és néhány perc múlva valamennyien olyan igazi nótázásba kezdtünk, hogy harsogott tőle a kastélykert. síiére járt, amikor befejeződött a vigalom és hazafelé indult a három király. Megmutatták az utat, a kijáratot, de a parádés kocsis komoly arccal utánunk szólt: — Mielőtt hazaértek, kint a friss hóban, mossátok le az arcotokról azt a sok úri kenceficét. .. Szala.v István
