Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-21 / 16. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1985. január 21., hétfő

ff f m

r---------- ?

A

h cr\/ hf*t

KÉPERNYŐ

tcV Ifvi * • •

ELŐTT

— —

Nincs bőségkosár

Az új esztendő első hetének műsorait bizakodással méltattuk, abban reménykedve, hogy az akkori bőséges kínálat nem hibádzik majd a következőkben sem.

Korai volt a derűlátás. mert az állásait védő szokatlanul kemény tél miatl jött az érthető energiakorlá- tozás, s ez megkurtította a tévés ajánlatlistáit is. A szükséges, a kényszermegoldással megbékélnénk, az viszont bosszantó, hogy ennek ürügyén valamiféle minőség- csökkenést is el kellene fogadnunk, holott csak a meny" nyiség megnyirbálásáról volt szó.

Nem örvendezünk annak, hogy a Rádió- és Televízió- újsátg ebben az időszakban aligha tölti be feladatkörét, hiszen továbbra is a régi menetrendet diktálja, azaz olyan iránytűt nyújt, amelynek voltaképpen semmi hasznát sem vesszük.

A legtöbbször marad hát a meglepetés, méghozzá a kellemetlen, mert az ígért jó, a valószínűleg színvonalas helyett általában, a gyengébbet, a kevésbé sikerültet kapjuk.

Ez történt például csütörtökön este, amikor A hattyú halálát, ezt az Örkény István műveinek motívumaiból írt és rendezett produkciót vártuk, ám meg kellett elégednünk az Alfa holdbázis című tudományos-fantasztikus amerikai filmsorozat egyik darabjával.

Nemcsak szeretem ezt a műfajit, hanem a magam módján rajongok is érte. Ez a szenvedély azonban nem torzítja egészséges értékítéletemet. Másokkal együtt mindenekelőtt a vállalkozás kommersz-jellege miatt háborodtam. Ebben az esetben ugyanis a stáb valamennyi tagja az „egyértelmű" sikerre utazott. Ennek érdekében vonultattak fel szinte minden hatáskeltő mozzanatot. Erre koncentrálta összener- giáit az író, a rendező, az operatőr és a színész. Emiatt alapoztak a horrorban rejlő lehetőségekre, majd- hogy hiánytalanul kiaknázva azokat. A gyengébb idegzetnek. s a gyerekek bizonyára megborzongtak az atomkori sárkánytól, attól a tűzokádó szörnytől, amely békés űrhajósok elfogyasztására specializálta maeát, persze csak akkor, ha pillanatnyi tartózkodási helyére tévedt egy kíváncsi csillagközi jármű.

Természetesen kár volt riadozni, hiszen az egész nem volt több egy rosszul tàkolt, ellentmondásokban, logikai bukfencekben bővelkedő játéknál. Amolyan kalóriaszegény szellemi termék a remélt csemege he- lyett.

Ugye, ez nem hosszú távra szóló előrejelzés ... ?

Pécsi István

.. .akkor duplázzunk!

A Nagy ötlet születése a következőképpen történt, összeült a válságstáb. Órák óta .törte a fejét a menedzser és a rendező. Visszaestek a nézettségi mutatók, s ha így megy tovább, senki nem lesz kíváncsi a Szupersztár folytatásos krimijére. Az együtt lét első órájában még mindenki frissebb volt: egymás után jöttek az ötletek. A káprázatos memóriá- jú gyártásvezető azonban hamar megnyugtatta a kedélyeket: éppen így mászott ki a csapdából a Szupersztár a 33. folytatásban — mondta —, ugyanezt a trükköt mutatta be a 212. epizódban.

Már-már föladták a töprengést, amikor hirtelen a rendező így szólt a' temetői csendben :

— Mi lenne, ha ketten lennének?

Mindenki úgy nézett rá, mint a hülyére. A viszkitől egyébként is duplán szokott látni, ezért senki sem vette komolyan az első hallásra. Jöttek is az ellenérvek: ho~ gÿan lehetne kettő a nagy ö-ből, amikor épp azáltal lett Menő, hogy a feje fölé glóriát tettünk: ő a legügyesebb. legbátrabb, egyszál maga ki tudja verekedni magát akár harminc bandita közül is. Most meg húzzuk le a földre, osszuk meg a totális főszerepét?

Mikor már a múltkor is azzal fenyegetőzött, hogy felmond, mert a gázsiból még az új műfogsorát és parókáját sem tudja megcsináltatni.

A rendező azonban magabiztosan mosolygott, majd így szólt : — Bízzatok csak ide, zábálni fogják. Eddig nem volt ellenfele Szupersztárunknak, minden győzelem és minden gyönyörű nő csak úgy az ölébe poty- tyant. hiszen ki állt volna ellent vasöklének. Most aztán hoppon marad, mert lesz egy vetélytársa. aki elhorgássza néha orra elől a diadalt. Így a nézőknek is szerzünk néhány kellemes pillanatot. mert látni fogja, hogy nem érdemes fölállni a fotelból „lompos” felesége mellől, és bemerészkedni a nagyvilági életbe, hiszen ott rajta kívül is lehetnek kemény legények. Megadjuk a legnagyobbat: a kárörvendést a nézők millióinak.

És lón ... Megállapodtak a részletekben, mind a tizenhárom folytatásban. Csak az a ibaj, hogy nemcsak egy televíziós társaságnál történt hasonló eset. de szinte valahánynál. Így kerülhetett szerdán húsz órától bemutatásra a Két férfi, egy eset című film, majd szombaton este a Minden lében két kanál című amerikai társa. Valóban nehéz ötven percen belül valami mást, valami eredetit nyújtani. Marad hát az ilyen variációs lehetőség: egy szereplő helyett kettő, barna helyett fekete hajú, férfi helyett nő. A többi rendre ugyanaz, szinte behelyettesíthető.

Azóta persze sok újdonság történt a televíziós krimik szakmájában. Például: kimutatták a közvéleinényiku- tatók. hogy az emberek megunták a két főszereplős bűnügyi játékokat. Nosza, ösz- szeült a válságstáb. Hosszas gondolkodás után a rendező — aki azóta még több viszkit ivott — fejére csapott, s kisütötte, hogy legyen három hős. Így keletkezett például a Charlie angyalai .. .

És így .tovább, az emberi szellemesség lehetőségei végtelenek.

Gábor László

Diákok a színházban

A színház nekem még ma is ünnep. Ez az ünnepj érzés akkor született meg, amikor tizenévesként először színházba vittek. Kolozsvárott történt, s a János vitézt játszották. Ott álltunk várakozva a kivilágított épület előtt az esti nyüzsgésben, s a kísérő tanár még egyszer áttekintette a sort — mert sorban mentünk oda az iskolából vagy az inézetből. a Farkas utcából. Nem az egész osztály: aki a készülődés heteiben nem a képessége szerint szerepelt, vagy — mint osztályfőnökünk mondta — viselkedésével egy ilyen felnőtteknek való eseményre éretlennek bizonyult, az nem jöhetett.

Aztán beléptünk a színházba, s én már az előcsarnokban meg a ruhatárnál is úgy éreztem magam, mint a karácsonyi csengőre várva. Lassan kialudt a fény, felhúzódott a függöny, s vártám a nem. mindennapi élményt, a játék varázslatát — alighianem úgy. mint kicsiny koromban a mesét. S a varázslat bekövetkezett: a játék magával

ragadott. Tudtam, hogy egy másik valóság, mint amiből1 béléptem a színházba, s amelybe visszatérek, de azt is éreztem, közük van egymáshoz, ahogy az ünnepnek a „szürke” hétköznapokhoz. Bennem kapcsolódtak ösz- sze: jó volt e varzáslat emlékét felidézni* s jó volt a színházba visszatérni.

Jó vélt és mindlig kivételes. Az ellenőrzőben engedélyt kellett kérnünk még akkor is, amikor egyéni bérletünk volt már. S bár ezt a formaságot degradálónak éreztük, az, hogy mehettünk, megelőlegezett felnőtté avatás volt. Hát még ha valamelyik tanárunk megszólított bennünket a szünetben, s egykét szót váltott a darabról, vagy az előadásról! Vagy akár csák egy nagydiák, egy végzős!

Még ma is azt az ünnepi élményt érzem, hja színházba megyek. De különösen azóta

töprengek ezeken az emlékeken, amióta vita kerekedett egy diákelőadás közönségének az éretlenségéről. Elmúlt az az évad, elült a vita is, de ahányszor színházba készülök, eszembe jut. S élgonddlom, hogy ha az első színházlátogatásomat nem jutalomnak, jónak, kedvező lehetőségnek élem át, hanem kötelezettségnek, amelyet minden önállóság nélküli teljesíteni kell, s eszerint gépiesen számba vesznek, vajon akkor is ünnep-; élménnyé vált volna, számomra a színház? Nos, nem tudom elképzelni másként, mint ahogyan megéltem, s hazugságnak erezném, ha azt mondanám, hogy akkor biztosan nem szeretem meg. Csak annyi bizonyos, hogy én azért is éreztem élménynek, mert érdem volt a megelőlegezett felnőttség, majd később azért is mert ott egyenrangú nézőként váltott szót vdlém a tanárom. Egyáltalán: kivételes alkalom, a felnőttszerep próbája volt.

Hogy a színiház legyen minél kevésbé ünnepélyes, a közvetlenség révén legyen demokratikus? Ha ezt úgy értelmeznénk, hogy ne emelkedjen ki a mindennapiságból, csúnyán tévednénk. A színház lényege az élmény — éppen attól fosztanánk meg. Az a közvetlenség, amire csakugyan szükség van, az üresen ünnepélyes forrnák, az élményt helyettesítő, vagy elfedő jelenségek mellőzése. És az a közvetlenség is szükséges, amiben részünk lehetett, amikor megszólított egy nagyobb diák vagy egy tanárunk: a személyes közvetlenség. A színház művészete az, hogy a tömegben is közvetlen- tud lenni minden személyhez; hogy akit a játék magával ragad, úgy érsSi, személyesen néki játszanak, hozzá szól az üzenet. S hogy ez az érzés kialakul-e, az nagy mértékben múlik az első találkozásokon.

AZ EGRI SZÍNHÁZI MÚLT MARGÓJÁRA

Színikritikai szemelvények

Érdekes és nem csekély tanulságot rejt a régi színházi produkciók elé tükröt tartó egykori színikritikusi véleményekben való tallózás. 1863 nyarán Latabár Endre társulata játszott Egerben. A világot jelentő deszkákra kerülő darabot, a te- átristák játékát árgus szemmel kísérte az EGER című lap kritikusa. íme egy csokorra való az egykori színikritikákból. . .

...... Csak sajnálatunkat

f

ejezhetjük ki, miszerint a közönség részvéte nem állott arányban színészeink igyekezetével. A „Kisértés” példának okáért majdnem üres padok előtt adaték. .. ”

„A Szegedi kupec”-nek „sületlen a meséje” s „vasvillával összehányt jelenetek halmazából álló szerkezetéért csak Latabár Endre beleszólt tiszta magyar zamatú s nem közönséges vénáról tanúskodó népdalai nyújtottak kárpótlást...”

Lang Berta operetténekesnő is megkapta a magáét: „Nagy hibája a tisztelt kisasszonynak, hogy kis skálával bírván, a magasabb és alsóbb lépcsőköni ingatagságát a középhangok bravúros for szír ozásával igyekszik feledtetni, ami a kifejezés egyöntetűségét s a hangok egymásba olvadását lehetetlenné tevő, egyszersmind bántó ellentétet szül."

A „Nőnövelde” zenés darab „roppant tetszésben részesült”, viszont „tárgya ízetlen, kopott, de üde, vidám fülcsiklandoztató zenéje által elbájolta a szívet... a kórusszámok fölségesen sikerültek ..."

„Kérjük, igen szépen kérjük .színészeinket, tanulják meg már egyszer nem bajlódni a közönséggel, s tönkretenni az illúziót, midőn nemcsak a magán-, hanem a párbeszédek alatt is ehhez beszélnek, vagy oly hideg egykedvűséggel s figyelmetlenséggel hallgatják a hozzá- jok intézett szót, hogy válaszuk recitálássá lesz, s mimikájuk erőszakolt és természetlenné. Hisz ez a művészet ebécéjének kezdőbetűje. Az örökös gesztikulálás pedig akrobatái mutatványokká teszi a legszebb mozzanatokat. Szegény ábrázoló tehetség az. mely az arc mindent kifejező játékát kézzel- lábbali hadonászással hiszi elősegíteni, vagy pótolni. Az sem helyes, hogy a nőkkeli duettben, tercettben stb.-ben nekieresztik a férfiak hangjukat az összhang egyenes kárával s a hatás feláldozásával. Egyébiránt a buzgalmat s komoly törekvés érdemét e derék igazgató alatt álló derék társulattól elvitatni nem lehet. Pártoljuk őket!"

Az 1868-as szezonban

„Latabár új bérletet nyit. Szégyen volna, ha ismét csak 26 bérlő találkoznék. Gyöngyösön 86 volt.”

Augusztus 1-én „Az akasztott ember” került színre, egy „szellemi monstrum, melynek se füle, se farka; csupa valószínűtlenség, erő- szakoltság elejétől végig."

„Ádám és Éva" primitív együgyűséggel megírt vígjáték, nem ér egy fagarast. Hogy is lehet ilyen sületlenséget színpadra hozni? A közönség unatkozik, a színész meg veszt vele, mert semmiből csak isteni erő képes valamit teremteni.”

Katona József „Bánk bán”- járól a kritikus véleménye rövid és velős: „keresztet vetünk rája”.

Offenbach „Dunanau” operettjének első előadásán „roppant közönség” gyűlt össze. „A jegyekért hősi harc, egy-egy jobb helyért életveszéllyel járó küzdelem” folyt. A második előadás azonban már csak „félig üres ház" előtt zajlott. Az indok : „közönségünk finom ízlését elmaradásával tüntette ki”.

Az „Aranyparaszt” olyan csapnivaló darab volt, hogy „vége felé már nemcsak a mécsesek, mi is álmosan pislogtunk. Hogy a közönség nem unta magát halálra, csakis az ő érdemük: Kecskésé, Prielle-é, Lászié és Lászinéé, Töröknéé és Zsirai Rózáé.”

A „Fortunio dala" című operettet már ismerte az egri publikum. „Csinos, kedves zenéjű, melyben színészeink kivétel nélkül kitűnően énekeltek s játszottak."

Latabárné jutalomjátékául „A szamártej” került színre. S a kritikusi vélemény? „A tisztelt igazgatónő nem elsőrangú színésznő, de azon kört melyben mozog, becsülettel tölti be.”

A messzeföldön híressé vált „Dobó Katica” című színmű Török és Török né javára került bemutatásra, természetesen „nagyszámú közönség” előtt.

„Az ördög és a vak leány” bemutatóján a színészek „jól játszottak, de azért biz unatkoztunk.”

„A köszörületlen gyémántról azt vallotta az Eger lap színikritikusa, hogy „csak névre volt az. Az összevágó, kerek előadás által brilianttá változott."

A „Szerelmi varázsital" csinos zenéjű operett”: Fóthi Erzsi jutalomjátéka nagy sikert hozott. Nemcsak sok tapsot, de koszorút is kapott a publikumtól. „Kellemes hangja, tiszta artikulációja... szép reményeink valósulását ígérik."

A „Troubadour”-ból csak részleteket mutatott be a társulat, igaz, meleg sikerrel: „Részletei fölségesen sikerű ítek.”

Az Offenbach operettek sorában „A sóhajok hídja” is az egri publikum elé került. méghozzá a színlap szerint „honunkban először itt”. A jól értesült kritikus viszont megírta, hogy Pesten már többször előadták, de „a kíváncsiság zsúfolásig megtölté a színkört... Magának a műnek érdemleges bírálatába helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk, de de nem is fizetné ki magát... mi az operette-nek sohasem voltunk barátai! Hiányzik belőlük, ami fő minden alkotásnál: az egység harmóniája. Mint a verkliben követik egymást a dalok, melyek legyenek bármi szépek is, csak töredékei egy szoborműnek, s azt a hatást sohasem kelthetik, mint egy befejezett teljes egész. Offenbach műveiről ez pedig különösen áll. Nála úgy születnek a dallamok, mint a mezőn a virágok, ahol a természet keze működik, s rendetlen tarkaság uralkodik... Művei milliomossá lett szatócsra emlékeztetnek, aki csemegéül ananászt és sülttököt tétetett asztalára. De azért Offenbach Egerben a nap hőse!... De amily köny- nyen magába veszi lelkünk a fülcsiklandó dalokat, oly hamar kitörli onnét — az idő.” Egyébként a darab „kiállítása csinos volt, az előadás kielégítő... Az orchest- rum gyönge volt, de azért zenészeink precíz, biztos, soha nem hibás játéka dicséretet érdemel. Latabárt, ki ritka kitartással tanítá be ez operettet, kétszer is kihítta a teljesen kielégített közönség."

A Latabár-társulat augusztus 31-én tartotta búcsúelőadását „nagy közönség előtt". A színigazgató „az előadás végén kihívatván, megköszönte az egri közönségnek társulata iránt tanúsított meleg részvétét, mellyel a társulat, kivált a jelen szűk időkben, valóban megelégedhetett; valamint másrészt a közönség is megelégedhetett a társulat működésével.”

Latabár országosan elismert társulata Egerből egyhónapi vendégszereplésre Szegedre utazott.

Az Eger színikritikusa meglehetősen szigorúan, de tárgyilagosan ítélte meg az előadásokat, s kivált a hallatlanul silány, rossz darabok kapták meg a magukét, de a teátristák játékának bírálatánál nem kímélte epébe mártogatni pennáját.

Sugár István

Veneranda úr megállított az utcán egy járókelőt.

— Bocsánat — szólította meg —, nem felejtett el valamit?

— Ki? Én? — kérdezte csodálkozz az úr.

— Természetesen maga

— válaszolta Veneranda.

— Nem felejtettem el semmit — mondta a járókelő, és kíváncsian bámult Veneranda úrra.

— Biztos benne? .

— Abszolúte. De egyáltalán, hogy jutott az eszébe, hogy megkérdezze, nem felejtettem-e el valamit, amikor nem is ismer?

— Miért? — ellenkezett Veneranda úr. — Talán mindenkinek ismernie kell engem, aki elfelejt valamit? Akadhat, aki egyáltalán nem, ismer engem, és közben elfeledkezik egy csomó dologról. Nem gondolja?

— Természetesen — ismerte el az úr vonakodva —, de én nem felejtettem el semmit.

— Nagyszerű — mondta Veneranda. — Természetesen el kell ismernie, hogy én ezt nem tudhattam, éppen azért, mert nem ismerem magát.

— Nem ismer engem, és nem szégyellt magát, hogy megszólít az utcán, és ilyen otobaságokkal traktál! — kiabált a felbőszült úr.

— De hiszen én nem vagyok köteles mindenkit ismerni a városban — mondta Veneranda úr. — Tán csak nem az én hibám, hogy éppen magát nem ismerem, maga, maga... dlszpinty! Először látom, maga meg rögtön azt feltételezi, hogy ismernem kellene magát.

— Ugyan, dehogy — hátrált az úr.

— Ugyan, dehogy... — utánozta Veneranda türelmét vesztve. — Maga egy abszolút pimasz fráter, csak rabolja az ember idejét!

És hátat fordított neki. s dörmögve távozott.

(Zahemszky László fordítása)

N. F.