Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-16 / 12. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. január 16., szerda J. Színlelni boldog kereskedőt... Nemrég kezembe akadt az elmúlt évi újságunkban megjelent cikkek gyűjteménye. Mi mindenről is szólt a fáma az esztendő során? Felsorolni is nehéz lenne. Egyetlen dolog azonban Mirívóan felhívta magára a figyelmét. A kereskedők megítélése. Irtunk portrét nyugállományba vonuló, mesterségét évek hosszú során magas színvonalon űző üzletvezetőről. Aztán egy nyúlfarknyi rövidségű glóssza arról szólt, hogy a vevőként jelen levő kollégámmal milyen gálád módon bánt el egy pályakezdőnek is alig nevezhető eladókislány. A cikk megjelenése után pedig módomban állt végighallgatni azt a telefonbeszélgetést, amelyben az üzletvezető — még sajtóperrel fenyegetőzve is —, megpróbálta védeni a mundér becsületét. Mondván, neki azzal kell együtt dolgoznia ebben a szakmában, aki még egyáltalán hajlandó a pult mögé állni. Ahogy továbblapoztam az írásbaLmazban, később arról olvastam, hogy boltjaink dolgozói milyen hősiesen állták az ünnepi forgatagban az ajándékozni vágyók rohamát. S mindezt adatokkal is alátámasztottuk. Szó esett többek között arról, hány mázsa árut mozgattak meg egy műszak alatt a törékeny eladólányok, s mennyit túlóráztak a szintén ünnepre készülő családanyák. Egy másik írás azzal foglalkozott, hogy vajon a pult mindkét oldalán ugyanany- nyit jelent-e a tízdekányi mértékegység. írója lehangolóan állapította meg, hogy csak elvétve nem hangzik el a kérdés: lehet néhány dekával több? S ilyenkor persze, .nincs mit tenni, a legtöbbször rámondjuk: maradhat. Szégyelljük vásárlótársaink és az eladó előtt azt mondani: vegyen le belőle másfél dekát. Irtunk aztán szakmai vetélkedőkről. versenyekről, amelyek kapcsán megállapítottuk, hogy a mai kereskedők milyen felkészültek, szolgálatkészek, segítő szándékúnk, s nem utolsósorban kedvesek. Nem hallgattuk el viszont azt sem, amikor egy élelmiszerüzletben az egyik idős vásárlónak tíz fillérrel kevesebb pénze volt. mint amit a pénztárgép „Fizetendő összeg” felirata mutatott. Erre aztán kénytelen-kelletlen. de a felszólításra ki kellett vennie kosarából egy kiflit. Így viszont már a pénztárosnő tartozott néhány fillérrel. Ö azonban szemrebbenés nélkül, nagyvonalúan közölte: nincs, nem tudok visszaadni, s ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Kétségtelen, ahányan a kereskedőkről írtunk a közelmúltban, annyiféleképpen ítéltük meg őket. Ki így látta, ki úgy, ki ezt tapasztalta. ki azt. Ki így akarta értékelni az e szakmában dolgozókat, ki úgy. Persze, a példákat sorolhatnám majd hogy nem vég nélkül, mivel már ezekből is kitűnik, nem éppen kevésszer került lapunk hasábjaira a téma. Ma már szinte alig-alig találni ízig-vérig kereskedőt, aki valójában él-hal a szakmájáért, aki gyerekkorában is mindig azt mondogatta az akkor gyakran feltett „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre: kereskedő! Többen panaszolják, hogy nincs szakmai utánpótlás. Többen pedig úgy kerülnek a szakmunkásképzőik ilyen irányú oktatására, hogy harmadik helyen jelölik meg ezt a szakmát a felvételi llapon. Ha nincs már hely, vagy valamilyen oknál fogva eltanácsolták a kozmetikus. fodrász vagy éppen autószerelő, elektronikai műszerész szakoktól, akkor lesz, ami lesz alapon kereskedőnek tanulnak. Ott aztán gyorsan rájönnek arra, hogy itt egyszerűen nem lehet megbukni, mert olyan kevesen vannak. A szakmunkás- képző intézetek örülnek, ha annyi jelentkezőt össze tudnak gyűjteni, hogy egy osztályt indíthassanak tanévenként. Az így szakmába került fiatalok pedig nem sóikat tesznek azért, hogy öregbítsék a kereskedők hírnevét. Ha már a pályaválasztás így sikerült — s még nem is fizetnek valami túl jól, a legtöbbjük az élet valamely más területén keres boldogulást, sok időt nem fecsérelve a kereskedelemnek. Egy szaküzfltetben azt mondta a vezető: azért van szerencse a szerencsétlenségben. Az igaz ugyan, hogy szinte hónapról hónapra kicserélődik az egyébként állandó létszámhiánnyal küzdő állomány, de arra a néhányra mindig lehet számítani, aki, úgy tűnik, végleg elkötelezte magát ezzel a szakmával. ök ugyanis valóban megszállottként szeretik azt, amit csinálnak, ök azok, akik pozitív példáinkat adták. Az előbbiek pedig a glosszák, elmarasztalások hősei. Egy — pillanatok alatt elfogyott — könyv címét fordította saját példájának bemutatására a kereskedelmei nem éppen megváltani akaró fiatal titán. — Színlelni boldog kereskedőt — mondta fanyarul. Aztán hozzátette, hogy a szülői „előrelátás” hozta a pályára. Apja ugyanis azt fejtegette, hogy hamarosan fordul a kocka, s a kereskedők társadalmi megbecsülése .rohamosan nőni fog. El is érkezett mindennek az első szele, még 1984 júliusában. Egy központi elhatározást követően, a kereskedelemben dolgozók bérét e hónap elsejétől emelték. A szóban forgó fiatalembernek — aki egy szaküzlet eladója — talán a legértet- lenebb vevő sem tudta volna a vércukorszintjét feljebb srófólni, mint ez a téma. Ügy hadarta mondandóját, hogy alig értettem. — A kettőezer-nyolcszáz forintomra kaptam pontosan száz, azaz egyszáz forintot. S amikor az apámnak elmeséltem, még azt mondta: na, látod, én megmondtam ... Csak azt ne higgye, hogy más területen nem így van. Az élelmiszer-kereskedelemben dolgozók kaphattak ösz- szesen kétszázharminc forintot, persze, differenciálva. Ez annyit jelentett, hogy százötvenet mindenki kapott, a többit pedig az, aki főnökei előtt valóban színlelni tudta azt a bizonyos boldog kereskedőt. A kérdés szinte magától A fiú ollyan vehemensen, s adódik. Bennünk van a hi- érzékletesen adta elő aduit, ba? Avagy valójában eny- hogy meg kellett állapítanyire ellentmondásosan vég- nom: lesz belőle valami, zik mindennapi feladatukat Akár a pult mögött is. Lea pult mögött állók? Talán hét, hogy a papának mégisnem vádolnak elfogultság- csak igaza volt, s ennek a ga'l, amikor azt állítom, “ pelyhedző állú ifjú szakem- hogy inkább az utóbbiról bernek — ha esetleg nem van szó. csak anyagi kérdésekben lesz Ahány kereskedő isme- ilyen vehemens néhány rősömnek felvetettem a té- esztendő múltán nem is kell mát, ahány szakemberrel színlelnie a boldog kereskecsak szót váltottam az ügy- dőt • • • ről, mindig ugyanoda jutót- . . ■tünk. A pénzhez. Kis Szabó Ervin AZ ANYAGGAZDALKODASTÓL — A SZEMÉLYZETI NYILVÁN TARTÁSIG Számítógép a szénbányáknál A Mátraalji Szénbányák gyöngyösi központi irodájában levő számítógépteremben Nagy Gábor és munkatársai a beérkező adatokat táplálják be a gépbe (Fotó: Szabó Sándor) Ki tagadhatná ma már, hogy a számítógép szerves része lett mindennapi életünknek. Hovatovább nemcsak a vállalatok és intézmények rendelkeznek ezekkel a sokat tudó, hasznos masinákkal, hanem egyre inkább elterjed a hétköznapi emberek körében is. Nyilvánvaló azonban, hogy felhasználásuk legfőbb, legfontosabb területe még hosz- szú ideig a termeléshez kapcsolódik majd. A Mátraalji Szénbányák gyöngyösi központjában immár öt esztendeje igénybe veszik ezeket a korszerű berendezéseket, s bár nem csekély befektetést kivánt az indulás, úgy tűnik, megérte. Az eltelt időszak sikereiről és a távlati tervekről, elképzelésekről beszélgetünk Tóth Gáborral, a számítás- technikai osztály vezetőjével. — Azzal kezdeném, hogy vállalatunknál nem teljesen új az ilyen eszközök alkalmazása. Arról van szó ugyanis, hogy 1970—79-ig a cégünk számítógépes bérmunkát végeztetett Budapesten. öt éve aztán megértek a feltételei annak, hogy saját magunk is megindulhassunk ezen az úton. Rendkívül gazdaságosnak bizonyult, hogy a már meglevők mellé — önerőből — újabb információs rendszereket alakítottunk ki. Hogy mennyire szükség van ránk, azt az is bizonyítja, hogy 1984. január 1-től két műszakban próbáljuk megoldani a ránk bízott feladatokat. — Honnan toborozták ösz- sze a kellő képzettségű szakembergárdát? — Jelen pillanatban az osztályunkon a konkrét üzemeltetők megoszlása a következő: kilenc adatrögzítő, három operátor, öt műszaki. Ehhez a kis kollektívához csatlakozik még hat fejlesztő is. A kérdésre visszatérve, azt mondhatom, hogy nem kellett kívülről hoznunk dolgozókat, hiszen az itt tevékenykedők zöme azelőtt is nálunk állt alkalmazásban. A hozzáértésükkel sem volt semmiféle gond, mert többnyire ilyen irányú végzettséggel rendelkeztek. Voltak persze olyanok is, akik vállalaton belüli átképzéssel kerültek hozzánk, de ők is hamar be* letanultak a dolgokba. Azt, hogy minden zökkenő nélkül tettük meg az első lépéseket, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1980 májusában érkezett meg ide a gép és két hónap múlva már üzemelt. Még egy gondolat: pillanatnyilag elegendő ez a létszám, de a jövőben —• ahhoz, hogy a kívánalmaknak megfelelhessünk — növelni kell ezt a „stábot" is. — Milyen területeken hasznosítják leginkább az önök munkáját? — Főleg gazdálkodási jellegű adatfeldolgozást végzünk. Az öt nagy rendszerből — anyag- és alkatrészgazdálkodás, állóeszköz-nyilvántartás és -elszámolás, személyzeti nyilvántartás és munkaerő-gazdálkodás, a folyékony energia számbavétele és elszámolása, a széntelep kiértékelése — havi átlagban mintegy 50 ezer bizonylat érkezik hozzánk, s ezeket mi rögzítjük. Ebből aztán megközelítően négyszáz információs táblázat születik, melyeket az ügyintézők, illetve a vezetés különböző szintjein tevékenykedők hasznosíthatnak. Sok értékes adathoz juthatnak így, s ezek alapján rá lehet világítani az összefüggésekre, s hasznos következtetéseket lehet levonni. — Módosulhat-e az elkövetkezendő időkben ez a feladatkör? — A további előrelépés nemcsak kívánatos, hanem elengedhetetlen szükségszerűség. Ennek persze, megvannak a műszaki követelményei, feltételei is. Az általunk működtetett gép — ez természetszerű velejárója korunk felgyorsult technikai fejlődésének — lassan- lassan elavul, sőt ez a folyamat erkölcsi szinten már meg is történt. Mindenképpen ki kell tehát cserélni egy nagyobbra, s ez — reméljük — a VII. ötéves terv folyamán bekövetkezik. Ez persze, nem pusztán csak egy mennyiségi váltás lenne, hanem a minőség és hatékonyság követelményeinek is jobban megfelelhetnénk. Olyan számítógép-mechanizmust szeretnénk megvalósítani, amelynek a fő gépe itt lenne a központban, de a kihelyezett berendezései a legfontosabb üzemekben, munkaterületeken állnának. Persze, az egyes helyszíneken ezék már ellátnának bizonyos részfeldolgozási műveleteket is. Egy hasonlattal szeretném a törekvésünket érzékeltetni: ez a központi „masina” lenne az „agy”, amely feldolgozza és rendszerezi a „csápokból” kapott információkat. Különösen fontos lenne, hogy a már meglevő személyi számítógépeinket is beállítsuk ebbe a láncba. — Hogyan lehetne még közvetlenebbül bekapcsolódniuk a termelési folyamatba? — Nézze, a bányászat azok közé a területek közé tartozik, ahol nem lehet mindent ezekkel a gépekkel megoldani. Ami viszont már elképzelhető — s mi ezt a célt szeretnénk elérni — az az, hogy a termelés közvetlen irányításának a „jobb keze" lehessünk. Hogy milyen előnyök származhatnának ebből? Például a körülmények állandó figyelemmel kísérése és ellenőrzése folytán a gép azonnal kimutathatná az adott esetben jelentkező problémákat, így az elhárítása is könnyebb, gyorsabb lenne. Egy konkrétabb variációt is megemlítenék: nagyon hasznos lenne a bányaművelés technológiai tervezésének számítógépre való átvitele. Itt megtörténtek a kezdeti lépések, ugyanis egy Commodore gépen az előbb említett feladat egyes elemei már szerepelnek. Hangsúlyoznám azonban, hogy ez még mind a jöv8, azaz az út elején állunk. — Az itt dolgozók miként viszonyulnak ehhez a tevékenységhez? — Először szinte majdnem mindenki fél tőle, bizalmatlan. Ez azonban csak egy rövid ideig tart, mert aki egyszer kapcsolatba került ezzel a géppel, az hamarosan felismeri az előnyeit. A későbbiek során pedig nemcsak elfogadja, hanem számít is rá. Magyarán: nekünk kell előbb bizonyítani, s utána az elismerés sem marad el. A vállalat vezetése pedig egyértelműen hasznosnak ítéli meg a munkánkat, támaszkodik az eredményeinkre. Kétségtelen, hogy ezek a „megszállott” emberek megérdemlik a bizalmat, hiszen szorgoskodásuk révén olyan sikereket érhetnek el, amelyekről — ma még — álmodni sem merünk. Sárhegyi István Fáznak, de nem éheznek az erdő vadjai Ahová a gép sem jut el: lovas szánon viszik a takarmányt (Kőhidi Imre felvétele) Ritkaságszámba menő csikorgás, hideg tél köszöntött ránk, így az erdők vadjaira is. A hőmérők higanyszála már napok óta —20 fok körüli értékre csökkent mind a Bükk, mind a Mátra erdőségeiben. A vadállomány jelentős része, — kiváltképpen a fiatalabbak —, életük folyamán nem szenvedtek még ilyen hideget, ilyen kemény, szigorú telet. Jákóy Sándor, a MEFAG vadászati felügyelője kérésünkre elmondja, hogy az erdőgazdaság szakemberei — a hivatásos vadászok —, ezekben a hetekben, a havas, fagyos téli időszakban, különös gondot fordítanak a vadak takarmányozására, etetésére. — Mennyi takarmányt fogyasztanak a Bükk. a Mátra vadjai? — A Mátrai Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság harmincezer hektáron folytat tervszerű vadgazdálkodást, (illetve vadászatot. Ezen a területen szarvas, őz, muflon, vaddisznó és a közelmúltban telepített dám él. Tekintettel arra, hogy valamennyi vad megsínyli a zord, kemény telet, így természetesen különös védelemre, etetésre is szorulnak. A vadetetést a gazdaság éppen úgy előre tervezi, mint a lelö- véseket, és már előre beszerzi a vadak részére szükséges takarmányokat. A gazdaság vadászati területén jelenleg mintegy százötven feltöltött etető és 200-nál több sózó várja a vadakat. Évente csaknem hatmillió forint értékű az a takarmánymennyiség, amelyet az erdőgazdaság vadjai megesznek, így leginkább említésre méltó a szálas takarmány, a siló. a szemes termények közül pedig a kukorica. a búzaocsú. Telente csupán szálas takarmányból mintegy 1500 mázsa kerül az etetőkbe, amelyekből az ilyen hideg, téli időszakban sohasem fogyhat ki az ennivaló. — Hogyan oldják meg a folyamatos szállítást? — A kérdés különösen indokolt a mostanihoz hasonló időjárási viszonyok között, amikor az utak nemcsak havasak, de jegesek is és gyakran a legerősebb gépek is csak nagy nehézségek árán juthatnak el a céljukig. A takarmány kiszállítása alaposan megnöveli a költségeket, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az ellátásnak folyamatosnak kell lennie, hiszen egyes vadfajták — de különösen a fiatal, gyengébb kondíciójú állatok —, úgyszólván naponta igénylik az etetést. Az erdőt járó hivatásos vadászaink rendszeresen figyelik a vadállomány viselkedését és gondoskodnak arról, hogy az etető körül senki és semmi ne zavarja nyugalmukat. A vadetetés részeként megemlítem azt a mintegy nyolcvan hektárnyi „sarjasztott” erdőt, ahol a döntött fák rügyeit, gallyait fogyasztják el a vadak, de különösen a szarvasok. — Miként térültek meg az elmúlt esztendőben a vadetetés költségei? — Vadgazdaságunk országosan is kiemelkedő eredményeket érit el a vadásztatás terén. Tervezett árbevételünk 17 millió forint, ezen belül mintegy 12 millió konvertibilis valuta. Az évi tiszta eredmény 8—9 millió között van. A valutában elszámolt bérvadásztatás a múlt esztendőben különösen jól sikerült, amely mind az erdő- gazdaságnak. mind a népgazdaságnak haszon. Az említett eredmények természetesen csakis úgy lehetségesek, hogy gazdaságunk vadállományát szakszerűen neveljük. óvjuk és természetesen etetjük is. Az idei tél valószínűleg több áldozatot követel tőlünk és mind pénzben. mind emberi munkában kimutathatók lesznek majd azok a többletek, amelyeket a vadetetésre költünk Szalay István
