Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-09 / 289. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 9., vasárnap ¥ MINDENNAPI NYELVÜNK Defenzív: offenzív A Népsport közleményeit és újságjaink sportrovatait, a rádió és a televízió sport- közvetítéseit figyelmesen ol­vasó és hallgató közönség egyre gyakrabban találko­zik a címbeli két szóalakkal. Nemcsak az alapszavuk, ha­nem a képzőformájuk is la­tin eredetű. Elsősorban ilyen szövegösszefüggésekben kap­nak nyelvi szerepet: „Az offenzív játék hozta meg a szükséges sikert” (Magyar Nemzet, 1984. nov. 16.). A Népsport hasábjain olvas­hattunk a „defenzíven ját­szó vendégek defenzív já­tékáról” (1984. szept. 3.). Természetesen mindkét nyel­vi formának van jó magyar megfelelője: támadó (offen­zív), védekező (defenzív). A két idegen eredetű szóalak használatát semmi sem in­dokolja. Vagy talán mégis van rá indok és magyarázat? Nyelv- használati elkényelmesedé­sünk is ludas abban, hogy szóhasználtunkban nem mérlegelünk, s csak a ké­szen kapott nyelvi sablono­kat, idegen szóalakokat he­lyezzük előtérbe. Ez a ma­gyarázó és tényleges, indí­tó oka annak, hogy éppen mai nyelvhasználatunkban nem mérlegelünk, s csak a készen kapott nyelvi sab­lonokat, idegen szóalakokat helyezzük előtérbe. Ez a magyarázó és tényleges, in­dító oka annak, hogy éppen mai nyelvhasználatunkban nagyon elszaporodtak ezek a szóalakok: aktív, passzív (sportoló), kollektív (közös, társas, csoportos, testületi). provokatív (kihívó, ingerlő, sértő), reprezentatív (mu­tatós, jellegzetes), illusztra­tív (szemléltető, megvilá­gosító), progresszív (haladó, élen járó), normatív (irányt adó, szabályul, mértékül szolgáló), depresszió (le­hangoló. leverő), fiktív (ko­holt, kitalált), preventív (megelőző), agitatív (fel- világosító, mozgósító), krea­tív (alkotó, teremtő, újat létre hozó) stb. Sajnos a példatárt bőví­teni lehet azokkal a nyelvi formákkal, melyek a mai sportnyelvben is egyre gyakrabban jutnak nyelvi szerephez. Az 1980-as évek­től kezdve elszaporodnak ezek a szóformák: masszív, kombinatív, impresszió, improvizatív, meditativ stb. Egészen meghökkentő be­szédhelyzetekben és szöveg- összefüggésekben tűnnek fel a felsorakoztatott idegen jö­vevények sportújságíróink és sportriportereink nyelvhasz­nálatában : „Előnyben vol­tak azok a masszív játéko­sok, akik önjáró kétéltűként tudtak közlekedni” (Népsza­badság, 1981. dec. 1.3.). — „A belgáknak nem volt kombinatív a játékuk” (Nép­sport, 1982. jún. 20.) — „Ne­kem a legimpresszívebb (?) a hármasugrás” (Televíziós közvetítés: 1984. aug. 18.). — „A kubaiaktól jó impro­vizatív játékot várunk” (Te­levíziós közvetítés: 1984. aug. 29.). — „A csatár néhány meditativ pillanat után to­vábbította a labdát” (Petőfi Rádió: 1984. nov. 10.). Természetesen a szerephez jutó idegen nyelvi formák­nak is van jó .magyar meg­felelőjük, s csak a megszo­kás és a beidegződés az oka annak, hogy a sportújságíró és a sportriporter nem mér­legelt, s nem válogatott ezekből a magyar, rokonér- telmű szóalakokból, kifeje­zésekből: súlyos, nehéz, tö­mör (masszív), összjátékra törekvő, a játéklehetőséget változtató (kombinatív) (be­folyásoló, jó benyomást, nagy hatást gyakoroló (impresz- szív), rögtönző, nem az elő­re megszabott módon játszó (improvizatív), tűnődő, töp­rengő, szemlélődő (medita­tiv). GYILKOSOK UTCÁJA Politikai hős — papírmaséból Az utóbbi években jó né­hány nagyszerű társadalmi drámát láthattunk a mozik­ban. Ilyen volt például a Z, avagy a politikai gyilkosság anatómiája és a Fayard bíró, akit seriffnek hívtak. Az alkotások hitelesen, össze­tetten. a maguk bonyolult­ságában és őszintén igyekez­tek bemutatni egy-egy tár­sadalmi jelentőségű gondot, eseményt. A munkák egyik központi konfliktusát mindig a ha­talmon levők fcorruptsá- ga adta. Ebbe a sorba szá­mítható valamelyest a Gyilkosok utcája című szí­nes, szinkronizált, francia film is, amely Max Gallo regényéből készült. A mű azonban aligha mozgat meg „nagy erőket”. Az alapötlet elcsépelt: egy ötvenes éveit taposó íróról szól. akinek utolsó regénye megbukott, s akitől felesége válni óhajt. Párizsból egy tengerparti városba utazik pihenni, azonban itt sem tel­nek gondtalanul napjai. A környéken nemrég megöl­tek egy idős hölgyet. aki nem akarta eladni a telkét, amelyre az új városrész építése miatt lenne szükség. A főhős úgy dönt, végére jár az ügynek Szívós munkájá­nak eredményeképpen egy szövevényes história bontako­zik ki előtte. Kiderül: egy egész maffia áll a szaporo­dó gyilkosságok mögött. A „díszes társaságba” a rend­őrfelügyelőtől az újságíróig mindenki beletartozik. A vezetőjük maga a polgár- mester. Mivel az író szenve­délyesen igyekszik kideríte­ni az igazságot, utasítást adnak meggyilkolására. El­rejtőzik, s így megírja a regényt, a kézirat postára adását követően azonban megölik. Természetesen ebből a té­mából készülhetett volna emlékezetesebb produkció is. A redező azonban nem törekedett a felszín alatti társadalmi mélységek bemu­tatására. A szereplők afféle papírmasék: szokványos írót, szokványos polgármestert, és szokványos rendőrt lát­hatunk. A figurákból és a színészekből is — nagyon kevés kivételtől eltekintve — hiányzott az eredetiség. Közhelyigazságok hangzot­tak el ajkaikról. Nem ár­tott volna, ha helyenként a semmitmondó részleteket, a fölösleges ismétléseket gon­dos kezekkel nyesegetik le az alkotók. Így talán lebi- lincselőbbé vált volna ez a túlzottan elbeszélő. lassan kibontakozó dráma. A tár­sadalmi gyökerek bemuta­tása. vagy azok jelzésének elmulasztása miatt érezhet­te úgy a néző. hogy mindaz, ami a vásznon lejátszódik véletlenül történik, nincs ok-okozati összefüggés az egyes bűntények, jelenségek mögött. A szerzők politikai krimi­nek szánták ezt a munkát, amely viszont hibái miatt még egy közepes bűnügyi attrakció színvonalát sem érte el. A 70-es években egyre másra születtek a nívós tár­sadalmi drámák. Ezek a filmek egytől egyig újszerű, en fogalmazták meg a nyu­gati államok ellentmondása­it. A Gyilkosok utcája csak felszínesen, szőrmentén érintik az akkori, vagy az azóta felhalmozódott problé­mákat. Afféle utánérzésnek tűnik. Frázisokat pufogtat, s ezzel, talán még az elő­dök nívós produkcióinak is árt. Koma János „Trombita harsog, dob pereg" Rezesbanda az úttörőházban A tamburmajor kackiás bajusszal feszít a menet élén. Prampappa-prampappa — ropog a ritmus. Az ablakok kinyílnak, a járókelők egy­másra mosolyognak. Még a fagylalt is jobban esik, és a virágok gyorsabban bontják szirmaikat. Mindenki örül, mert a térre rezesbanda ér­kezett. Ki nem ismer hasonló kép­sorokat!? Előszeretettel fény­képeznek ilyen jeleneteket filmeseink. Érthető, hiszen az ünnep egyik leghatáso­sabb szimbóluma a fúvós- zenekar. A hétköznapjaik persze, a trombitásoknak is szürkébbek. Egyre keveseb­ben vannak, pödrött baju­szaik is eltűntek, és a mai lányok sem ragaszkodnak már ahhoz, hogy az ő szerel­mük feltétlenül egy tambur­major legyen. Egy dolog vi­szont nem változott: a fú­vószene ma is örömet vará­zsol a szivekbe. Az egri úttörőházban pén­teken esténként, az ABBA-n, P. Mobilon nevelkedett ka­maszok fújják a „rezet”. A szakállas fiatal tanár lelke­sen vezényel. Éktelen hang­erővel követik egymást a pattogó ritmusú indulók. Be­csúszik néha egy-egy hamis hang is, de az összhangzás kellemes. Az egri úttörőze­nekar próbája a vége felé közeledik. — Ennyi mára elég is lesz — szól a „vezér” és a gye­rekek felpattannak a he­lyükről. Mielőtt a tokokba kerülnek a hangszerek, a zenészek rendre bizonyítják, hogy nemcsak az indulók vi­lágában érzik otthon magu­kat; az István, a király dal­lamaival búcsúznak „szer­számaiktól”. Vígh Valéria, az Alpári Gyula Közgazdasági Szak- középiskola tanulója, fuvolás. — Szinte mindenféle zenét szeretek — kezdi a lány. Operákat is hallgatok. A Carmen és a Hunyadi László a kedvencem .... meg a Bo­lero és a Police. Mellesleg számítógép-programozó sze­retnék llenni. Bartos Péter tervei jobban kötődnek a hangszeréhez. — Katonazenész leszek — vágja ki büszkén. Hangsze­re a piszton. Űttörőkora el­lenére úgy fújja, hogy a kí­vülálló is sejti, terve bizo­nyára valóra fog válni. — Ünnepi és szép ez a mu­zsika, meg az a rengeteg külsőség, ami vele jár. Aho­gyan a katonák alakzatba állnak és ritmusra lépnek ... a zene ritmusára. Nem gyö­nyörű? — kérdezi. — Hogyan lettetek úttö­rőzenekari tagok? — A zeneiskolában is­mertük meg Tibi bácsit, szólt, hogy jöhetünk, hát jöt­tünk. — Tibi bácsi miatt? — Tetszett a zene is, de az még jobban, hogy jó ve­le együtt dolgozni. Türelmes, nem veszekszik, olyan, mint­ha nem is a tanárunk, ha­nem a barátunk lenne — di­csekszik Vali. Tibi bácsi, Benyó Tibor, zenepedagógus, huszonkilenc esztendős. — Hangszerem a trombi­ta — mondja. — Hangzása eleve meghatározza, hogy milyen zenében érezzem ott­hon magam. Hogy rezesban­dát vezetek, abban nagy sze­repük van a meséknek. Min­dig vonzódtam a gyermekek világába. Van valami hason­ló a zene és a mese tisz­taságában. — Beszéljen valamit a munkájukról! — Heti egy próbával dol­gozunk. Ez kevés. Jóformán csak arra jut idő, hogy ele­get tudjunk tenni protokoll- kívánságoknak. Engem még­sem bánt, ha „csak” a Him­nuszt fújjuk szépen. Néha azért más darabok begyakor­lására is marad idő. Benyó Tibor irányításával próbál a zenekar (Balra) Bartos Péter katonazenész szeretne lenni (Fotó: Perl Márton) — Otthon milyen zenét hallgat szívesen? — A muzsikát élőben sze­retem. A fúvószene különö­sen szürkébb, amikor mag­nóról vagy lemezekről szól. Kedvencem Bach, Mozart, Beethoven. Valamikor szim­fonikus zenekarban szeret­tem volna dolgozni, de más­hogy alakult az életem. —Mégpedig? — A mezőkövesdi zeneis­kolába kerültem, de gyakor­latilag Szomolya lett a mun­kahelyem. Egész nap autóz­tam oda-vissza, sokszor több fordulót is megtéve. öt évig vezettem az ottani fúvósze­nekart. Jó képességű társa­ság volt. Elismerték mun­kánkat. A hangulat a di­cséreteknél is többet jelen­tett. A vasárnapi zenés éb­resztők, a térzenék sora kar­nevállá változtatta az ünne­peket. Következő állomásom Bélapátfalva lett. Onnan ke­rültem az egri zeneiskolába — Az egri tereken miért hallani ritkán az együttest? — Nem volna jogos, ha mellőzöttségről panaszkod­nánk, mert rengeteg fellépé­sünk van. Igaz, többnyire hivatalos jellegűek. Szívesen kimennénk, akár a Csebok- száriba is, zenés ébresztő­ket tartani, de ahhoz több próbára volna szükség. A gyerekek így is túlterheltek. — Von más gondjuk is? — Az utánpótlás hiánya „öregedik” az együttes. Hiá­ba hívjuk úttörőzenekarnak, egyre több köztünk a kö­zépiskolás. Fiatalok alig jön­nek. Nem divat ma fúvós­nak lenni. Lehet, hogy húsz év múl­va már csak az öregek em­lékében élnek a rezesban­dák? Lehet, hogy elkészül majd egy film, amelyben az utolsó tamburmajor leteszi díszes botját, szögre akaszt­ja egyenruháját és a hatal­mas trombiták a múzeumok­ba kerülnek? Jó volna hap­py and-nek, ha jönnének a gyerekek, megfognák az öreg hangszereket, és a tereken zenéjükkel elnyomnák a tás­karádiók tolakodó hangját Szabó Péter Slawomir Mrozek A szatir A liget néptelen, ki sincs világítva, és már régóta vár­ható volt, hogy valami disz- nóság történik benne. En­nek ellenére elhatároztam, hogy kockára teszem mz éle­tem, és másnap odamegyek. Végül is nem vagyok gyá­va féreg. Az a hir járta, hogy egy szatir garázdálkodik a város­ligetben. Az éj leple alatt odalopódzik a járókelőkhöz, gyorsan ötszáz zlotyt nyom a kezükbe, és nyomtalanul eltűnik. Az első áldozat a pénztá­rosunk volt. Falfehéren jött be a kocsmába, kezében egy vadonatúj ötszázassal. El­mesélte, mi történt vele, majd mindenkinek fizetett egy kört, hogy lemossa a gyalázatot. Az eset, érthető aggodal­mat keltve, villámgyorsan közismert lett. Különösen a szülök voltak megrémülve. Attól féltek, hogy a szatir tettei megmételyezik a gye­rekeket. A titokzatos vala­kit elnevezték „a sétányok rémének". Az éjszaka fekete volt, mint a szurok, de már a bejáratnál észrevettem, hogy hatalmas tömeg hullámzik ide-oda. Jóleső érzéssel ál­lapítottam meg, hogy az emberek nem félnek, és még egy szatir sem tudja megré- miszteni őket. Kiderült azonban, hogy ez az ocsmány alak megijedt, hiszen a ligetet átkutatván. nem akadtam a nyomára. „Várj csak gazfickó — gon­doltam —, én ráérek, meg­várom, míg mindenki el­megy, aztán majd adok ne­ked." Csak éjfél után maradtam egyedül a parkban. Hideg volt, szemerkélt az őszi eső. Furcsán kezdtem érezni ma­gam. Végre egy alak mászott ki a bokrok közül, és oda­jött hozzám: — Akar ötszáz zlotyit? — kérdezte. — Legyen — válaszoltam. — Engedek az erőszaknak. —- Én is akarok — felelte. — Ide öt darab százast, az­tán tűnés! Láttam, hogy rendes em­ber, teljesen normális, ke­zében ólmosbotot tartott, egyáltalán nem hasonlított szatirra. Csak nyolcvankét- tő-harmincat vett elő tőlem, mivel nem volt nálam több Később a nyomozás során a pénztáros még sokáig az­zal <védekezett, hogy egy szatirtól kapta az ötszáz zlotyit, és nem a pénztárból emelte el. Végül vallomást tett, és a várqs megköny- nyebbülten felsóhajtott. Én sem sajnálom a káromat. Az a legfontosabb, hogy a társadalom egészséges. Nin­csenek köztünk szatirok. Fordította: Adamecz Kálmán Dr. Bakos József

Next

/
Oldalképek
Tartalom