Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
Lovas Mikulás, és... Hogy mi még? Arról jobb személyesen meggyőződni Szilvásváradon, ahol e téli hétvégeken sem borul csend a fogathajtó-világbajnokság egykori színhelyére, különösképp nem a fedett lovardára. Az IBUSZ és a Mátrai Erdő. és Fafeldolgozó Gazdaság legutóbbi ilyen vasárnapi rendezvényén készült Kőhidi Imre képriportja. E mlékszem, Hamburgtól, ettől a kedves, hangulatos Duna-parti kisvárostól mintegy húsz kilométert mehettünk az osztrák főváros felé, amikor az út minősége hirtelen megváltozott. A sima aszfalt- szőnyeget betonkockák váltották föl, amelyek közét bitumennel öntötték ki. A következő húsz kilométert mindennek lehetett nevezni, csak kellemes utazásnak nem. A kocsi rázkódott, zötyögött az ember ha nem vigyázott, könnyen beleharaphatott volna beszéd közben a nyelvébe. Mindez pe' dig nem valami isten háta mögötti, elhagyatott úton volt, hanem a Pozsony—Bécs közötti fő közlekedési útvonalon. — „Bezzeg, odaát!” — jutott hirtelen eszembe nem egy hazánkfia elragadtatott megjegyzése, ha „odaátról” van szó. Ahol kékebb az ég, zöldebb a rét. udvariasabbak az emberek és természetesen minden van és minden csodálatos. Aztán még inkább eszünkbe jutott a „bezzeg odaát”, amikor a Ringen az óriási forgalomban haladva, egyszerűen lehetetlen volt szabályosan sávot váltani, mert senki szive sem könyörült meg a külföldi rendszámot látván. Igaz. hogy a hazai rendszám láttán sem. Mert mindenki siet, mindenki rohan és senkiben sincs egy cseppnyi megértés vagy udvariasság. És az is eszünkbe jutott, hogy azért a magyar utakon jóval nagyobb a segítőkészség a külföldi autósok iránt. Persze korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy nyugati szomszédainknál nincs semmi látni-, sőt tanulnivaló. Van bőségesen. Meglepő például az üzletek tisztasága, legalábbis számunkra, figyelemre méltó az udvarias kiszolgálás és hát az áruválasztékkal sincs gond. Nyár közepén is van narancs, banán, ami nálunk többnyire csak az év utolsó heteiben. Vagy például nagyon szimpatikusnak tűnő gyakorlat az is, hogy a használt autók vétekével és eladásával foglalkozó cégek, a megvett kocsit rendbe hozzák, felújítják és újnak tűnő állapotban forgalmazzák. Nyilvánvaló, hogy egészen más így a vevő bizalma, mintha „roncsot” vásárolna. Aztán lehetne beszélni a kisvendéglők, kávéházak hamisítatlan osztrák hangulatáról és még sok minden másrót. Például a történelmi emlékek megbecsüléséről. Hamburgnak a főutcán lévő boltjaiban szinte mindenütt élethű makettek mutatják be, hogy annak idején miként űzték el a városból a törököket. De lehetne még sok mást is sorolni. Mindezt csupán azért említettem, hogy ne essek át a ló másik oldalára, mert igenis van mit látnunk és van is mit tanulnunk nyugati szomszédunktól. Mint ahogy más szomszédainktól is. Hiszen Csehszlovákiának, Lengyelországnak is megvan a maga varázsa, olyan amelyet más országban nem tapasztal az ember. Hiszen aki látta a krakkói Wawelt, a sopoti mólót, a gdanski óvárost, az ugyanúgy nem felejti el, mint a moszkvai Vörös teret, vagy mint a Nyevsz- kij proszpektet Leningrádban. Hiszen ezért jó utazni. Ahány országot tát az ember, annyi világot megismer. És mindenütt tapasztal is valamit, amit haza,- térve, itthon is szívesen látna. Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy itthon szinte semmi sem jó. Sőt. Minél több helyütt jár az ember, annál inkább rádöbben, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Az ország a külföldi turista szemével nézve is szép, rendezett megnyerő. Ezt bizonyítja, hogy egyre többen jönnek hozzánk a baráti országokból is és Nyugatról is. ÉS elismeréssel nyilatkoznak az emberekről, a vendégszeretetről, szállodáink színvonaláról, az áruellátásról és sok egyébről. Amit mi igen sokszor teljesen természetesnek tartunk, holott nem is biztos, hogy mindig az. Mindezek ellenére valahogy egy kissé divattá vált, hogy lebecsüljük elért eredményeinket. — Jó az áruellátás?— halljuk szinte. Még szép. Amilyen árak vannak,. És elfeledkezünk arról, hogy a magyar turista odaát nyugati szomszédunknál erősen megfontolja, hogy igyék-e — mondjuk — egy pohár szódavizet, amely magyar pénzbe átszámolva, közepes helyen húsz forint. — Jó. jó, csakhogy, persze, ott a fizetés.. — Hát igen, magasabb, mint nálunk. Csakhogy ott is meggondolja magát az átlaghonpolgár. hogy mit mire költsön. Voltunk olyan Duna-parti fürdőhelyen, ahol az első osztályú étteremben egyetlen vendég sem volt, mert a legolcsóbb ebéd ára ezer forint körül mozgott. Érthető, hogy nem volt nagy tolongás. Egyszóval az árviszonyok ott sem mindenkinek kedveznek. Ezzel persze megint csak nem azt akarom mondani, hogy sajnálni kellene a szegény osztrákokat. Csupán azt. hogy ott sem mindenki milliomos, és az átlagember ott is megnézi, hogy mire költi a pénzét. Csakhogy bennünk sokszor még dúl a „kvarcóra-szemlélet”. Mert igaz, hogy lehet kapni kvarcórát — valamelyik távol-keleti ország szériagyártmányát — hatvan schil- lingért. Meg háromezerért márkás svájcit. És hát többnyire mi az olcsóbbat vesszük, és elmondjuk fűnek-fának, hogy a műszaki cikkek „odaát” mennyire olcsóak. A példa igazolhatja, hogy már amelyik. És egy átlagfizetésből lehet venni mondjuk száz kvarcórát is, de akad olyan is, amelyik fajtából csupán kettőt, vagy hármat. Egyszóval, még mindig dúl bennünk valamiféle egyoldalú szemléletmód, amely értékesebbnek tünteti föl a kintit és esetenként. leértékeli a hazait. De nem csupán anyagi viszonylatban. A Világgazdaság című lapban például a közelmúltban egy Kölnben dolgozó magyar külkereskedő beszélt a munkájáról. Elmondta, hogy véleménye szerint a magyar szakemberek sem dolgoznak rosszabbul, mint a kintiek, hanem esetenként munkájukat egyes tényezők gátolják. Például nálunk — a telefon- hálózat gyengesége miatt — egy-egy ügyintézésre jóval több időt keli fordítani. És azt is elmondta, hogy „odakint” is követnek el esetenként durva hibákat, nem csupán nálunk. Mindez persze, egyáltalán nem vigasz, csupán azt jelzi, hogy nem célszerű hamis képzetet kialakitani magunkban önmagunkról. Mint ahogy az ellenkezője sem vezethet célra, ha többre értékeljük magunkat a valóságosnál. A külföldön járó embernek, különösen ha több időt tölt el valahol, jó érzés hazajönni. Nem csupán az otthon biztonsága a család miatt, meg azért, mert itthon nin. csenek nyelvi nehézségei. Azért is. mert rájön, hogy más szemmel néz az országra Jobban észreveszi a fejlődést, jobban észleli a változásokat. És arra is rájön, hogy nincs szégyenkezni valónk a nagyvilágban Mert, ami ebben az országban történt és történik, az emberek javát szolgálta. Kiderül, hogy az itthoni szerény életszínvonal azért nem is annyira szerény, kiderül, hogy a sokat bírált úthálózatunk nem is annyira gyenge és így tovább, lehetne sorolni a példákat. Valamikor, több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor még Görögországban a katonai junta volt uralmon, a thesszaloniki kemping gondnoka csodálkozva tárta szét a karjait. — Magyarok? — kérdezte hihetetlenül. És amikor meggyőződött, hogy azok ' vagyunk. Uozóval. görög mentapálinkával kínált meg minket. Ki gondolta volna, hogy egyáltalán tud valamit rólunk, hogy szimpatikusak vagyunk neki. csak azért, mert magyarok vagyunk. Barátságosan koccintottunk, ő meg azt magyarázta, hogy magyarok is vagyunk, szocialisták is vagyunk — és ez milyen jó dolog. Kléha azért is jó külföldre menni, hogy * ' az ember értékelni tudja önmagái. És természetesen másokat is. Kaposi Levente Itthon és külföldön