Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

NÉPŰJSÁG, 1984. december 31., hétfő MŰVÉSZET ÉS IRODALOM '■ -tjufr s ‘.ieáKfecsőei _»• -:ssa*> . äussoc.- -*.- .- -iaitesssja^u;­flf flf Ünnepek rajzokon Bognár Árpád rajza előtt megálltak, a vadőr pe­dig csizmájával szétkaparta a havat. — Itt pihenünk egy ki­csit! Meredek kapaszkodó jön, nem árt ha friss erőt gyűjtünk ... Galambos professzor hosz- szan fújta maga elé a füs­töt: Meredek kapaszkodó? Nagy ég! Mennyi ilyen ne­héz kapaszkodó volt az éle­tében. Kísérletek, bizonyí­tások, sikerek, kudarcok, megaláztatások, ünneplések. Pihent-e egyszer is a ka­paszkodók előtt? Kifújta-e, Összeszedte-e magát? A me­leg füst átjárta a tüdejét. Elvirára gondolt, aki tizen­két évi házasság után el­hagyta, és aki csupán eny- nyit írt a búcsúcédulára: „A tudós megölte a férjet”. Akkoriban egybeszakad­tak a nappalok és az éjsza­kák. Semmi és senki nem érdekelte, csak a kísérlet. Hetekig élt úgyszólván ká­vén és cigarettán, míg végül a kórházban ébredt. Ha ak­kor. a kapaszkodók előtt.. . — Induljunk, professzor úr! Az egymásba botló gon­dolatok összekeveredtek az újra szállingó hópelyhekkel, azután szépen elrendeződ­tek, kitisztultak. — Itt szarvasok váltottak át hajnalban. Két tehén, borjúval. — Honnan tudja ilyen pontosan ? — A nyomok, kérem. Azok beszélnek! Mert ugyebár, nekünk, erdei embereknek nyitott könyv az erdő. Ez itt róka. Egészen friss nyom, lehet, hogy az éjszaka szo­rulnak majd a szélső háznál a baromfiak. Megmutatom majd, hol lakik a nyest. Fá­ban, odúban tanyázik, de télen a hóban minden nyom árulkodik. Egy-egy szép nyomú disznó után bizony menni kell. Néha elveszí­tem a nyomokat, de ilyen­kor elölről kezdem a mun­kát. Szél támadt, arcukba ver­te a havat. Galambos pro­fesszor legfrissebb kutatá­saira gondolt, a kudarcra, a széttépett képletekre, a föld­höz csapott lombikra és az elhatározásra, hogy a he­gyekbe menekül. Hogy is mondta a vadász? Ha elve­szítem a nyomokat, elölről kezdem a munkát! Mint a nyári villámok cikáztak agyában a gondolatok: Meg­van! Itt. Bizonyosan itt vé­tettem, innen kellene to­vább indulnom ... A vadőr megállt és visz- szafordulva suttogta: — Itt vagyunk, professzor úr. — Hol vagyunk? — Ebben a sűrűben fek­szenek a disznók. Itt dohá­nyozni sem szabad. Körül­járom. nem törtek-e ki mégis valahol, de — ha megbocsát — erre az útra nem vinném magammal. Mert — hántásnak ne vegye — itt nem vérbeli szakem­berekkel nagyon bajos, mert tetszik tudni, vannak dol­gok, amelyeket az ember­nek csakis magának kell véghez vinnie . .. A vadász macska módjá­ra eltűnt, Galambos pro­fesszor pedig leült az ottha­gyott hátizsákra. A professzor arcát kicsíp­te a hideg, a gallyakkal bir­kózó északi szél. Gondolat­ban már rég elhagyta az er­dőt, otthon volt a laborató­riumában és közben re­ménykedett. hogy az össze­gyűrt, széttépett számításo­kat senki sem vitte el a szemétkosárból. A kulcs ná­la, oda be nem léphetett senki! A nyomokat kell vissza­keresni, kezdeni szépen mindent az elejéről. Igen! Most már világosan emléke­zett. ö a másik nyomon kí­vánt indulni, de a munka­társa lebeszélte... Borzongás futott át rajta. Fázott, de rágyújtani nem mert, nehogy bajt hozzon a vadászra. Milyen érdekes! A cél előtt nem vitte őt magával a vadász. Hogy is mondta? Vannak dolgok, dolgok, amelyeket az ember­nek csakis magának kell véghez vinnie. A vadász visszajött. Uj­jaival mutatta, hogy minden rendben, visszafordulhatnak. Fél kilométerrel odébb Ga­lambos professzor megállt. — Kérdeznék valamit! — Tessék csak. — Indul-e még autóbusz ma délután Budapestre? — Másfél óra múlva az iskola elől, professzor űr, hanem az isten szerelmére, csiak nem történt valami? Nem baj talán, hogy meg- gyalogoltattam ? — Nem, nem! Szó sincs róla, csak hirtelen eszembe jutott valami. Akarom mon­dani, rájöttem valamire, és ... A vadász félelemmel és megilletődéssel leste a pro­fesszort, aztán kibuggyant belőle a szó: — A mindenségét! Csak nem most, hirtelenjében tet­szett feltalálni valamit? Elment az autóbusz. A vadász meg a felesége szót­lanul bandukoltak hazafelé. — Biztosan a csípdelt bableves volt az oka — so­pánkodott az asszony. — Bolondokat beszélsz! Sokkal inkább az lehet, hogy délután nem vittem magammal körüljárni a sű­rűt. Azt mondtam neki, ma­radjon nyugodtan, mert ilyen kényes helyre én olyan embert, aki nem vér­beli vadász, nem viszek magammal. Hiába no! Ez nem az ő dolga. Ehhez ő nem ért, akármilyen ren­des, derék ember. Én sem kérdeztem őt a tudományá­ról, amelyikben ő a profesz- szor... Másnap szép, valódi va­dászidő volt. A sűrűt kö­rülölelő erdőrészben hét disznó esett. Este, amikor nyilvánosan megdicsérték a vadászt, hetykén kihúzta magát: — Bizony, volt itt disznó, kétem! Nemhiába egy vi­lághírű professzorral nyo­moztuk ki őket tegnap dél­után ... Ősz a Karsztokon (Srecko Kosovel verseskönyvéről) A szlovén irodalomról való ismereteink jelentősen bővültek az elmúlt egy-két évtized alatt. A szlovén iro­dalom kistükre c. antológia jó áttekintést adott a mint­egy hárommilliós náció iro­dalomtörténetének egészé­ről, a Zuhatag c. kis kötet a szlovén modernizmus né­ven ismert irodalomtörténeti korszak legjobb képviselőit (Dragotin Kette, Ivan Can- kar, Josip Műm, Oton 2u- pancic) mutatta be, s ko­rábban a mai szlovén köl­tőik és elbeszélők modern könyvtárbeli köteteit vehette kézbe a magyar olvasó. Egyes szerzőket bemutató kötetek is a polcokra ke­rültek: a szlovén romantika kiválóságának, France Pre- serennek válogatott verseit, az ugyancsak klasszikus Iran Cankar regényeit s no­velláit, Kajetan Korié ver­seit és MiSko Kranjec írá­sait egyaránt megelégedéssel forgattuk. Szerencsére a fel­sorolás még hosszabban is folytatható lenne. Az Európa Könyvkiadó gondozásában most ismét újabb szlovén szerző művei láttak napvilágot, klasszikus költő versei, amelyek tol­mácsolására Pór Judit, Tan- dori Dezső és Weöres Sán­dor vállalkozott. ősz a Karsztokon — ol­vassuk az ízléses, külső for­májával is figyelmet keltő könyv borítóján a címet, s a szerző nevét: Srecko Ko­sovel. A fülszöveg „fiatal költő” bemutatását ígéri, sajnos olyan fiatal költőét, „aki több mint ötven éve halott már”. Kosovel 1904- ben született, s 1926-ban halt meg. József Attila kor­társa — villan fel bennünk nyomban a magyar párhu­zam, de más kelet-közép- európai példa is eszünkbe juthat: Jifí Wolker, a cseh pályatárs is csak négy, il-. letve öt évvel volt idősebb náluk. Wolker még az élet­tragédiában is sorstársa Ko- sovelnak: a cseh költőt hu­szonnégy évesen, a szlovén poétát huszonkét esztendős korában vitte el a tüdőbaj. A sezanai tanító melan­kóliára hajlamos, ám olykor az élet szépségeinek is örül­ni tudó költöfia elsősorban a Karsztvidék poétája. Ez a táj Kosovel gyermekkorá­ban a megpróbáltatások földje. Lakóinak jelentős része menekül a nyomor és szegénység elől idegen föld-, re, másokat a betegség visz idő előtt a sírba, majd a háború vihara söpört végig a karszti tájon, szlovén, cseh.-horvát és magyar ka­tonák szenvedéseinek lesz színtere. Csoda-e, ha él­ményeinek alapvető, megha­tározó rétege ebben az élet­anyagban gyökerezik? Alig­ha. Hisz nemcsak a tágabb környezet érzi a körülmé­nyek szorítását, saját csa­ládjában is ott kísért a lét­bizonytalanság. Apja tanítói állását veszítette el a Tri­eszttől csak néhány kilomé­ternyire fekvő városkában, s egy eldugottabb fészekbe. Tomajba kellett meghúzód­niuk. A szőkébb hazából távozó serdülő fiút a fővá­rosban, Ljubjanában is csa­lódások érik. A gimnazista diák, s az egyetemen szla­visztikát, romantikát és böl­cseletet tanulni kívánó fia­tal Kosovel idegennek érzi magát a nagyvárosi környe­zetben: taszította a polgári gőg, a „németmajmolás”, 1918 után pedig a királyi jugoszlávi jogfosztottságot eredményező társadalmi rendje. S ekkor már a sző­kébb haza fenyőkkel öve­zett tájai felé is bezárultak az utak: Trieszt és környé­ke, így SeZana is olasz meg­szállás alá került. Ez a néhány életrajzi adat talán jelzi és magyarázza is ennek a különös, terjedel­mében végső soron nem nagy, ám annál változato­sabb életműnek a végleteit. Azt például, hogy a termé­szet nyugalmát rögzítő álló­képei mellett felsorakoznak a halál motívumait variáló versek, s hogy a kezdeti impresszionisztikus képalko­tás után az expresszionizmus harsányabb színei jelennek meg nála, majd egy konst­ruktivista korszak követke­zik — jelezve az avantgarde eluralkodását a Kosovel-i költészetben. A kötetet lapozva már a korai Kosovel-verseknél is a tömörség, a képi kimun­káltság s az egyszerű, de páratlanul feszes kompozí­ció ötlik szemünkbe. Tájél­ményt megszólaltató versei­re gondolunk elsősorban, amelyek együttese a szlovén föld e különös térségének pannójává szélesül. Kis- és nagyvilág ez a táj egyszer­re, horizontja a hegyeket borító fenyők csúcsáig tá­gul, felette az égbolton „aranyos esti felhők” úsz­nak, „arany.tömbökben iz­zók”; napközben a völgy felett „hét ágra sugárzik a nap”; őszidőben „hűvös... lég, puha pára” ömlik el a városon, „sűrű gerezd, piros- édes, / vízcsepp villog a sző­lőn” s az elmúlás évszaka „a hárssuhogásban / hajlít- gatja a tölgy' derekát.” Hogy minden látszat ellenére sem idilli ez a világ, hogy meg­próbáltatásoknak veti alá a benne élő embert, de más élőlényt is, azt is elárulják a versek. A „hágó alatti” háznak zimankós időben” „nekilovagol a hóra”, vala­hol fenn, a hegyoldalon „a kövek dideregnek”; „komor őszidőben” pedig, amikor a „Karsztra fenyőmadár” „könnyedén, suhogva száll”, „vadász-lövések” dörrennek. aztán: „Egy kicsi vércsík. / A madár halálos / sebe vér­zik.” Ez utóbbi sorok már a Kosovel-líra egy újabb rétegét is asszociálhatják bennünk: a halál-élményt feldolgozó versekét, amely­ben jórészt a szimbolizmus eszköztárából építkezik a költő. A halál-élményt szám­talan változatban dolgozta fel. Az utószót író- Joée Hradil szavai szerint „a ha­lál először... mint sejtelem jelenik meg verseiben, az­tán mint távolodás, merülés a végtelen szakadékba..., vagy éppen mint a nyuga­lom, a megváltó, vigasztaló sötétség." Dekadencia — mondhatná a felületes íté­letalkotó, ám e feltevésnek több Kosovel-vers is ellent­mond, mindenekelőtt A ha­lál eksztázisa c. költemény, amelyben Európa haldoklá­sának vízióját fogalmazza meg, ám a vers végén azt is, hogy e haldoklás után mégiscsak „felsüt majd a nap” aranylón s ez a nap­sugár a régi Európa romja­in új életet fakaszt. A vál­tozás igényének költői meg­fogalmazása ez, amely vál­tozást a társadalomban so­kasodó bajok sürgetik, a nemzeti kisebbségek érde­keinek és jogainak semmi­bevevése éppúgy, mint a királyi Jugoszlávia társa­dalmában feszülő szociális ellentétek. A szociális igaz­ságtalanság, az elesettség, a nyomor látleleteit fogalmaz­za meg olyan, immár az ex­presszionizmus jegyeit is hordozó versekben, mint az Álomtalan arcok, a Vénasz- szony a kertek alatt, s az Ének a megalázottakról. Mi­ként a magyar József Atti­la, a horvát DobriSa Cesa- ric vagy éppen a cseh Jifí Wolker, ő is a szegény, a falusi és a külvárosi sze­gényvilág képeit rajzolja meg. „Szátaűzöttekről”, ,,vá­róteremlakókról”, a „pero­nok, gyárak, léghuzatok s odúk” népéről, s az álmodó kisgyerekről énekel, kinek álmai netovábbja „kicsi krumpli, nem is tele csu­por”, a másiké meg „egy szem főtt krumpli a kézbe, maroknyi meleg”, majd meg a külváros, változásért, ha úgy tetszik forradalmi vál­tozásért kiáltó nyomorának döbbenetes képsorát vetíti elénk: Itt százféle szegényszagú mártás és szürke macskakövek, kiabálás, gyerekek arcán a szörnyű tudás. de se szín, se mosoly, se álmodozás. Fésű nem járta haj csap az arcba, nők csuprokkal, rongyokba csavarva. ebédet visznek, elbillen a dél, a szívük, a szemük régóta nem él. A Kosovel-líráról készí­tett mégoly rövid vázlat is hamis lenne, ha benne nem esne szó arról, hogy ez a líra a szubjektivebb él- ményköröfcből is táplálko­zik. vagyis, hogy a versek egy jelentős hányada a csa­lád s a szerelem témáinak foglalata. Nem a derű köl­teményei ezek. a „visszajá­ró fájdalom”, a rezignált le­mondás versei jobbára, szin­te sohasem hiányzik belőlük az elégikus felhang. Ám. mégis a Kosovel-i költői vi­lág szerves tartozékai. A családi kötődés élménye el­sősorban édesanyjához írott verseiben szólal meg; eté- gikus az alaphang ezekben is, a megfáradt, beteg testű költő visszavágyódásának, ragaszkodásának őszin emberien szép dokumer mai... A reprezentatív kötet) tős évforduló ünnepié egyfelől a nyolcvan éve t letett Kosovel emléke el tisztelgés, másfelől az Eu pa Könyvkiadó és a szlo Pomurska zalozba köz együttműködés húszéves bileumának ünneplése.. Lokos Istva Pereg a zúzmara, szinte roskad a fa. Befagyott a Balaton, lomha köd ül a tavon, partján lélek se jár. Bezárt a giccsbazár s a többi kőceráj. Alig dereng a hold, a sirály se sikolt. Rideg a táj és kihalt. Öh, hol a víg, nyári part? Megyek a parkon át, vár a> kórházi ágy. Hej. hány hét a világ? TÓTH ENDRE: Pereg a zúzmara

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom