Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. december 31., hétfő Az enyhülés pártján állunk frta: Esztergályos Ferenc külügyminiszter-helyettes Az év végéhez közeledve a nemzetközi életben is elérkezett a számvetés ideje: mit hozott 1984? Mozgalmas, aktív esztendő volt ez. azzá tette mindenekelőtt a szocialista közösség országainak megannyi kezdeményezése annak érdekében, hogy véget érjen a nemzetközi viszonyok romlása, és megkezdődhessék a visszatérés az enyhülés útjára. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi irányelvei hangot adnak pártunk és népünk aggodalmának a nemzetközi politikai és katonai feszültség fennmaradását, sok tekintetben további növekedését jelző irányzatok miatt. Ugyanakkor az irányelvek kifejezésre juttatják azt a meggyőződésünket is, hogy a feszültebb nemzetközi viszonyok közepette megkülönböztetett jelentősége van az eltérő társadalmi rendszerű országok párbeszéde folytatásának, a kölcsönösen előnyös kapcsolatok megőrzésének és továbbfejlesztésének. A Szovjetunióval és a többi testvéri szocialista országgal együtt valljuk, ahogy az a Varsói Szerződés tagállamainak már az 1983 januárjában elfogadott politikai nyilatkozatában is megfogalmazódott: „.. .Bármilyen nehéz is a helyzet a világban, megvan a lehetősége annak, hogy túljussunk a nemzetközi kapcsolatokban uralkodó nehéz időszakon. Az események jelenlegi menetét meg lehet és meg is kell állítani, az események fejlődését pedig a népek óhajának megfelelő irányba lehet és kell is terelni.” A nemzetközi helyzet enyhülése a hidegháború hosz- szú és veszélyekkel terhes korszaka után tartósnak, és kivétel nélkül minden nép és ország számára hasznosnak bizonyult. A legkézzelfoghatóbb eredmények itt Európában jelentkeztek. Az enyhülési politika eredményei ma is haltnak. Megtorpanásának egyértelműen az az oka, hogy annak legélesebb ellenzői, a szélsőséges politikát folytató imperialista körök olyan következtetést vontak le az enyhülés időszakából, hogy az keresztezi elképzeléseiket, politikai céljaikat, gyengíti pozícióikat. Ez a következtetés alapvetően torz, a kapitalizmus problémái nem az enyhülésből erednek. Ügy jellemezhetnénk a negatív folyamatokat, hogy azok 1984-ben döntően a fegyverkezés ellenőrzése, és a leszerelés ellen működő tendenciákban nyilvánultak meg. Az Egyesült Államokban napirendre tűzték egy hosszabb távú űrfegyverkezési program megvalósítását, amely viszonylag rövid időn belül kísérleti szakaszába léphet. A NATO vezető körei, akárcsak a korábbi években, most is a fegyverkezési verseny felgyorsítását kényszerítették a világra. A negatív jelenségek közé tartozik, hogy évek óta ugyanezek a körök lehetetlenné tették a két legnagyobb hatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok érdemi tárgyalásait. Az 1983-ban megkezdett nyugat-európai rakétatelepítési programmal megtorpedózták a genfi szovjet—amerikai tárgyalásokat, amelyek egy részről kontinensünk nukleáris fegyverkezésének korlátozását, másrészről a stratégiai nukleáris fegyverzet csökkentését szolgálták. Ez a politika értelemszerűen együtt járt a Szovjetunió és a szocialista országokkal szembeni vádaskodásokkal, s — ahogy az elmúlt év java részében a nyugati sajtó is jellemezte — „goromba retorika” kísérte azoknak az amerikai köröknek a lépéseit, amelyek nyíltan az enyhülés ellenfeleinek vallották magukat. A negatívumok ellenére a mai helyzet bizonyos reményekre feljogosító, és az érdemi tárgyalások újrakezdésére utaló új eleme a két nagyhatalom közötti érintkezés újrafelvétele. Andrej Gromiko amerikai útja az ENSZ közgyűlése megnyitása alkalmából, az Egyesült Államok vezetőivel folytatott tárgyalásai egy ilyen folyamat kezdetét jelzik. Mint ismeretes, Andrej Gromiko és George Shultz amerikai külügyminiszter 1985. január 7—8-án találkozik Genfben, az erről kiadott közös közlemény szerint annak érdekében, hogy meghatározzák a szovjet—amerikai tárgyalások újrakezdésének céljait és tartalmát. Űj, a nukleáris fegyverzetek kérdésének egész komplexumát átfogó tárgyalásokról van szó. A Magyar Nép- köztársaság üd vözli ezeket a fejleményeket, támogatja a Szovjetunió kezdeményezéseit. Tudjuk, hogy a tárgyalások nehezek lesznek, hiszen a NATO politikáját változatlanul azok az erők határozzák meg, amelyek az űrfegyverkezési program fenntartása, az általános fegyverkezési verseny folytatása mellett vannak. Ennek ellenére bízunk abban, hogy újrakezdődnek és eredményesek lesznek a szovjet—amerikai fegyverzetkorlátozási és leszerelési tárgyalások. Folytatjuk erőfeszítéseinket a helsinki záróokmányban foglaltak érvényesítéséért. Ezek sorában a kapcsolatok fenntartására és fejlesztésére törekszünk az eltérő társadalmi berendezkedésű országokkal. Tesszük mindezt elvi alapokon, a saját szövetségi rendszerünkön belül egyeztetett irányvonallal összhangban. Feladatnak és egyben népünk szolgálatának tekintjük, hogy a magunk eszközeivel is hozzájáruljunk olyan . feltételek megteremtéséhez, amelyek a konfrontáció, visszaszorítását segítik, és előmozdítják a párbeszédet, az enyhüléshez való visszatérést, ami nem csupán kormányközi viszony, hanem a néptömegek életét is befolyásoló, vagy éppen meghatározó tényező. Az enyhülés az emberi kapcsolatok fejlődését, a turizmus, a nemzetközi áruforgalom, a kulturális értékek cseréjének felvirágzását is magával hozza. Itt tehát nemcsak államérdekekről, hanem a legáltalánosabb emberi érdekekről is szó van. Ennek tudatában tevékenykedik küldöttségünk a stockholmi konferencián. Készek vagyunk a kapcsolatok fejlesztésére minden országgal, amely tiszteletben tartja társadalmi rendszerünket, szövetségi elkötelezettségünket. Ugyanakkor fellépünk az imperialista körök agresszív törekvéseivel, az erőegyensúly megbontására irányuló kísérletekkel szemben. Célunk a biztonság és a béke megőrzése, hogy szocialista épí- tőmunkánkhoz a lehető legkedvezőbb külső feltételeket biztosíthassuk. Ezek az elvek jellemzik 1985-ben is azt a felelősségteljes szolgá- .latot, amit a Magyar Nép- köztársaság külpolitikai feladatainak megvalósítása jelent. Azok az eredmények, amelyeket pártunk politikája, dolgozó népünk munkája révén a szocializmus építésében elértünk, megbecsült helyet biztosítanak a Magyar Népköztársaság számára a világban. Ez az alapja annak a bizakodásunknak, hogy hazánk a jövő évben is eredményesen és aktívan tud majd tevékenykedni a békés nemzetközi viszonyok erősítéséért, kétoldalú kapcsolataink fejlesztéséért. Célunk a viszonylagos árstabilitás, a dinamikus gazdasági fejlődés A Népújság kérdez — válaszol Szikszay Béla, az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke Még 1968-ban határoztuk el, hogy értékarányos árrendszert alakítunk ki, vagyis aiira törekszünk, hogy a különböző termékek és szolgáltatások ára a tényleges ráfordításokat tükrözze. Az illetékesek még abban az időben jelezték, hogy a cél elérése hosszabb történelmi időszakot, legalább másfél évtizedet vesz majd igénybe. Hol tartunk ma e program végrehajtásával, mit vár kormányzatunk az 1985. január elseje után életbe lépő új árrendszertől? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk dr. Szikszay Béla államtitkárral, az Országos Anyag- és Árhivatal elnökével. — Tizenhét év telt el 1968. január 1. óta. Meddig jutottunk, mikor mondhatjuk, hogy már nálunk is érték- arányos az árrendszer? — Minthogy az árkérdés érzékenyen érinti a termelőket és a fogyasztókat egyaránt, legalább néhány mondatot kell szánnunk annak megvilágítására, miért van szükség ilyen árrendszerre? Ismeretes, hogy 1968 előtt a termelői árak számottevő hányada magasabb volt a fogyasztói áraknál. Az akkori megmerevedett, dotációkkal széles körben átszőtt árrendszer hovatovább lehetetlenné tette a tényleges munkaráfordítások mérését, o reális kalkulációt, és gazdasági tisztánlátást, vagyis a megalapozott népgazdasági tervek megalkotását. Ezért az árrendszer reformja elodázhatatlan feladattá vált. Az árreform mellett szólt még több más gazdaságipolitikai követelmény, köztük az is, hogy tegye ésszerűbbé a fogyasztó piaci magatartását, a fogyasztás szerkezetét. más szavakkal a vásárló is érzékelje, hogy mi, mibe kerül valójában. Á munka szerinti elosztás szocialista elve is árreformot kívánt. Ez köny- nyen belátható, hiszen csak akkor mondhatjuk, hogy munkát; munkatartalmat fizetünk meg a bérrel, a jövedelemmel, ha a dolgozó vásárlás közben is meggyőződhet arról, hogy az árak is munkatartalom alapján képződnek. Ehhez viszont ugyancsak reális fogyasztói árakra van szükség. Mivel az árkérdés életszínvonal-politikai kérdés is, valóban hosszabb történelmi időszakot jelöltünk meg. Nos, az elmúlt 17 esztendő alatt, különösen az 1979 óta végrehajtott jelentős fogyasztói árrendezésekkel megközelítettük a kívánt célt. Amíg 1978-ban a fogyasztói árak átlagszintje még csak 1,6 százalékkal haladta meg a termelői árakét, 1981-ben 6 százalékra emelkedett, s 1984 végére előreláthatólag 10 százalékra nő a szintkülönbség. Ismeretes, hogy az árkérdésekre szakosodott közgazdászok 12—15 százalékos szintkülönbséget tartanak kívánatosnak. — Ezek szerint még hátravan 2—5 százalék. Menynyi időt igényel még az áttérés? — Még ebben az évtizedben, nagyobb részt az elkövetkező 2—3 évben kívánjuk befejezni a program végrehajtását. Ez a jövőben is következetességet. fegyelmezettséget és politikai felelősségérzetet kíván tőlünk, hiszen változatlan az a követelmény, hogy az áttérés közben se romoljon, sőt lehetőleg javuljon a lakosság életszínvonala. Kétségtelen ugyan, hogy az elmúlt években nem tudtuk maradéktalanul érvényesíteni ezt a társadalmi igényt, de ennek az ország ismerten nehéz külgazdasági helyzete, adósság visszafizetési kötelezettsége volt az alapvető oka. Az utolsó szakasz megtétele azért is nehezebb, merj, olyan fokra jutottunk, amikor már a korábbiaknál markánsabb, sőt. fájdalmasabb hatással járhat az árintézkedés. Közismert például, hogy a fogyasztók már ma is magasnak tartják a húsárakat, holott a sertéshúsnál még ma is 10, a marhahús esetében pedig1 20 százalékos ártámogatás érvényesül. Vagy — hogy egy másik példát említsek — az utóbbi időben sokat olvasunk meg hallunk arról, hogy aki Pesten villamosra száll, az egy forintot fizet a vonaljegyért, holott az valójában 5 forint 40 fillérbe kerül. Nyilván, senki sem gondol arra, hogy a következő lépésben 5,40-re kel! emelni e jegy árát, de az jól belátható, hogy az állam meg a lakosság között arányosabb tehervállalásra van szükség... Vagyis, egy hasonlattal élve, olyanok vagyunk, mint a hegymászó, akit már csak száz méter választ el a csúcstól, de az utolsó száz méter megtételét nehezebbnek érzi, mint a maga mögött hagyott távolságét. — A villamosjegy példa azt sejteti, hogy nem mindenben törekszünk az érték- arányosságra. Helyes a következtetésünk? Vannak, lesznek még más termékek, szolgáltatások is, amelyeknél hasonló a szándék? — Természetesen. Sohasem mondottuk, hogy abszolút értékarányosság elérése a célunk, mindig kiemeltük, hogy a szocialista gazdaság- és társadalompolitika szolgálatába kell állítani a szocialista árrendszert is. Ezért hangsúlyozzák az MSZMP KB XIII. kongresszusra kiadott irányelvei: „Társadalompolitikai szempontból indokolt területeken a fogyasztói árak állami támogatását a jövőben is fenn kell tartani”. Ennek megfelelően, a távlatokban is olcsóbb lesz nálunk a lakbér, a városi tömegközlekedés díja, az egészségügyi, kulturális szolgáltatások tetemes része, az oktatás, mint amennyibe valójában kerül. Visszatérve a villamos- jegyre, illetve arra, hogy az állam és a lakosság arányosabb teherviselésére van szükség bizonyos termékek, szolgáltatások körében is, nem kis dilemmát okoz annak az eldöntése, hogy hol, milyen arányok kialakítása lenne célszerű? Megismétlem, hogy a döntések bevezetése során messzemenően figyelembe kell venni a lakosság, a társadalom teherbíró képessé- ' gét. — A teherbíró képességnél maradva: az utóbbi években igencsak dinamikusan nőttek nálunk az árak. Az árszakértők is megegyeznek abban, hogy ez sem a termelők, sem pedig a fogyasztók többségének nem használ, ezért viszonylagos ár- stabilitás fogalmán, hány százalékos áremelkedést tesz ez megengedhetővé évenként? — A viszonylagos árstabilitás sem jelenthet megmerevedett, mozdulatlan árakat és árrendszert, hiszen ez — egy a világpiaci hatásoknak annyira kitett országban, mint Magyarország — illúzió. Ha azt kívánjuk, hogy nőjön az áruválaszték, több legyen a korszerű termék, javuljon a minőség, vagyis ha azt akarjuk, hogy dinamikusabb legyen a gazdasági fejlődés üteme a jelenleginél, akkor hozzá kell' szoknunk az ármozgásokhoz, az értékarányos árrendszer évenkénti „karbantartásához”. (Ez is napirendre kerül ugyanis, amint ez az árrendszer kialakul.) Más választásunk voltaképpen nincs is. Kétségtelen, hogy az évi 8 százalékos, vagy azt is meghaladó árszintnövekedés nem kívánatos. Az elkövetkező 2—3 évben azonban nehezen elkerülhető a legalább 6 százalék körüli fogyasztói árszintnövekedés. De már eközben, már most is arra törekszünk, hogy az évi árszintemelkedés 3—4 százalék felé közeledjék. Ezt már valóban viszonylagos árstabilitásnak minősíthetjük. Ehhez már jobban hozzá lehetne kötni az anyagi ösztönzést, a 6—8 százalékos jövedelem növekedést, az életszínvonal érzékelhető emelkedését, a nyugdíjak reálértékének megőrzését. Ha mindez jobb áruellátással, javuló minőséggel párosul, meggyőződésem, hogy a lakosság is megértőbben veszi tudomásul ezt az árszintnövekedést. Megismétlem azonban, hogy az említett célok hatékonyabb, jobb munkát kívánnak tőlünk a jelenleginél, és a fent vázolt program csak a hetedik ötéves terv második felében tűnik elérhetőnek. — A dinamikus gazdasági növekedés szükségszerűségéről szólt az előbb. Miképp tudja a január elseje után életbe lépő új árrendszer arra késztetni, vagy — kényelmes, hanyag vállalatot feltételezve — arra kényszeríteni a gazdálkodó szervezeteket, hogy valóban jobban dolgozzanak az eddiginél? Enélkül ugyanis nincs dinamikus növekedés. — A mégoly jó árrendszer sem lenne képes egyedül elérni ezt a célt, ehhez igénybe kell venni a gazdaságirányítás egész eszköztárát. Kétségtelen viszont, hogy ebben kiemelt helye, szerepe van a korszerű szocialista árpolitikának. Vagyis annak, hogy — az eddigi törekvéseket folytatva — itthon is jusson érvényre a világpiac értékítélete, egyetlen kényelmes, vagy hanyag vállalat se élvezhessen biztonságot, ne kapjon mentőövet, ha drágán és rosszul termel. Más szavakkal ne legyen módja arra, hogy alaptalanul emelje az árakat, a fogyasztókkal fizettesse meg indokolatlan költségeit. Ehhez persze a kereslet-kínálat egyensúlyára, sőt, enyhe kínálati többletre, az eladók piaca helyett a vevők piacára, a vevők erős piaci pozíciójára van szükség. Egy példával illusztrálva, hogy mit értek a vevők erős piaci pozícióján: néhány évvel ezelőtt a váci Forte Gyár itthon is megemelte a fotó- kémiai cikkek árát. A kompetitiv árképzés játékszabályai szerint megtehette, hiszen eredményesen versenyez a neves külföldi cégekkel a világpiacon, s idehaza sem kért többet a megengedettnél. Igen ám. csakhogy a hazai piac meglehetősen telített volt fotokémiai cikkekből, jelentősen . csökkent a kereslet a váciak termékei iránt. Ezt követően a gyár vezetői számoltak, s kiderítették, hogy jobban járnak, ha mérséklik a belföldi árakat. Ha kisebb haszon jut is egy termékre, de többet adnak el belőle. Nos. ha sok ilyen gyárunk, helyzetünk lesz még, akkor elmondhatjuk, hogy ez már a vevők piaca, nem pedig az eladóké. — Több fejlemény, köztük a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény elfogadása utal arra, hogy senki sem táplál illúziókat, mindenki arra számít, hogy a váciakkal ellentétben lesznek olyan vállalatok is, amelyek megpróbálják kijátszani az árképzés szabályait. Miképp tudja ezt megakadályozni az Árhivatal, az árellenőrzés? Van-e, lesz-e ehhez elég emberük? — Magunk is látjuk ezt a veszélyt, ezért vállalt tevékeny részt az Árhivatal az említett törvény előkészítésében, a korszerű piacfelügyelet útjának, módjának kimunkálásában. Sokak előtt ismert, hogy nálunk háromszintű a hatósági árellenőrzés, vagyis magában foglalja a központi árhatóság (Arhivatal), az ágazati árhatóságok (minisztériumok) és a helyi tanácsok hatósági árellenőrzéseit. Ezek együttesen lehetővé teszik, hogy legalább háromévenként valamennyi vállalat árképzését, ármunkáját átfogóan ellenőrizzük. Mindezt — egy-egy téma kapcsán — még beható célvizsgálatokkal egészítjük ki. Mindemellett aktív segítőtársaink a szakszervezetek és a Fogyasztók Országos Tanácsa árellenőrei is. Arra a kérdésre tehát, hogy van-e elég emberünk, egyértelműen igen a válasz. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy nem annyira az ellenőrök és az ellenőrzések számának gyarapítására, hanem az ellenőrzés minőségének javítására van szükség. Nem csupán egy-egy termék, hanem különböző termékcso portok árát a vállalati árpolitika egészét kell vizsgálni. Az árellenőrzések emelke-, dő színvonalának, növekvő hatékonyságának is része van abban, hogy csökkent a súlyos visszaélések száma, s kevesebb gazdasági bírságot kell kezdeményeznünk a bíróságoknál, mint azelőtt. Negatív jelenség viszont, hogy ezzel egyidőben nőtt a kisebb, kihágás számba menő szabálysértések száma. Minthogy sok kicsi sok ra megy, nem békélhetünk meg ezzel az állapottal. S azzal sem, hogy sok vállalatunk, mint valami postai kézbesítő, egyszerűen tudomásul veszi, s továbbhárítja az áremeléseket. Ennek kapcsán hadd lapozzam fel ismét a párt kongresszusi irányelveit, amelyek kimond. ják: „A termelői árak a társadalmilag indokolt ráfordításokat fejezzék ki, és ne legyen rá mód, hogy a gazda • ságtalan termelés, a hanyag munka költségeit a fogyasztókra hárítsák”. Ehhez persze nagyobb fegyelemre van szükség az árképzésben a jelenleginél. — Utolsó kérdésünk: mit várnak az új évtől? — A kormány az 1985. évi népgazdasági tervről tárgyalva, jóváhagyta az árterv jövő évi előirányzatait is Ismeretes, hogy az 1984. évi, 8 százalékot meghaladó, vagy is kiugróan magas fogyasztói árszínvonal növekedési követően, megindulunk az áremelkedések mérséklésének irányába. Látványos fordulatot nem tudunk elérni egy év alatt, de a tervezeti 7 százalékos árszintnövekedés már érzékelhető javulást jelent a korábbi évekhez képest. Amint említettem, ezt csak egy lépéssorozat kezdetének tekintjük, amit, jobb munkát, dinami kusabb gazdasági növeke- dést feltételezve, újabb lé ■ pések követhetnek majd. Magyar László
