Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-30 / 305. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 30., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK A régi gyöngyösiek A Heves megyei Levéltár gondozásában jelent meg Gyöngyös város régi jegy­zőkönyveiből szemelt vá­logatás Gyöngyös város be­csületes tanácsa elhatároz­ta. .. 1659—1848 címmel. Nyelvi, nyelvészeti, nyelv- használati szempontból is értékes forrásanyagot tár elénk ez a kiadvány. Nem csak a régi gyöngyösi em­berek szó- és nyelvhasznála­táról kapunk hiteles hír­adást, hanem mai szó- és nyelvtörténeti vizsgálódá­saink számára is értékes forrásanyagot tár fel a régi jegyzőkönyvek szöve­ge­Szólástörténeti szempont­ból is figyelemre méltó pl. ez a szövegrészlet: „Job­bágy emberek egymással megverekednek, és kéket, avagy vért tészen egyik a másikon” (1659). Mai helyes­írásunk gyakorlatának meg­felelően idézett szöveg ol­vasása eszünkbe juttatja eze­ket a népi jellegű. régi szólásformákat: Viseli a kékjét (meglátszanak rajta a verés nyomai). szabtak neki kék nadrágot, jajvö­rös posztóból (megnadrágol- ták. elfenekelték) kékre ver­ték. A jegyzőkönyv idézett szövegrészlete a kékmuta­tás elnevezéshez és gyakor­latéihoz is értékes fonásada­lék. Gyöngyösön is a régi jogi gyakorlatban azt az eljárást nevezték meg vele, amelynek révén a sértett bemutatta a testén lévő kék foltokat, s erről igazolást ■kért és kapott. A mai olvasót feltétle­nül megállítja ez a szöveg- összefüggés is: „Minden olyan halottak, kik váro­sunkban szegénységben meg­halnak, komisz koporsóban temettessenek el” (1847). Mai nyelvhasználatunkban ezek a jelzős szerkezetek jutnak inkább nyelvi szerephez: komisz kölyök, komisz alak, komisz fráter, komisz idő stb. A közönséges, a vásott, a durva, a goromba, a rossz­indulatú viselkedés- és ma­gatartásformák minősíté­sére szolgáló komisz szó­nak a régiek nyelvhaszná­latéiban volt olyan haszná­lati értéke is. amelynek megnevezéseit ebbe a rokon értelmi szósorba illeszthet­jük bele: silány, kidolgozat­lan, faragatlan. hitvány, nem jő minőségű, durván megmunkált, díszítés nélküli gyalulatlan stb. Néhány szavunk, nyelvi formánk jelentésének vál­tozásához, fejlődéséhez is nyújtanak forrásértékű adalékokat a gyöngyösi jegy­zőkönyv szövegrészletei 1687- ben jegyezték be ezt a mondatot: a Bírák Uraimék a ridep legényeket külön pénzadó megfizetésére köte­lezték. A rideg szónak nyelv- használatunkban igen tág a jelentésköre és használati értéke. Ez a példatár bi­zonykodik róla: rideg: ba­rátságtalan, nyers modorú, sivár. kopár, puszta, kietlen, zord, stb. A télen-nyáron a szabad ég alatt tartott álla­tok minősítésére is hasz­nálták ezt a szót: rideg gu­lya, rideg marhatartás stb. Gyöngyösi adatunk arról árulkodik, hogy a rideg szót ebbe a rokon értelmi sor­ba is beilleszthetjük: magá­nos, egyedülálló. nőtelen; szabad; nőtlen, az az aggle­gény. Nyelvjárástörténeti ada­lékként tarthatjuk számon azokat a szövegeket, ame­lyek a Mátra alji palócság szóhasználatáról tanúskod­nak. Most csak a felsorolás a feladatunk: kácsong, hu- mi.' hácskó. hancsikolás, mórtégla stb. Bővebben szó­lunk róluk legközelebbi cikkünkben. dr. Bakos József Közelítés a korhoz A Vili. debreceni országos tárlatról Valamikor óriási bot­rány tört ki D. H. Lawrence regényének megjelenésekor. A jámbor angol polgár ne­hezen fogadta el, hogy ilyes­mi megtörténhet: valaki fél­reteszi a rangot, és a tes­ti szerelem kedvéért haj­landó elviselni a nélkülö­zéseket is. Az író az ál­szent társadalmi erkölcsöt, s a természet erejét állí­totta szembe egymással, ke­resett valami örök emberit, valamit, ami a XX. száza­di felbolydult világban biz­tos pontot jelenthet. Az I. világháború sok mítoszt szétzúzott, de forrásává vált az utána következő időszak az újabb legendáknak. Még mindig maradt illúzió, rej­tély és regényesség a sze­mélyiségben. Azóta sok ször­nyűség történt körülöttünk, következett egy újabb vi­lágégés, áttekinthetetlenebb, fenyegetőbb lett a környe­zet. Ez adja meg a regény nyomán készült film alap- hangulatát: valami „béke­beli” átszellemültség, sze­lídség, könnyedség uralja a képeket. A szereplők egy­ségben élnek a természet­tel, ők is részei, éppen, úgy, mint a növények és a* ál­latok. Visszahozhatatlanul édeni ez a látott környezet, ahol a valamikori botrány­hősök romantikusan szen­vedélyesekké válnak. Vala­hogy úgy tekintünk rá­juk, mint ahogy ők szem­lélhették a szentimentális történetek kesergő hölgye­it és urait. Nem véletlen, hogy a rendező. Just Jaeckin nem a konfliktus társadalmi gyökereit keres­te, azt a szakadékot, amely az arisztokratát az egysze­rű erdésztől elválasztja. Ma már nem hitetlenkedünk azon, hogy a főúri cím bir­tokosa, a Lady nem átall egy jóképű népi származá­sú férfiba beleszeretni. In­kább az az érdekes, hogy hogyan alakul ki a szen­vedély, mi táplálja a testi vágyat, s miként változik az ösztönök parancsolta egy­máshoz tartozás valódi em­beri kötelékké. Az alkotók jól érzékelték azt, hogy mint minden ki­tűnő tollforgató, Lawrence is hiteles lenyomatát adja a belső történéseknek is. Mindezt megfosztották a „mesterséges” társadalmi korlátoktól, de így is tanul­ságos történetet láthatunk. Mert a film éppen azzal nyűgöz le, hogy kiemeli a történelemből ezt a párt, időtlenné teszi vergődésü­ket, félelmüket, örömüket. Szinte egy új mítoszt te­remt meg ez az alkotás. Arról beszél, hogy minde­nen keresztül, minden aka­dályon át el kell jutnunk önmagunkhoz, vállalva a tévedés kockázatát is. Kü­lönös módon éppen ez a történet vált az emberi egy­máshoz kapcsolódás többré- tegúségének egy adalékává. A nyugati világot elárasztó szex- majd pomográfhul- lám után egyre többet hall­hatunk arról a vágyról, amelynek terméke a film, amely a megcsömörlötteket tölti el: szeretnének vala­mi többhöz, valami szebb­hez eljutni. Nem teljesen ugyanaz ke­rül hát a vászonra, mint annak idején a regény lap­jain megjelent: a társadal­mi töltésen túl kilúgozták azt a természeti tobzódást is, ami az eredeti történe­tet jellemzi. Az a szinte misztikus szemlélet, amely- lyel Lawrence az érintetlen környezethez közeledik, itt szinte teljesen hiányzik. A filmben pasztell színekben láthatjuk a haragoszöldeket, az ég féktelen, kékjét, a Lady Chatterley pompás testét díszítő virágokat. Amikor a főhősnő táncol az esőben ruhátlanul, csupán homályos, vizes ablaküve­gen át villan felénk nyú­lánk alakja. Amit az egyik oldalon nyereségként könyvelhe­tünk el, az a másikon vesz­teséggé válik. Amilyen szép a nosztalgikus ábrázolás- mód, amilyen mélyen hat­hat ránk visszaemlékezés­ként ez a história, annyit kophat mondandójában, in­dulatában. Mert valójában lírai szerelmi történetnél több Lady Chatterley sorsa, de ezt a néző inkább csak sejti, hogy miféle lázadás, testi és lelki forradalom húzódik meg az arisztokra­ta nő döntése mögött. Kü­lönös találkozása koroknak és erkölcsiségeknek ez az al­kotás, az eredeti sztori hang­súlyainak megváltoztatásá­val máshova jutottak el a filmkészítők, mint annak idején a regény írója. Kitűnő a szereplők ki­választása. Ebben is az tükröződik, ahogy a ma élő ember képzeli az akkori fi­gurákat: regényesek és sze- retetre méltóak, kemények és naivak. Jellemző az is, hogy Sylvia Kristelt vá­lasztották címszereplőül, aki egy szexfilm-sorozat sztár­jaként lett világhírű. Vál­toznak az idők. változnak az erkölcsök. Újra divatba jönnek az érzelmek. Most még a testi szerelmen ke­resztül találják meg egymás teljes emberségét a sze­replők. Gábor László A kor: négy évtized, a maga határköveivel és buk­tatóival, új történelmi táv­lat születésével, s a min­dennapjainkhoz vezető fej­lődés eredményeivel. Deb­recen felszabadulásának, valamint az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulá­sának negyvenedik évfor­dulója tiszteletére, tehát a népi demokratikus Magyar- ország megszületésére em­lékezve hirdettek országos képzőművészeti pályázatot a hajdú-bihari megyeszék­helyen. A felhívásra be­küldött pályaművek leg­jobbjainak kiállítása — korszerű debreceni galéria híján — a Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudva­rán várja az érdeklődőket. „A reprezentatív bemu­tató a Hajdúságban már ha­gyományosan nívós tárla­tok közül is kiemelkedik — hangoztatta a megnyitón Tamás Ervin festőművész, a Magyar Képző- és Ipar­művészek Szövetségének el­nökhelyettese — éspedig nemcsak országos jellegé­vel, hanem a színes össz­kép révén is, akár a művé­szet mindig megújuló tör­ténelmi-társadalmi hivatá­sa, elkötelezettsége felől te­kintjük, akár annak belső fejlődési törvényszerűségei, stílusbeli jegyei oldaláról szemléljük.” Az országos tárlatra több mint ötszáz mű érkezett, eb­ből a zsűri százkilencven- négy alkotást fogadott el be­mutatásra. Harmincnyolc szobor, negyvenkilenc gra­fika, hetvenhét festmény, huszonhét érme, egy tűzzo­mánc és két stukkó: köztük realista, figuratív, termé­szetelvű alkotások éppúgy, mint elvontabb, analitikus, kísérletező művek, , ame­lyek egy eszme, gondolat újszerű képi megfogalma­zására törekednek. Szilágyi Elek (Lép­csők), Pető János (Hájnál 1—11). Bényi Árpád (For­ró nyár). Nagy Sándor (Várakozók), Marosvári György (Téli paradicsom), Bíró Lajos (önarckép), Hé- zső Ferenc (Tanya fákkal), Gábor Marianne (Balatoni mentőcsónak) és Kalmár János (Tékozló fiú) létünk mélyebb valóságait sejtetik meg. Örömeinket és gond­jainkat, kételyeinket és bi­zakodásainkat, kapcsolata­inkat vagy annak hiányát fogalmazták meg a képző­művészet sajátos eszközei­vel. Mindezt hol közvetlenül tematikában, hol áttételesen — metaforikus, szimboli­kus eszközökkel — drá­maian vagy derűs iróniá­val, ám mindenképpen tisz­teletre méltó szakmai elkö­telezettséggel. A felsorolás szükségkép­pen hiányos, a felosztás durván egyszerűsített, hi­szen a korhoz száz- és száz­féle módon lehet közelíte­ni. Lehet antik szépség­formák újraélesztésével (Váró Márton: Niké), le­het szellemes kompozíció­val (Huszár Imre: Harmó­nia), lehet vizuális asszo­ciációkkal (Bodó Károly: Elet, Cs. Uhrin Tibor: Hul­lámzás) a naturalizmus új­fajta értelmezésével (Tardos Zoltán: Exodus V., Szakáll Ágnes: Édesek a kiscicák is, de csak az anyjuk lát­szik), és groteszk megköze­lítésben (Tóth-Vissó Árpád: 1944 rejtőzködő) is. Nem a megközelítés módja a fon­tos, hanem a közelítés té­nye és igénye, a múlt és emberarcú hétköznapjaink előtt való tisztelgés szándéka. „A néző számára — véleke­dik Orosz Péter művészet- történész a kiállítási kata­lógus előszavában — az el­ső benyomást az anyag sok­színűsége adhatja, amely stiláris, technikai, temati­kai s a kortárs magyar képzőművészetben egymás mellett élő irányzatokat nagyrészt átfogja... El­gondolkozhatunk azon, hogy a rendezők által megfogal­mazott kiállítási célt: felsza­badulásunk jelentőségét, építőmunkánkat, békeaka­ratunkat mennyire ár­nyaltan fejezték ki művé­szeink, vagy miként je­lennek meg gondolkodá­sunkban a ma problémái, gondjai, örömei.” Es végezetül a pályázat azon eredményéről, amely a rendező szervek díjaiban,, elismeréseiben fejeződik ki. A Hajdú-Bihar megyei Ta­nács és a Debrecen városi Tanács fődiját Gábor István festőművész, a megyei ta­nács díját Váró Márton szobrászművész kapta. A Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapjának diját Nagy B. István festőművész érdemelte ki. A város taná­csának két különdíját Váli Dezső festőművész és Pe­tő János grafikus, nívódí­jait pedig Samu Géza szob­rász, Sípos Zsófia festő- és Szilágyi Imre grafikusmű­vész nyerte el. Juhani Nagy János Szűcs Mariam-­II/2. Anyám beszélt rá Gé­zára, hogy milyen ' okos ember, irodában dolgozik, művelt, ha hozzá megyek, nem kell itthon a faluban a földet túrnom. Es be­mentem a városba dolgoz­ni. Géza szerzett helyet az egyik boltban. Micsoda es­küvőnk volt! Egy félórára kéredzkedtem el az üzlet­ből, Géza kölcsönkért egy karikagyűrűt, mert csak egyet tudott venni, azt is a nővére szerezte feketézés­sel. Háború után történt néhány héttel. Amikor a lányaimnak elmeséltem, szinte megelevenedtek. Mi­lyen romantikus esküvő! Az. Hogyne! És visszaro­hantam a boltba dolgozni, az ifjú férj pedig elvonult vét barátjával a kocsmába mulatni. És ez volt jellem­ző az egész házasságunkra. Nem az ivás, mert azt nem nagyon szerette, hanem az, hogy én állandóan dolgoz­tam, mint egy állat, ő meg a fotelből dirigált. Mégis ő ment tönkre. Belehaba­rodott egy kis tyúkba. Ak­kor kellett volna otthagy­nom. De hát a két gyerek­kel hová mehettem volna! Akkor került élőször az idegosztályra. A saját hü­lyesége miatt. A nő megszö­kött egy másik alakkal. Gé­za pedig teljesen össze­roppant. Az a majdnem két­méteres ember, mint egy csecsemő zokogott nekem. A saját vereségét sose tud­ta elviselni. A másén per­sze, jót szórakozott. És én, a barom, csak bólogattam az orvos előtt, hogy persze, doktor úr, igen doktor úr, hogyne doktor űr, mindent megteszünk, és megbocsá­tottam neki, hiszen olyan gyönge nélkülem. És ő úgy, ahogy meggyógyult, egy ideig rendben megvoltunk. Azt hiszem, neki kevés volt az, hogy én megbocsátot­tam. Saját magának sose tudott. Azt hiszem, ebbe ment tönkre. Most, így utólag... de én is hibás vagyok. Sajnos. Elfogyott a türelmem. Együtt élni egy idegbeteggel, csak az tudja aki végigcsinálta. Az utóbbi évben egyre többet marakodtunk, és egyre mélyebb sebeket ej­tettünk. A csend hirtelen abba­maradt. Az utcáról a sze­meteskocsi csikorgó nyel- deklése, a kukák tompa puffanása szűrődött be. — Hajnal. Ojabb hajnal. Az ablakhoz botorkált és kinézett. A tejfölös ködben lassan kirajzolódott a Sza­badság szobor sziluettje. — Egy újabb hajnal — sóhajtott megint az asz- szony. — Ma kit fognak ott találni? Ki veti le magát a kilátóból? És hányán ma­radunk itt, lent a városban? Hányán maradunk túlélők, akik elől menekülnek? Válasz helyett csak a te­lefon csörrent meg. — Jó reggelt, asszonyom.- Gondoltam, minél előbb tudja meg a hirt. Már amennyire jónak nevezhe­tem, de megnyugtatóbb, mint a tegnapi telefonom. Az orvosszakértői jelentés alapján nem öngyilkos lett a férje, hanem embóliát kapott. A magával vitt gyógyszerei hiánytalanul megvannak. A boncolás... Az asszony már nem fi­gyelte a nyomozót. A tü­kör előtt állít. — Embólia — mondta hang nélkül a száját for­málva, mint aki egy süket­némával akar szót érteni. A tükörből pedig egy töppedt arc nézett rá, ösz- szehúzott szemekkdl, millió ráncból összeszaladt gú­nyos fintorral. — Na, most már meg­nyugodhatsz! Múzeumok új szerzeményei Értékes művészettörté­! neti, muzeológiai emlékeik­kel gazdagodtak múzeuma­ink az elmúlt hónapokban A Magyar Nemzeti Múzeum bútorosztálya legutóbb a sok ágra szakadt Kossuth család egyik leszármazottjá­tól vásárolta meg azt a két biedermeier ruhásszekrényt. amely eredetileg Kazinczy Ferenc széphalmi kúriájában állt. A feltevéseik szerint a« I idős Kazinczy még használ­hatta ezeket a bútorokat, amelyek halála után kerül­tek át a távoli Kossuth ro­konokhoz. Bulyavszky Gyulának, a Márciusi Ifjak egyik vezé­rének. a neves újságírónak legelső íróasztala is nem­rég került a múzeum gyűj­teményébe. A bútordarab kulturális, történeti érde­kesség: az asztal ugyanis úgynevezett tákolmány, hi­I zilag készített bútor, amely­hez hasonló darabok állhat­ták a korabeli kisnemesi csa­ládok legtöbbjében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom