Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-22 / 300. szám

4. IMS : = ÉÜ fiMgslgCF yTTjj . J!;.. ijjf" Bgj, 'lipiiSÉjiiiirfli . -fe %$«». _ ...aüí ■MhUHRMéImIímn NÉPÚJSÁG, 1984. december 22., szombat Hasznos-e a színiig? „Holnap már nem leeziß- kola” — mondtuk nem cse­kély lelkesedéssel gyermek­korunkban, valamikor, így karácsony előtt. Ha örven­dező megállapításunk meg­ütötte valamely bölcs felnőtt — főképpen pedagógus — fülét, többnyire nem ma­radt el a kiigazítás: „Nem iskola nem lesz, kisfiam, ha­nem tanítás”. Lényegében véve a fe­szültségoldás —, oldódás a tanítási — legyek én is pre­cíz felnőtt, é6 ne írjam: „iskolai” — szünet célja. S ezt a célt betölteni igen fontos, különösein télidőben, amikor is a diák a tanéven belül a leghosszabb szakaszt — bő három és fél hónapot — teljesíti egyfolytában. Ez az egyfolytában természete­sen módjával értendő, hi­szen a vasárnapok mindig is szabadok voltak, az utóbbi években pedig általános a szabad szombat is, ám ezek a hétvégék korántsem je­lentik a regenerálódásnak olyan alkalmát, mint a szün­idő. Ámde végül is eljő a vár­va várt téli szünet, amikor is „nincs iskola”. Azazhogy van, és kell js lennie. Amió­ta az édesanyák döntő több­sége is dolgozik, szükség van rá, hogy az iskolák — legalábbis az általános isko­lák — ne legyenek zárivá a diákok előtt. Nem kevés az olyan gyermekek száma — különösen a nagyvárosi gye­rekeké —, akik a tanítási szünetben teljességgel fel­ügyelet nélkül maradnak, s ha nem mehetnek be az is­kolába — már évek óta megszületett a kifejezés —, „kulcsos gyerekként” tenge- nek, lengenek, mígnem édes­anyjuk vagy édesapjuk elő nem kerül a munkából. Kell tehát az iskolai fel­ügylet, kellenek a nyitva tartó napközik. Ámde ilyen­kor gondolni kell arra, hogy a foglalkozások minél ke­vésbé legyenek tanóraszerű- ek, hogy a nevelő minél többször kivigye tanítványa­it az iskola falai közül. Ám­de valljuk meg, gyakorta nem szívesen vállalkozik er­re. Nemcsak azért, mert a közlekedés, a gyerekek „mozgatása" fokozott fele­lősséget jelent. Vannak más okok is. Nem ritkán tapasztaljuk — olykor az újságok is szó­vá teszik e visszás helyzetet —, hogy a 'különböző intéz­mények nem vesznek tudo­mást a tanítási szünetről. A mozivá Halatok nem gondol­nak arra, hogy ezekben a napokban több matinét tart­sanak a filmszínházak, le­hetőleg a legjobb gyermek- és ifjúsági filmeket tűzve műsorra, a művelődési há­zak megfeledkeznek arról, hogy másképpen kell ilyen­kor ,.nyitva tartani”, figye­lembe kell venni a fokozó­dó igényeket, s több gyer­mekműsort szervezni így karácsony körűi. Természetesen akad dicsé­retes és jó példa is, s ahol figyelmesek a különböző mű­velődési intézmények veze­tői, ott lényegesen köny- nyebb a pedagógusok dol­ga, s színesebben, pihente- tőbben tölthetik el szünide­jüket a gyermekek. S ha már a pedagógusok­nál tartunk! Gyakran han­goztatják a nevelőknek: a tanítási szünet csak a tanu­lónak szünet, a tanítónak, tanárnak nem. Ez így igaz. Ámde egészen bizonyos, hogy ezt az elvet azokban az iskolákban alkalmazzák helyesen, amelyekben úgy szervezik meg a munkát, hogy azért pihenésre is jus­son egy kis idő. Hiszen a pedagógus is keményen vé­gigdolgozta azt a három és fél hónapot. Ráadásul több­nyire ő is éppen olyan szü­lő, mint a más foglalkozású­ak, s éppen úgy megvannak a karácsonyi többletfelada­tai. Bizonyos, hogy az a jó, ha január első napjaiban, mind a tanuló, mind a neve­lő pihentebben lát újra munkához. Morvay István A szolnokiak Gyöngyösön Megőrizve — naftalinban Mintha az utóbbi időben színházaink életében meg­kezdődött volna valamiféle felújítási gyakorlat. Ennek megfelelően jutott most kö­zönség elé a szolnoki Szig­ligeti Színház jóvoltából a Naftalin, Heltai Jenő bohó­zata, amelyhez dalbetéteket Szirmai Albert komponált. Bohózat, közli a műfaji meghatározás, amiből sok minden következik. Például az, hogy a néző ne várjon komolykodó konfliktusokat, meghökkentő drámai fejlő­dést, ne higgye, hogy a sze­replők bonyolult jellemvo­nulatokat hordoznak ma­gukban. Ne várjon, mert ilyet nem is kap. De nagyokat derülhet, jó­kat kacaghat, sőt, akik nem tudják visszafojtani feltörő hahotájukat, kirobbanó hangerővel válaszolhatnak a helyzetkomikum váratlant?) fordulataira. Nekem az is tetszett a gyöngyösi Mátra Művelődési Központban meg­rendezett vendégszereplés­kor, hogy körülöttem jókat ..pukkadoztak” néhányan és szertelen örömújjongásukat önkéntelenül felcsattanó tapssal is kinyilvánították. Mert a tisztelt nagyérde­mű jól szórakozott Heltai naftalinban megőrzött tör­ténetén. A fő bűnös az a nagyméretű szekrény volt, amely hol a csinos hölgyet, hol a szerelmi vágyaitól fel- zaklatott fiatalembert fo­gadta magába — a terve­zett légyott helyett. A szek­rényben naítalinba „fürde­tett” ruhadarabok vártak az új idényre, és közöttük az ájulásig elalélt a sebté­ben bezárt áldozat. A végveszélytől természe­tesen nem kellett tartani, mert a műfaj szabályai sze­rint már kialakult jó né- kontrafordulat követte. Ilyenkor a csinos nő helyett egy „stramm” ifjú támoly- gott elő naítalinba áztatott testtel és lélekkel. Vagy tör­tént mindez éppen fordít­va. Végül is minden rendbe jött, ahogy a műfaj szabá­lyai ezt megkövetelik. Ez — Heltai. Ez — Heltai is. A vígjáték és a bohózat aranyszabálya szerint pedig történik mindez szerelmi kapcsolatokba ágyazva, ame­lyek közül az illegális együ­vé tartozás a tényleges rú- gója mindennek. Ahogy a vígjáték ősi törvényei sze­rint már kialakult jó né­hány évszázad óta. Tulajdonképpen csak a környezet és a szereplők változnak az idők folyamán, az alapszituáció pedig — marad. A szolnoki együttes játé­ka mindenben megfelelt a műfaji követelményeknek és a művészi jó ízlésnek. Va­lóban játszottak, hogy örö­met szerezzenek a közönség­nek. Közülük néhányan új arcukat mutatták meg. Az előadás középpontjában Ta­kács Katalin, Falvay Klára, Pogány György, Nagy Sán­dor Tamás és Jeney István mozgott jó színészi erénye­ket hordozva. Hadd fűzzem ide Fekete András nevét is, aki házmesteri maszkját jó érzékkel színezte ki. Babarczy László vendég- rendező elismerésre méltó munkát végzett. G. Molnár Ferenc Közelebb az emberhez 1, Egy nagy színésznő igazi arca (Fotó: Szabó Sándor) As ötlete« — akaratlanul la — Gobbi Hilda adta. A meg­hitt beszélgetés sarkallt arra, hogy sorra megkeressük szín­házi, tudományos, Irodalmi és közéletünk kiválóságait, s eseményekben gazdag pályá­juk fordulóit kutatva rajzoljuk meg markáns karakterüket, hi­vatásuk közérdeklődésre szá­mot tartó titkait. A tündökletest, a megba- bonázót, az elbűvöl 5t ezer­nyi változatban láttuk a színházban, a tévé képer­nyőjén. Megcsodáltuk azt. hogy minden jellemet egyé­nien, utánozhatatlan ízek­kel fűszerezve jelenített meg. A legutóbb, hetvenedik születésnapja alkalmából — minek tagadná, hiszen fia­talossága cáfolja életkorát — emberként közelített hozzánk. megnyerve milliók rokonszenvét. Minket is ez a szimpati­kus kitárulkozás serkentett a találkozóra, s úgy érez­tük: ott érdemes folytatni, ahol a tévériportban abba­hagyta. Négyünk láttán meglepő­dik. azt mondja: a fotós kollégára nem számított: elmaradt a fodrász, hiány­zik a számos ifjító kellék. Aztán elmosolyodik, s megjegyzi: — Végül is beszélgetni jöttek... hát induljunk együtt... Kevés tartózkodása rög­vest eloszlik. amint tisztá­zunk egy telefondiskurzus­ból származó félreértést. — Szóval nem a Nemzeti Színház ügyében jöttek. Én is fontosnak tartom, de sok­kal lényegesebbnek minősí­tem azt, hogy van Tháliá- nak egy olyan hajléka — bárhol — s itt a haza leg­kiválóbb, legelhivatottabb művészei tolmácsolják a magyar és a világirodalom legrangosabb értékeit... Egyébként kórházakra még nagyobb szükség lenne... Az a megnyugtató, hogy leg­alább most nem kellenek az előre készített, a szépen .megfogalmazott mondatok. Azon a napon december­ben beszökött a Tavasz, leg­alább délre, s az illúziót csak hatványozta az. hogy sugarai jól fűtött szobákban villództak. Egy tartalmas, sikerekben gazdag élet any- nyi, gonddal rendezett rek- vizítuma között. Nem véletlenül kanya­rodtunk a mindannyiunk ál­tal visszasóvárgott Ifjúság­hoz. készséggel engedve a nosztalgia csábításának. — Én se voltam kivétel: vonzott a Nógrád megyei Mohora. Gyermekségem impresszióit keresve érkez­tem meg, s rádöbbentem ar­ra — mások is jártak már így —, hogy ami messze su­hant, már csak bennünk munkál tovább, .tudatunk­ban mintáz ódik mind pam- pázatosabbá. A valóság vi­szont rideg és lehangoló. e Megegyezünk, mégis ezen az úton bóklászunk. Egy hajdani lány arcéleit idéz­zük, aki hitt abban, hogy a káprázatteremtés pódiumá­ra született, aki odaállt Jób Dániel elé, s közölte meg­hökkentő óhaját a neves di­rektorral, aki azért esküdött erre a pályára, mert úgy vélte, hogy Thália szolgála­tában is küldetést vállal: ismeretlen társaiért, a né­zőkért. akiket a Jóra, a Szépre, az Igazra okíthat. — Méghozzá úgy, hogy klasszikusokat hívok szö­vetségesnek. Olyanokat, akik tisztává nemesültek és sor­suk kálváriájával adóztak féltett kincseikért. Nem kergetett illúziókat. Megbékélt magánélete ku­darcaival. kárpótolta a misz- szió magabiztossága. Sűrű­södött körülötte a magány? Hősei körében talált mene­déket. Minderről póz nélkül, ki­nyilatkozásokat mellőzve, bölcs öniróniával szólt, az otthonosság légkörével aján­dékozva meg minket. Ilyen vagyok, sugallja, és szaporázza a sztorikat, kol­légákról. szerepekről... — Soha nem elégedtem meg a rendezői utasítások­kal. a mű adta információk­kal. Izgatott a szerzők egyé­nisége, az a kor, amelyben óriássá nőttek. Csak ezután éreztem igazán a figurákat, portréjukhoz ötvözve ter­mészetesen saját elképzelé­seimet is. Divatáramlatok nem izgattak. Olyanok ezek, mint a múló bajok. Az if­jú titánok meghiggadnak, leszoknak a dirigensi ön­mutogatásról, tapasztala­tokat szereznek, s rájönnek arra, hogy Shakespeare. Ib­sen, Csehov jóval messzebb­re látott, mint ők. különös­képp, ha csak nyers érvé­nyesülési. feltűnési vágy ve­zérli őket. o Derül önmagán, s part­nerei esendő botlásain is. Azt hangsúlyozza: minden­kivel lehet, érdemes együtt dolgozni, persze csak akkor. ha nem hibádzik az elköte­lezettség, a szakma iránti alázait. — A férfipartnerek nyű­gösek, lcissé feminizálódnak. Ezt eredményezi az egészsé­ges hiúsághoz ötvöződő kosz­tümváltás. az állandó smink. Ha gratulálok egy-egy nagy­szerű alakításhoz, észre sem veszik, csak azt kérdik: „Ugye. jól festettem?" A nők sLmulékonyabbak, nem engednek ennyire az önimá­dat kísértésének. Legalább­is én így vélekedem. Bukásairól — ez is ritka­ság — nem hallgat, sőt pon­tosan kijelöli, korlátáit. — Mindent elértem, ami remélhető, ezért nem vakít el a „dicsőség” fénye. Mi­nek tagadnám, hogy jó né­hányszor csak c se tlettem­botlottam. Sehogyan sem bol­dogultam az előbb már em­lített Shakespeare nőalak­jaival, bár az is tény, hogy az angol költő-drámaíró zseni kizárólag férfifigurá­it gyúrta sokszínűvé. A nagy­világi alapállás se jött be nekem, a Mayában például olyan ügyetlenül mozogtam, hogy Honty Hanna harsá­nyan kacagott a nézőtéren o A lélekbúvárkodás izgat­ja. Nem a kíváncsiság ösz­tönzi. hanem valamiféle misszionáriusi indulat. Az az óhaj. amely az egykori mo- ihorai lányt megigézte. — Az Emberhez kívánok közelebb kerülni, mertany- nyian kívánják a megértést, az orvoslást, a támogató ke­zeket. A színészbejárónál de sokan várták Blanűhe-t. hogy találkozzanak azzal a Tolnay Klárival, aki az éj­szakába hajló estéken rá- hangolt keserveikre, s ők megkönnyebbültek. Ilyen­kor vagyok önmagam. Nem színész — számomra ez a minősítés kevés — hanem a humánum hullámhosszán jelentkező Társ, aki fénye­ket lop mások borongásába, aki megnyitja őket, aki nyilvánosan és négyszem - közt is szívesen diskurál. ve­lük. mert így töltődik hit­tel. ekként marad hű lé­nyegéhez. Az a taps az igazi, amely ezért jár. az a kö­szönet szívmelengető, amely emiatt fakad. Csoda-e, ha ismeretlen - ■ként kopogtatva mégis visz- szatérő vendégként búcsúz­tunk. Szomjúhozva az effajta, a legigazibb katarzisra... Pécsi István MILA LOPASOVSKA: A szeretet ünnepe Tegnap apu egyetlen csa­pással egyszerre két kará­csonyi pontyot ütött agyon, s ezzel megnyitotta házunk­ban a vidám ünnepeket. Ez jeladás volt a többi lakó számára: egy-két perc múl­va már sorban álltak a szomszédasszonyok az előszo­bában, mindegyikük kezében jókora hal, amely arra ítél­tetett, hogy karácsony esté­jén az ünnepi asztal dísze legyen. Apu ugyanis a la­kóbizottság elnöke, és a pontyok elintézése hagyomá­nyosan az ő hatáskörében tartozik. Igaz, anyu harag­szik emiatt, de apu rá se he­derít, annál is inkább, mi­velhogy e megtisztelő köte­lesség maradéktalan teljesí­tésének eredményeképpen nem marad ideje krumplit pucolni. Szóval, a szomszédasszo­nyok békésen vártak a so­rukra, amikor Monika asz- szonynak, a földszintről, hir­telen kiugrott a kezéből a hal, és ide-oda kezdett röp­ködni a lakásban, mivel a boltban ponty helyett téve­désből repülőhalat adtak el neki. Először az asztal felett körözött, azután néma csönd­ben letelepedett a csillárra. A lámpa vészjóslóan himbá­lózott, de némi erőfeszítés árán — hála istennek — si­került a halat elijeszteni ró­la. Mintegy búcsúzóul tisz­teletkört írt le Monika asz- szony feje fölött, aztán huss! kiröppent a nyitott ablakon. Ezalatt anyunak a sütőben odaégett a beiglije. Elha­markodottan leakasztott ne­kem néhány fülest — min­dig én vagyok a villámhárí­tó! —, majd kidobta a bejg­lit. Mónikával és a többiek­kel együtt, ami az általános jókedvet lehűtötte egy kissé. Mikor a következő — egyelőre még szénné nem égett beiglihez verte fel a tojást, berobogott Protová szomszédasszony, és könyö­rögve kérlelte aput, segítsen kinyitni a szobájukat, ahová belülről bezárkózott Igor, a kisfia, amint felfedezte az el­dugott karácsonyi ajándéko­kat — többek között a trom­bitát is, amin már két álló órája játszik fáradhatatlanul. Apu mondta, hogy rögtön megy, de Protová nem hal­lotta, mert még otthon tele­tömte a fülét vattával, tehát megsértődött, és kijelentette: szörnyű, hogy az embereket még az ünnepek sem teszik jobbá, humánusabbá — az­tán bevágtg az ajtót és el- viharzott. Hála az iparnak, örökké tartó játékok még nincsenek, így aztán a trom­bitaharsogás is abbamaradt végre. Hanem akkor rettenetes robaj hallatszott közvetlen közelről, olyan, akár az ágyúlövés. Szerencsére még­sem ágyú volt, csak apu ej­tette el a süteményes tálat, ahogy az ünnepien megtérí­tett asztalra akarta tenni. Anyu könnyes szemmel re- begett neki hálát a segítsé­gért, aztán az összes szentek nevével az ajkán fogott hoz­zá, hogy összeseperje apu szorgoskodásának eredmé­nyét. A barátságos családi tűz­hely körül hamarosan gyüle­kezni kezdtek az est többi résztvevői — a rokonok és közeli ismerősök. Fáradhatat­lanul magasztalták anyut és szakácsművészetét, sőt még attól is el voltak ragadtatva milyen elegáns borogatást rakott a fejére. A meleg ma- muszok, nyak- és zsebken­dők ünnepélyes kiosztása után a vacsora fokozott tem­póban folytatódott. A kará­csonyi éj csöndjét kisvár­tatva több szólamban elő­adott művészi dalok törték meg. Ejfél is elmúlt, amikor anyu új nyaklevesek beigé- résével aludni indított, ő ma­ga pedig bevette a követke­ző adag idegcsillapítót. Zahemszky László fordítása É—.r^p———

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom