Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. december 15., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM megvárjuk a tíz-nullakilencest is. Űgyis. Nemsokára megcsörren a telefon. Most találkozhat a kilencvennyolc-hetvenegyessel. Bivalyjáráson. Az asztalra lökte a szalonnát, kinézett az ajtón. — Az ellenvonat... meg kell várni az ellenvonatot! Nem nyithatom fel. Kérem, a felelősség... — De még addig ... — ...mondom a felelősség az enyém! Értve vagyok? Hát ehhez tartsuk magunkat! Nehezére esett, rettenetesen nehezére esett kimondani ezt a néhány szót. A legszívesebben a reklamáló szeme közé ordított volna, kiabál a mozdonyra: „Uram. nem tudna egy kicsit gyorsabban menni? A gépész meg visszaszól: „Én tudnék, de a mozdonyt nem hagyhatom itt!” — A mozdonyt nem hagyhatom itt — ez jó! Istenemre, jó — nevetett fel Oreskó Vince és megcsóválta a fejét. Megízlelte a készüli lecsót, majd hirtelen elkomorodott: — Legföljebb panaszt tesz valaki. Valami hájfejű. És akkor mi van? Tehetnek egy szívességet... ki jön a helyemre? A Bogi Pistát is hazakrüldi a főnök úr, merthogy részeg, inkább a helyére áll a sorompót kezelni, aztán meg úgyis visszafogadja. Mit is tehetne .. . időnkénként leváltja a főnök úr, a részeg Bagi meg mehet dögleni. Hehehe ... neki van esze! Autótülkötés hasított az agyába. Vékonyabb és magasabb hangú dudák igyekeztek egymást túlkiabálni. — Nyomjátok, csak nyomjátok! Eljátsz- hatjátok nekem akár az Akácos utat is... Az autóüfcrtök visító és dörmögő, rövideket vakkantó és hosszan ugató koncertjéből egy- szercsak kivált egy sziréna vijjogó, félreismerhetetlen hangja. Az őrház elé lépi Oreskó Vince látta, hogy a zsúfolt országúton mentőautó nyomakodik előre a rendetlen gépkocsisor mellett. — De jó, hogy szirénád van. nyomod, mint a bolond borjú az anyját. Ha kell, ha nem. A mentőautó megtorpant a sorompó előtt, orra majdnem érintette a vörösre festett so- rompószakál'tat: a kocsi ablakán vékonyarcú fiatalember hajolt ki. — Az istenit magának, ember, mit csinál itt? Elaludt talán, már majdnem tíz perce rohadunk autók mögött! Jó szokása szerint csak magában morgott Oreskó Vince: — Randevúd van, talán? Megjátszod itt a fontos embert, mert hogy szirénád van. Közelebb lépett: — A sorompó, kérem tisztelettel... a vonat ... A fiatalember kinyitotta a mentőautó ajtaját, egy fenyegeti mozdulatot tett. — Ne hadováljon itt nekem, hol van még az a vonat? Emelje fel a sorompót. mert mindjárt gatyába rázom ... maga----maga ... Egy gyereket viszünk. Érti? Egy gyereket. ^Éppenséggel fel is emelhetem, elvégre, a tíz-nullalkilenceset még nem is jelezték” — gondolva Oreskó Vince és tekemi kezdte a sorompó karját. — Egy gyereket, méghogy egy gyereket... Akármit mondhatok! A mentőautó után megindult a várakozó gépkocsik sora. Oreskó Vincét majdnem szétvetette a düh. a legszívesebben valamelyiknek a tetejére ejtette volna a sorompót. Az elhaladó autók láttán még az étvágya is elment. Mérgesen lökte a kanalat az ínycsiklandozó lecsóba. Kinézett az autóbusz ablakán az esti sötétségbe. a kocsi éppen most kanyarodott a faluja felé tartó bekötő útra. — Ide is tennék egy sorompót. Meg a cseri szőlőhöz... meg az erdő alá ... meg ... minden kereszteződésbe. Egy sorompóőrrel persze, aki dirigálná a forgalmat! Aki kordában tartaná ezt a sok elkanászosodott, mindig futkosó embert. A sötét kocsiban nem látott falubelit a soromipóőr, de a halkan duruzsoló hangzavarból egyszer csak ismerősnek vélt néhány mondatifoszlányt. — Azt mondták, a hotykai kiránduláson ment valami a torkára, megfulladt. — Két perccel előbb kellett volna érkezni a kórházba. Istenem, csak két perccel. Két perccel! — Az Oreskó Vincéé ...! Szegény pulya. „Kérem, valami baj van?” A sorompóőr szomszédjának rémületre váltott hangja és betöltötte az egész utasteret: — Csöngessék le a buszt, azonnal csöngessék le! Rosszul lett egy utas. Itt van az ölemben. LACZKÓ PÁL: A nippes ügy (Töredékek egy bírósági hangszalagról) Tudniuk kell, hogy nekem nehéz gyermekkorom volt. Érthető és megbocsáj tható, ha mindenki másnál gyorsabban zúdul fejembe a vér, ha kihoznak a béketűrésből. Mert alapjában véve béketűrő ember vagyok, higgyék el nekem. Apám előlegkor és fizetéskor rendszeresen leitta magát a Csillében, a Vájárban és a Jó szerencsében. Ez a három kocsma esett útjába, amikor leszállt a bányászjáratról. Otthon azzal kezdte, hogy kivágta a lavórt az udvarra. Félévenként újat kellett venni, mert mosdáskényszerrel jár a bányászat. Lepergett zománcú, repedt lavórból pedig, nem lehet tisztességesen tisztálkodni. A lavórt a rádió követte. Az volt a legkönnyebben elérhető helyen, a mosdóállvány fölött. Mit kibírt az a „néprádió”! Csodálkozom is, ha a mai, kiglancolt készülékeket látom. A rádió súlya persze semmi sem volt a benne dolgozó energiának. Tán még bőszíthette is, amiért izmai nem feszülhettek neki valami igazán nehéznek. Mert azt tudni kell, hogy a törköly sörrel leöntve kalóriadúsabb a mi köves lignitünknél, és az dolgozik, dolgoztat. Ezért az asztalt kellett kidobnia. Kinyitható családi konyhaasztal volt, lábai a csapolások mentén mindig szétrepültek, árván hagyták az asztallapokat. Anyám készülve az eseményre, az evőeszközöket rongyba csavarva, jó előre az eresz alá dugta. A nagy erőpróbát azonban a szekrények jelentették. Minden alkalommal előbújt a csodálkozásom, hogyan lehetséges, hogy egyedül kilöki az udvarra mindkét szekrényt. Holott bevinni négy embernek kellett, és még úgyis körülményes volt a szűk ajtó miatt. A szekrények után, levezetőül, könnyedén, csituló tajtékzássál a karszékeket és a hokedlit hajította ki. Ilyenkor előfordult, hogy megnyugodott és az ágyakra már nem került sor. Valamelyikbe belebukott, mint akiből kiszállt a lélek. Ha mégis’ tovább hajtotta a felforrt vére, az ágynak sem volt nyugvása. Aztán lefeküdhetett a csupasz szobaföldre. Mintha az üresség megnyugtatta volna. Nem sokat élt. Azt mondták „a bánya”. De én tudtam, hogy az üres lakás, meg a szobaföldje bosszulta meg magát: a föld tönkreteszi a. derekat, vesét. A részegét különösen. Ilyen napokon anyámmal és testvéreimmel rendszerint a szomszédban húzódtunk meg. Csendben maradva szégyenünkkel. Mire reggel felébredtünk, apám már a visszarakodás felénél tartott. Anyám, aki addig semmit se szólt, ekkor kezdett rá. Szavaitól jobban féltem, mint apám fékevesztett dühétől. „De meg is vert engem az isten! Hogy mért nem fojtott meg anyám, amikor világra hozott! Törte vön’ el a lábam, amikor kiszöktem hozzá! De nem is segít rajtam az isten! Milyen derék emberek lent maradnak! Ettől meg nem tud megszabadítani az én szerencsém. Legalább lányt adott volna, hogy ne legyenek ezek is olyanok, mint az apja. Mert ez is ha megnől — ilyenkor lökött egyet rajtam —, az apja sorsára jut. Kiégeti a belit a büdös italával!” Mondta, mondta, vég nélkül, mintha a bele miatt lenne megveszve apám. Kétszeresen fájt, ha anyám a kifakadásai közben taszított rajtam egyet. Rajongva szerettem szenvedéseiért és forrón kívántam, bárcsak lány lennék. Igyekeztem is mindig kedvében járni. Tudni kell, hogy az iskolai, gyakorlati oktatás keretében, nagy szorgalommal tanultam kötni és horgolni. Osztályelsőségig vittem, magam mögött hagyva a lányokat is. Mindezt csak azért, hogy örömet szerezzek anyámnak. Vágyaim azonban férfiasak maradtak. Azt szerettem volna, ha mielőbb dolgozhatom. Keresetre tehetnék szert, házat építhetnék és elvihetném innen anyámat. Bányász nem leszek, azt megfogadtam. Otthont fogok teremteni magamnak és anyámnak. Otthont, mert gyermekkoromban soha nem éreztem magam otthon. A havonta kétszer kirámolt lakás a csupasz falaival olyan idegenséget oltott belém, hogy az otthont inkább éreztem a szomszédok lakásaiban, ahová szégyenkezve nyertünk bebocsájtást, mint a saját házunkban! Otthon! Nagyón nagy szó! Tudni kell, én szív-ember vagyok. Láthatják. Anyám, szegény, nem érte meg, mire felépült a házam. Egy ideig, mint gyerek, csak a haldán dolgozhattam, majd jött a katonaság. Ott szakmát adtak a kezembe. Gépkocsivezetői, nehézgépkezelői jogosítványt szereztem. Míg a házam épült, nehézgépkezelőként helyezkedtem el. Persze csak a suska miatt. Tudni kell, hogy az otthon olyan, mintha végtelen fonalat gombolyítana az ember. Holtig ad munkát. Ha a ház felépült, az még nincs kész. Nem is lesz soha. Nem lehet befejezni. Aki abból otthont akar teremteni, annak hol innen, hol onnan hiányzik valami. A tető sarkaira, a kupák alá kovácsoltvas rózsadísz kell, a lépcsőfeljáró fölé poliészter huílámlemez- ből tető, az udvarra járda, a telek köré kerítés, a kerítésre festék, az oszlopokra díszek. Elsorolni is hosszú. Szóval, az otthon az nagy dolog. Lassan-lassan, évek múltával kicsinosodtunk. Feleség került, gyerekek lettek. Akkor azt mondtam magamnak: „fékezünk”. Átmentem buszsofőrnek a helyijáratra. Minden nap, minden járattal ott haladtam el a házam előtt. Ezt-azt mindig észrevettem rajta, amit munka után, meg hét végeken elvégeztem. Buszomból elégedetten szemrevételeztem otthonomat és szerettem volna, ha mindenki otthon érezné magát mindenhol. Ebben az országban is, és az egész világon. Még a buszomban is. Igen, itt is. Az én buszom ne legyen idegen senkinek. Minden vonatkozásban igyekeztem is vonzóvá tenni. Az előttem levő ablaküvegre — körben a szélek mentén keskeny — áttört csipkés mintájú stelázsipapírt ragasztottam. Műszerfalam díszítet- :len felületeire saját horgo- lású térítőcskéket helyeztem. A vezetői ablak középvonalába vázát erősítettem. A vázához teljes virágkollekciót szereztem be, műanyagból. Megtévesztésig élethű virágokat. Nárciszt, orgonát, tulipánt, rózsát, sőt fátyolaszparáguszt is sikerült vennem, és még jó néhány fajtát. A választékot a távolsági buszokkal járó kollégáim ajándéka révén folyton bővítettem. Valami mégis hiányzott az egészből. A lámpafénnyel lett teljes a munkám. Kovácsoltvas miniatűr kocsilámpát barkácsoltam a térítők fölé. A lámpába égőt helyeztem, ami fékezéskor fel-felvillant. Tudni kell, hogy az emberek szerintem szívesen utaztak az én buszommal. Nem is értem váltótársam elhatározását, amiért átkérte magát másik vonalra. Hogy őt ne röhögtessem ki... Érti ezt valaki? Az utasokat tekintve, határozottan azt éreztem, hogy amit a vezetőtérre szűkítve megvalósítottam, ki kell terjesztenem a teljes utastérre. Váltótársaim érthetetlen lépése önigazolásra sarkallt. Számításaim szerint legalább két hónapba telt volna, amíg minden üléstámlára elkészítem a térítőkét, tekintve, hogy kiestem a gyakorlatból. Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy egy garnitúra nem elég. Legalább kettővel keli indulnom, aztán készíthetem is a harmadikat, mert ilyen forgalom mellett, amilyet mi lebonyolítunk, számítani kell a szennyeződésre, kopásra, rongálódásra is. Addig is míg elkészülök, szoktatni akartam vonalamon az embereket. A középső és hátsó ajtót használaton kívül helyeztem. Le- és fölszállni csak az első ajtón lehetett. Így mindenkinek látnia kellett a vezetőtér otthonosságát. A durva és türelmetlen emberek azonban máig nem vesztek ki. Addig is míg három ajtót használtam, sok bajom volt a tülekedőkkel. Számítottam rá, hogy egy ajtó esetében még inkább így lesz. Nem gondoltam volna, hogy a bőrkabátossal akadok össze. A visszapillantó tükörből ismertem, — mint minden arcot a vonalamon. Az átlagutasok közül akkor ugrott ki, amikor a csipkés stelázsipapírt felhelyeztem. Azon a reggelen a belső visszapillantó tükör segítségével kíváncsian néztem végig az utasokon, hogyan fogadják a kedveskedé-,. semet. A bőrkabátos gúnyosan mosolygott, aztán előszedte a könyvét, mint mindennap. Ettől kezdve figyeltem. Tudni kell, hogy a teljes menetidőm húsz perc, a bőrkabátos pedig már a tizenötödik percben leszáll. Hogy mit kezd azalatt a könyvével?! Az igaz, hogy nem tartozott a tolakodó fajtához. Ezért is csodálkoztam, amikor az első ajtós járataim kezdetén ő adta meg az alaphangot. A „vacak nipp”-jeimet és „tortapapír dekoráció”-imat emlegette. Arra még emlékszem, hogy a tortapapírra ciccentettem egyet magamban. Tényleg olyan, mint amilyet a házi- készítésű torták alá vásárolnak. De a fejemet elöntötte a vér a nyilvánvaló gúnyolódástól. Leütöttem, aztán kipréseltem a csukott ajtón át. Pedig én alapjában véve béketűrő ember vagyok. És én azt szeretném, ha mindenki mindenhol otthon érezné magát. És ezt tudja rólam mindenki, akiben egy kis érzés van. És ezért tessenek nekem meg- bocsájtani. És mentsenek fel. Mert én nem haragszom senkire. Hát baj az, ha egy kicsit törődik az ember a munkahelyével? Gúnyolódok pedig mindig voltak. Az ilyen járjon kocsival, ha annyira finnyás. Vagy a saját lábán. Nem igaz? Farkas András: Madách Imre Az ember tragédiája. VII. szín. Konstantinápolyban (illusztráció)
