Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

12

NÉPÚJSÁG, 1984. november 7., szerda

Lánc. lánc — békelánc, ugye, az én jövőmért?

(Fotó: MTI külföldi képszolgálat — KS)

Békemenet a japán fővárosban — az amerikai Tomahawk rakéta mását viszik a tiltakozók

port következő, ötödik kongresszusát jövőre épp a magyar fővárosban rendezik meg.) Ne feledkezzünk végül meg az egyházak részt- vételéről sem a békemozgalomban. A béke különböző világnézetű emberek egyetemes ügye, így érthető, hogy védelme az emberiség sorsát szívükön viselő, vallásos érzületű hívőket is mozgósítani képes.

Ellenérveket természetesen a túloldalról is sorolnak, hisz a békemozgalom kibővülése és a spontán vonások előtérbe kerülése nem kevés ellentétet is felszínre hozott. Sokszor fékező hatású az ideológiai tisztánlátás hiánya, vagy a belső széthúzás. Nemegyszer éri igaztalan ,a mozgalom hatékonyságát csökkentő kritika a szocialista országok békeszervezeteit. (A megszokott vád az, hogy „nem függetlenek", így állásfoglalásuk sem tekinthető autentikusnak. Csakhogy ez a „függőség" nem jelent gúzs- bakötöttséget; a fő különbség nem annyira a jogállásban mutatkozik a nyugati testvéráramlatokkal szemA Greenham Common-i asszonyok

ben, hanem inkább, abban, hogy a szocialista államok hivatalos békepolitikája előnyösebb körülményeket biztosít a békemozgalom teendőinek megvalósításához.) .'

A példák további sorolása helyett próbáljunk összegezni: hol az igazság? Hullámhegyről, vagy hullámvölgyről beszélhetünk? A reális mérlegkészítéshez talán azt kell elsősorban felismerni, hogy a békemozgalom nem szűkíthető le csupán a most úton levő Per- shingek és szárnyasrakéták elleni tiltakozásra. Annál sokkal átfogóbb, kiterjed qi fegyverkezés minden válfajára, Európában éppúgy. mint földünk más részein Másrészt a konkrét fegyver kezési témákon kívül beletartozik a gyarmati elnyomás, a fajüldözés elleni harc, az Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeivel vállalt szolidaritás.

Félrevezető tehát eltemetni a békemozgalmat: ezt

támasztják alá a mindennapok aprónak tűnő, de ösz- szességében kifejező eseményei is. Tallózzunk találomra csupán a közelmúlt hírei között. Békehét volt Belgiumban. Nemzetközi értekezletet rendeztek Űj- Delhíben az Indiai-óceán atomfegyver-mentes övezetté nyilvánításáról. Leszerelési hetet hirdetett az ENSZ New Yorkban. A Greenham Common-i asszonyok már a következő békemeneteket tervezik Nagy- Britanniában. Aláírásgyűjtő akciót szerveztek Nyugat- Berlinben. Szolidaritási felvonulás vonult végig Chicago belvárosán. Hazánkban békekonferenciát rendezett az Országos Béketanács. A fegyverkezési tervek elleni őszi rendezvény- sorozat csúcspontjaként

„élő láncot” szerveztek az NSZK-ban 210 kilométer hosszúságban — szerény becslések szerint is 300 ezer ember részvételével. Jelképesen ez az emberlánc az egész világot átfogja, a millió és millió egymás kezét, szorító ember a békemozgalom erejének, dinamizmusának ékes bizonyítéka.

Szegő Gábor

Az utóbbi hónapokban ismét megszaporodtak a fegyverkezés ellen küzdő erők fellépéséről szóló nyugati sajtójelentések. Csak éppen a hangnem változott meg: míg az elmúlt két-három évben legtöbbször a „közös nyugati biztonságpolitikát gyengítő” veszély, a rakétatelepítés ellenfeleinek „külföldi” (értsd: a szocialista országokból történő) irányítása volt a fő téma, addig most az akciók állítólagos kifulladása, a békeharc híveinek elkédvetlenedése áll a hírek, cikkek zömének középpontjában.

Az érvelés, a magyarázat szinte mindig azonos: az

amerikai középhatótávolságú rakéták telepítésének keresztülvitele végzetes kudarcot jelent a békemozgalmak szervezői számára. És különben is, a tartósan lehűlt nemzetközi légkör, mindenekelőtt a két nagyhatalom közti bizalmatlanság a közvetlen tárgyalási csatornák megfogyatkozása amúgy is megakadályozza a jó szándékú, alulról jövő, a tömegek közhangulatát

szemléletesen kifejező kezdeményezések sikerét — így a fejtegetések jórésze.

Ám nem kell különösebb logika annak felismeréséhez, mennyire egyoldalú képet rajzolnak ezek az elemzések. Hiszen az egyik oldalról tény ugyan, hogy — nagyjából áz évtizedfordulótól kezdve — az imperialista politika, mindenekelőtt az Egyesült Államok magatartása miatt valóban veszélybe kerültek az enyhülés vívmányai, fokozódott a fegyverkezés tempója, s nem egy esetben kilátásta- lanabbá vált a helyi válságok megoldásának lehetősége. Mindez persze megneheRendőrök támadnak a nyugatnémet fiatalokra, akik a ramsteini amerikai támaszpontnál a r^kétatelepí- tés ellen tiltakoznak

zítette a közeledést, a párbeszédet pártoló csoportok tevékenységét. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy a békeszerető erők világszerte — így a szocialista országokban és hazánkban is — új kihívással találták szembe magukat. Ugyanakkor igaz — s ez az érem másik, sokak által előszeretettel fi- gye'men kívül hagyott oldala —. hegy a feszültség, a fegyverkeztsi hajsza ellen küzdő mozgalmak tevékenysége éppen e kihívás nyomán, épp e növekvő veszélyt felismerve élénkült meg, kapott új erőre, bővült bázisában, színesedett eszközeiben, módszereiben.

E folyamat még konzervatív nyugati politikusok

által sem igen tagadható eredménye a nemzetközi békemozgalom eddig soha nem tapasztalt módon megnövekedett ereje. Számszerű összehasonlítás a dolog természeténél fogva meglehetősen nehéz, de a békemenetek. tömegtüntetések résztvevői alapján becsülve nyugodt szívvel elmondható, hogy az Egyesült Államokban és Európában ’étrejött hatalmas háborúellenes hullám egyedül álló a héke- mozgalmak történetében. A szakértők szerint sokszínűségét, az akciókba bevontak számát tekintve felülmúlja például a neutronbomba elleni mozgalmat, de még a vietnami háború elleni tiltakozás periódusát is. Semmiképp nem túlzás ihát, ha megkockáztatjuk: napjainkban a békeharc százmilliókra terjed ki. s már korántsem korlátozódik csupán földrészünkre.

Érdemes áttekinteni azt is. hogy a méreteken kívül miben különbözik a nemzetközi békemozgalmak mostani szakasza a megelőaőektői. A legfeltűnőbb (utaltunk már rá) a résztvevők körének kibővülése. A háború vagy béke kérdése ma már nem csak a politikusok ügye, az egyszerű emberek egyre nagyobb rétege igényli a beleszólást saját és utódai sorsának alakításába. Érdekes jelenség a mozgalom fiatalodása is, a tizen-, és huszonévesek fokozódó aktivitása. Ugyanilyen sajátosság a más társadalmi rétegekkel, nőszervezetekkel. környezetvédőkkel és szakszervezetekkel való együttműködés.

Új szervezeti formát szült az egyes foglalkozási ágak képviselőinek körében kibontakozó békemozgalmi aktivitás. Néhány év alatt tekintélyes nemzetközi mozgalommá fejlődött például az orvosok antinukleáris fellépése, s nyomukban más tudósok, pedagógusok, fizikusok, stb. között is kialakult hasonló kezdeményezés. (Említsük meg itt, hogy az „Orvosok a nukleáris háború megelőzéséért” cso„És én ágyú- töltelék va gyök”

Békeharc — új feltételekkel

Százmilliók mozgalma

Luigi Compagnone

Metafizikai - teológiai - kozmikus idiotizmus

— Doktor Pangloss, el se tudja képzelni, mennyire örülök, hogy látom önt, a

metafizikai-teológiai-koz- mikus idiotizmus magántanárát, s méghozzá jó egészségben. Azt hittem, hogy ön csupán mélyen tisztelt tanítómesterem, Voltaire meglepő figurájaként létezik, akit az író a Candide-ban az egyetemes optimizmus lenyűgöző harcosaként ábrázolt. Örökre megjegyeztem, amint ön a rózsaszínű érveivel ragyogóan bizonygatja, hogy nincs okozat ok nélkül, és hogy világunk a lehető világok legjobbika, amelyben minden célszerűen van elrendezve, s ezért minden a legjobb cél elérésének van alárendelve. így gondolta az ön nagy és derűs mestere, Leibniz, aki szilárdan hitt az elégséges értelemben és abban, hogy a világon minden jó.

— így igaz, barátom.

— Hallottam, hogy széles világunkban megélt megannyi kaland után ön nemrégiben az Egyesült Államokban járt, ahol néhány munkában és gondokban eltelt mámoritó napot töltött Reagan elnök mellett. Az a hír járja, hogy ön, doktor Pangloss, segített neki a választások előtti kampány álláspontjának kidolgozásában. Igaz ez?

— Igen, barátom. Többször beszélgettem Rónáiddal és meggyőződtem róla, hogy ebben a csodálatraméltó emberben nagyon sok a közös mind Leibnizcel, mind velem. Sőt, mi több, be kell vallanom, hogy az ő optimizmusa kifogástalanabb, mint az enyém.

— Az ön megalkotója, Voltaire viszont azt állította, hogy az optimizmus egy olyan mánia, melynek hatása alatt az ember azt mondja, hogy minden jó, még akkor is, ha valójában minden rossz.

— Voltaire nem is mondhatta másként, mivel nem hitt az elégséges értelemben és a végcélokban. Azt sem hitte, hogy Amerika a lehető világok legjobbika. Reagan viszont rendíthetetlenül hisz ebben. Amikor színész volt Hollywoodban, akkor persze valamivel ' kevésbé hitt. Lehet, hogy ez attól volt, hogy mint színész semmire sem vitte, most azonban mint az USA elnöke mindenre képes. Ez ad neki erőt és zsenialitást. Az én filozófiám tántoríthatatlan követőjeként szilárdan meg van róla győződve hogy Amerika a legjobb világ, és hogy ott minden a legjobban van. És eközben abszolút helyesen nem vesz tudomást a múltról, csak a jövőbe néz.

— Tehát önnek és Reagan elnöknek nem az a véleménye, hogy a múlt is létezik, és létét legalább az igazolja, hogy értelmet ad a jövőnek?

— Barátom, mi — különösen Ronald — túl temperamentumos emberek vagyunk ahhoz, hogy ilyen szomorú dolgokon gondolkodjunk. Vele született optimizmusa nem hagy neki sem időt, sem lehetőséget az élettől elszakadt elmélkedésekre. Dallasi választási beszédében helyesen szögezte le, hogy ma Amerika virágzik és még soha nem volt ilyen fiatal, megújhodott és reményteljes, mint most.

— Bocsássa meg alantas demagóg inszinuációmat, de az elnök talán elfelejtette, hogy Amerikában rengeteg munkanélküli és éhező is van?

— Meg tehet, hogy így van, de az elnök méltó követője az én metafizikai- teológiai-kozmikus idióta filozófiámnak, amely szerint az amerikai munkanélküliség elválaszthatatlan része e boldog ország eleve étrendéit harmóniájának, ahol éppen ezért minden a legjobb mederben halad.

— Doktor Pangloss, lát- ta-e ezekben a napokban az amerikai elnök fényképét a dallasi tribünön? Olyan közönségesen hahotázott, hogy majdnem kificamodott az állkapcája.

— Közönségesen? Én úgy

mondanám, hogy optimistán. És tudja, hogy miért fet- reng a kacagástól? Kitűnően érti, hogy minden esemény — amiként ezt Leibnizcel hajthatatlanul állítjuk — elszakíthatatlanul és a legjobb módon kapcsolatban van egymással. És valóban: ha az HSA helyzetét nem ásná alá annyi komoly belső ellentét, ha ott nem lenne teljhatalma a bürokratikus ostobaságnak és ha nem fennének íéhezők, akiket ön emlegetett, akkor Reagan nem nevetett volna olyan önfeledten, teljesen átadva magát kozmikus vidámságának. Meglehet,

hogy a vonzereje éppen ebben a mindent elsöprő határtalan optimizmusban rejlik.

— Mester, Dallasban Reagan kijelentette: „A nagy Amerika legyőzi és le fogja győzni minden ellenségét.” Nálunk Olaszországban egyszer már volt egy olyan ember, aki ugyanezt üvöltötte, csak rövidebben: „Győzünk!” (Mussolini. — A ford.). Ám katasztrofális vereséget szenvedett. És ön mit gondol, ha Reagan vészit a novemberi választá sokon, ez is jóra Vezet?

— Természetesen. Ebben az esetben is tartom magam eredeti véleményemhez, mert filozófus vagyok, és egyszerűen megengedhetetlen lenne, hogy ellentmondásba keveredjek Leibnizcel. Még ha Reagant novemberben ki is golyózzák, ez szerves része lesz az eleve elrendelt harmóniának, az elégséges értelemnek és a végcéloknak, amelyek az amerikai világot irányítják, azt a világot, amely továbbra is a lehető világok legjobbika marad.

(Paese Sera — Róma) Zahemszky László fordítása