Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
NÉPÚJSÁG. 1984. november 24., szombat 6. Emlékmű — saját zsebből Akadnak, akik vagyonuk egy részét a köz javára fordítják. Sokan járultak hozzá eddig is például az új Nemzeti Színházhoz, vagy más közintézmény születéséhez. Sokan igyekeztek maradandóvá tenni a nevüket alapítvány létrehozásával. Szabó Miklóst, az abasári termelőszövetkezet ágazatvezetőjét is itt említhetnénk, aki szülőfaluja főterén szobrot állíttatott Aba Sámuelnek. Ez a cselekedet — valljuk meg őszintén — kicsit meillbe vágja az egyszerű halandót. Már csak azért is, mert manapság ritka, hogy valaki emlékműre áldoz: ő a második hazánkban. aki ezt tette. Az 56 éves férfitől a tsz egyik irodájában, munkahelyén érdeklődünk minderről. ■— Honnan jött az ötlet, hogy 'ilyesmire fordít pénzt? — Hallottam, hogy Gyöngyösön a város alapításának 650. évfordulóján szobrot állítanak Károly Róbert- nek. Gondoltam, hogy ezt Aba Sámuel is megérdemli az itteniektől, hiszen — bár kevesen tudják —. mint harmadik magyar király, 1041—1044 között uralkodott. s az 6 idejében kezdődött el a szőlőtelepítés a Sárhegy oldalán. Neki köszönhetjük, hogy itt a faluban az emberek nagy része jómódban él. Itt kerültek földbe hamvai, s a települést is róla nevezték el. — Egy évvel ezelőtt kezdett hozzá terve megvalósításához. A jelek szerint gyorsan ment minden ... — Egy esztendeje, hogy találkoztam Till Aran 76 éves szobrásszal, akinek megtetszett egy munkája, s úgy találtam: képes lesz megformálni a királyt, az én elképzelésem szerint. Az idős hódmezővásárhelyi művésznő vállalkozott a feladatra. Elmondtam az igényeimet. hogy egy nem túl elvont, realista figurát várok tőle. Ezután gyakran megfordultunk mindketten a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson, ahol szakemberek véleményezték a tervet, s adtak tanácsokat a megvalósításhoz. Igaz, azért nem ment ez bonyodalom nélkül. Először még azt is kifogásolták, hogy miért éppen Till Arant választottam, hiszen neki hazánkban nincs köztéri alkotása. Végül megegyeztünk. Nemrégiben adtuk át kis ünnepségen a szobrot. — Úgy tudjuk, hogy ön is adott ötleteket az alkotónak ... — Till Aran úgy szerette volna megformálni a királyt, hogy a hajdani monostor makettjét tartja, a mellette levő szőlőtőkét pedig „köpenybe” burkolva kívánta ábrázolni. Én viszont ahhoz ragaszkodtam, hogy kard és adományozó levél kerüljön a kezébe, a szőlőtőke pedig úgynevezett gyalogtőké legyen. Érdekes, hogy a szakemberekből álló zsűrinek is az én ötletem tetszett jobban. — Nagy anyagi áldozat ez az ön részéről. Mennyibe került? — Hadd ne mondjam. Nem illik, hogy én hozzam nyilvánosságra.. Egyébként lakásunk, kocsink van, s megígértem a lányomnak, aki a takarékszövetkezet főkönyvelője, hogy a jussa nem szenved csorbát emiatt. Szépen termő a szőlőm. Meghozza hamarosan ezt az összeget... Feleségem először nem örült a tervemnek, de végül elfogadta. (Fotó: Szántó György) Megtudjuk — mégis —, hogy az indulásnál 350 ezer forintot szánt erre a célra, de mivel nagyobb lett a szobor mérete és súlya is a tervezettnél, 500 ezer forintba került. Kiderül az is, hogy nincs hatalmas „palotája”, feleségével és anyósával háromszabás lakásban él. Wartburgja kopott, több mint hétéves. — Bizonyára sok irigyet szerzett magának a faluban? — Nekem eddig mindenki gratulált — mondja elégedetten Szabó Miklós. Homa János A MOZGÁSSÉRÜLTEK JAVÁRA Muzsika — a szeretet melegével Az Operaház művészei és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola művésznövendékei az elmúlt hétfőn már negyedízben adtak hangversenyt az egri székes, egyházban, a mozgássérültek javára. Egy ilyen zenei esemény, amely segíteni akarásból és az emberi szeretetből jön létre, nemcsak az alkotások, a zeneművek hangulatát teremti meg, megfogalmazódik a nemes környezetben a sors is, a lélek aggodalma: mi is tartja össze manapság az emberedet? Hogyan is érzünk, gondolkodunk egymásról, amíg az egyik „csak” a zene élvezetéért ül be a padsorokba, a másik meg odahozza — nem kis erőfeszítéssel — a sorsát, a rokkant testét. S amíg az egyes számok kitűnő előadásban sorjáznak, rájövünk a vigasztalás indokaira is: nem egyedül a testi állapot, hanem a lélek ereje és a szellem, az emberi fegyelem, buzgóság és célratörés is meghatározza — sok-más között még — az ember értékét, méltóságát. S mindez az értelemmel nehezen követhető zenei gondolatokkal párhuzamosan jut eszünkbe, amikor a harmóniák, a dallamok gerjesz- tik-terjesztik a hatalmas boltívek alatt a belső béke, a nem hivalkodó életöröm és életszeretet áhítatát. Most ugyanis a művészek nem a fájdalmas érzésekre, a testi megcsapatá- sok által előidézett szorongásra kerestek művészi vá- laszokat-vigasztalást Bach jámborságra, könyörgésre szólító számaiban, elővették Vivaldi, C. Franck, Max Reger kottáit is, amelyek az ember lelki, szellemi erejét hirdetik, az alkotó ember nagyságát mutatják meg és a minden formai akadályon áttörő bizodalmát a belső békében. Vivaldi C- dúr kettős versenye, nemcsak az elmúlt kor szellemét ébresztgeti nekünk, de a két trombita a maga harsány dallamával bizonyít is: az élet, a zene ezernyi árnyalatával kell találkoznunk, mindenütt meg kell lelnünk azt az értékes örömöt, amit a múló perc adhat. Max Reger d-moll fantázia és fúga című kompozíciója szinte rádöbbent, mekkora vívódások-vágyak- elképzelések forgatták meg a múlt század végén a zenészek lelkiismeretét, míg ez a zenész is a késő romantika, az impresszionizmus nagyjai mellett sajátos muzsikát, formát, gondolatvilágot, új hangzatokat teremtett. S ha ezekhez hozzávesz- szük még Bach Esz-dúr prelúdium és fúgáját, Händel Largóját, az e-moll szonátát és Gounod átiratában Bach Ave Mariáját, máris nyilvánvaló a műsorszerkesztés kitűnő koncepciója. Fülöp Attila, az Operaház magánénekese Händel Largóját és az Ave Mariát érzelmileg gazdagon szólaltatta meg. Kirsch Jánost (trombita) az e-moll szonáta érett művészi teljesítményre sarkallta. Vivaldi Kettősét Újvári István és Velenczei Tamás derűsen adták elő. Bodnarik Anasztázia a Bach-mű értelmezésében megilletődöttnek tűnt, a Reger-számmal viszont technikailag is jól ki- dolgozottan hozta a darab lelki anyagát. Kalocsay Károly a két Franck-alkotással a gall szellemességet csillogtatta meg. Farkas András II/2. — Hát ez az — bólintott Törő János. — Ezért jöttem. „Ez tényleg nem normális — gondolta az író. — Remélem, nem közveszélyes”. — Te nem emlékszel rám — állapította meg Törő János. — De, ha megengeded, folytatom. Az író megadóan bólintott. — Egyszer kitaláltál egy történetet — nézett maga elé Törő János. — Arról szólt, hogy két ember szereti egymást. — Ne mondd — sóhajtott az író. A jövevény fölemelte a kezét. — Várj — mondta tompán. — Te vagy az író legalább hallgass végig. A férfi elvált, albérleti lyukakban tengeti egérszürke életét. Látod, emlékszem a jelzőre is: egérszürke. A nő kényszerűségből, hogy hazulról menekülni tudjon, férjhez ment. Férjhez? Egy részeg vadállathoz aki rendszeresen veri — az idegen hangja úgy kifakult, mint az öltönye a térdén és a könyökén. — És az a két ember egymással szemben ül le ebédelni egyszer, merő vé- letlenségből.. . — Na, ne hagyd abba — nógatta az író, amikor Törő János elhallgatott. — Tulajdonképpen eny- nyi — mondta szomorúan a konfekcióférfi. — Ennyi.. . nem merik megszólítani egymást. A szemük beszél helyettük, elmond mindent, és... és szerelmet vall. — Ami azonban nem teljesedik be — vette át a szót az író. ■— Pedig attól kezdve már mindig egymással szemben ülnek le ebédelni. .. — Nem? — kérdezte riadtan Törő János. — Nem! — kapott elő egy üveget és két poharat az író. — Köszönöm, nem kérek — hárította el a vendég. — És te se igyál, Dávid, hiszen akkor nem tudsz írni. — Ne is törődj vele, pajtás — mondta boldogan az író, és lerítt róla, hogy magában már a témát formál- gatja. — Csak nem képzeled, hogy elkezdek írni, amikor te itt vagy? — Nyugodtan — szerénykedett Törő János. — Hiszen ezért jöttem. Csak tudod — a hangja itt elcsuklott kicsit —, nagyon nehéz várni. .. Az író nem figyelt föl a másik reménykedő csendjére. — A nő kicsit félszeg, kicsit zavart — nézett a semmibe, elkalandozó gondolatai után —, már csak ezek az ebédek tartják benne a lelket. Szívesen biztatná a férfit, de nem tudja, hogyan. Pqpsze a férfi sem találja a helyét a nő közelében. — Ügyetlenkedik, izzad. És igen... a nő szemében bárányfelhők úsznak, hős árnyat adva a férfinak, ne legyen melege. Megható, hogy két meglett ember milyen mamlasz tud lenni. .. — Tovább? Hogy van tovább? — kérdezte a vendég. A tenyere izzadt. — Tovább? — gondolkodott az. író. — Még nem tudom. . ., de mondd csak pajtás — fordult hirtelen az elpiruló Törő Jánoshoz —, meg tudom én ezt írni? — Meg — bólintott biztatóan a férfi, és fellélegzett. — Egészen biztosan meg tudod — tette hozzá halkan, önmagát is bátorítva. — Maradt még bennem ennyi tisztaság? Ügy gondolod? — kérdezte az író, a jövevény kezét szorongatva. — Nem lettem túlságosan cinikus ehhez? Ügy látod? — Akkor nem jöttem volna — mondta lehajtott fejjel a vendég. — És nekem sincs más esélyem. De az író már nem figyelt rá. — És a nő, aki régóta nem adott magára, újra szépítkezni kezd, fodrászhoz jár a férfi kedvéért. És a férfi, aki már régen nem tudott ilyesmit észrevenni, a szemével helyesel neki. Törő János magába ros- fcadva ült, hallgatott. — És a szemük gyönyörű, mind a kettőnek gyönyörű. Annyira áttetsző, hogy nagyon mélyre le tudnak ereszkedni egymásba, szívükig, nem, ez geil, a szavakig, amik valójában nem is hiányoznak, pedig nagyon mély mindkét szempár, a szenvedés kútásói ingyen dolgoznak — szelleműit át az író, és már az asztalnál ült, és már kezében billegett a toll, és már elfelejtette, hogy nem bízott eléggé magában. Csak a kulcszörgésre kapta föl a fejét. Addigra már leírta az utolsó mondatot is, s reszketve bámulta az előtte heverő kéziratot. — Ment? — kérdezte reménykedve a belépő asz- szony. — Ment végre? — Igen — felelte az író, s nyelt egyet. — Igen. Azt hiszem, ment. — Vársz valakit? — lépett melléje a felesége, s a poharakra mutatott. — Vagy meg akarod velem ünnepelni a novelládat? Az író megrázta fejét. „Rólam persze nem”, „emlékszem a jelzőre is”. „Nem?” „nehéz várni.. „És nekem sincs más esélyem” — visszhangzott benne. — Nincs mit ünnepelni — mondta, s a hangja fakó volt. mint írásainak, a szereplőié. Művészpáros Fesztiváltudósítások, díjak, kritikák adtak már hírt egy szovjet filmről, amely- lyel e napokban a magyar közönség is megismerkedhet. Az immár világhírű művészházaspár — Gleb Panfilov rendező és Inna Csurikova színésznő — új filmjéről, a Vasszáról van szó. Ezúttal nem a műről kívánunk szólni, hanem a rendezőről és a főszereplőről, annál is inkább, mert előreláthatóan novemberben sorozat kezdődik televíziónkban Panfilov alkotásaiból, Csurikovát pedig hamarosan egy másik filmben — Harctéri regény — láthatjuk. Tizenhat évvel ezelőtt mutatkozott be első alkotásával Gleb Panfilov. Ez a film a csodálatos A tűzön nincs átkelés volt. A forgatás alatt szoros művészi és emberi kapcsolat szövődött a rendező és színésznője, Csurikova között. Mindkettőjük sorsa eltér a szokványostól. Panfilov mérnök volt egy uráli gyárban, aztán Kom- szomol-funkcionárius lett. Később többféle csábító lehetőség kínálkozott számára, de átpártolt a filmhez. Döntő elhatározás a Szállnak a darvak megtekintése után érlelődött meg benne. De hogyan kezdjen hozzá? Amatőr filmezéssel próbálkozott, de ez nem elégítette ki. 1960- ban a moszkvai állami filmfőiskola operatőr szakának levelező hallgatója lett. De a rendezés ! jobban érdekelte, otthagyta az operatőr szakot és kezdett mindent elölről... Inna Csurikova a színiiskola elvégzése után az Ifjúsági Színház tagja lett, ahol Baba Jaga boszorkányt, meseállatokat és hasonló szerepeket bíztak rá. Néha-néha kapott epizódszerepeket filmekben, ezek majdnem kizárólag karikatúrák voltak. Telt az idő és életében nem változott semmi. Akkor közbeszólt a sors. Panfilov szereplőket keresett első filmjéhez. Csurikova is a jelöltek között volt. És hiába akarták rábírni tapasztalt kollégái a rendezőt, hogy mást válasszon, ő bízott a fiatal színésznőben. (Akit a New York Times egy cikkében „a XXI. század színésznőjének” nevezett.) így jött létre a kitűnő kettős, amelyben megtalálták önmagukat. Kapcsolatuk páratlanul harmonikus, mindketten a maguk módján érdekes egyéniségek. Nehéz megállapítani, melyikük a hangadó. Az elsőbbséget általában Panfilovnak, a rendezőnek adják. De úgy tűnik, rendezése mindenekelőtt azért olyan meggyőző, mert Inna Csurikova bensőséges játékára támaszkodik. Jött a Kezdet — amelyben egy üzemi munkásnő Szent Johannát játssza — a Szót kérek, amelyben Suksin is játszott, a Valentyina — és a siker, elismerés mindkettőjüknek. Munka közben teljesen ellentétes a magatartásuk. Az egyszerű, nyílt Csurikova a felvételek előtt csendes, mindentől eltávolodik, magába zárkózik. Minden jellemző vonása eltűnik, és egy új embernek ad helyet: annak, akit alakítania kell. Panfilov ezzel szemben munka közben sokkal inkább ő maga, mint bármely más helyzetben. Elárasztja környezetét akaraterejével, energiájával, felélénkíti stábját. Gorkij Vassza Zseleznová- jának filmváltozata elkészítésekor megkérdezték tőle azon kívül, hogy filmjeinek középpontjában általában asszonyok állnak, mi ösztönözte a darab megfilmesítésére. Válasza a többi között így hangzott: „Hogy miért határoztuk el magunkat éppen most, 30 évvel az első filmváltozat elkészítése után ennek a filmnek a forgatására? Több oka volt. Elsősorban, hogy új szemlélettel akartuk Vassza jellemét megmutatni, és mindent, ami vele történik. A középpontban itt egy új, erős, nagyon érdekes asszony áll, akinek figurája minden inkább mint vaskemény, habár „zselezo" vasat jelent. Azt hiszem nevétől sok rendező engedte magát befolyásolni. De ez a férje neve, az ő leánykori neve „Hrabova” (bátorság). Rövidesen megismerkedhetünk a Vassza című kétrészes, színes filmmel, amelyben Panfilov irányításával Csurikova mellett olyan neves művészek játszanak, mint Vagyim Medvegyev, Valentyina Tyeliskina, Jana Poplavszkaja. És röviddel utána, a kérpernyőn láthatjuk újra a kitűnő művészházaspár közös alkotásait. (Erdős Márta) A művészházaspár DEÁK MÓR Vársz valakit?
