Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-22 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. november 22., csütörtök 1. Aki a postást várja Meghökkentő, sőt, hihetetlen, de igaz: kétszáz esztendeje hazánkban a népességnek csupán a tizennégy százaléka érte meg élete hatvanadik esztendejét! Aminek társadalmi, gazdasági — és azon belül táplálkozási, egészségügyi — okai egyaránt voltak. Ma ez az arány nyolcvannégy százalék körül alakul, aminek szintén az előbbiekhez hasonló a magyarázata, ennek az aránynak a következményeit azonban a kelleténél, a szükségesnél kevésbé fogja fel a társadalom, a család, az egyén. E következmények egyike: 1975-ben a nettó nemzeti termelés 6,4, tavaly 9,4 százalékának felelt meg a nyugdíjak ősz- szege. (1983-ban 75 milliárd forintot fizettek ki ilyen címen.) Az emelkedés magyarázata egyrészt a nyugdíjasok táborának növekedése — napjainkban 2,2 millió fő felett —, másrészt az átlagos nyugdíj összegének — a havi átlagnyugdíj 1980-ban 2267, 1983-ban 2849 forintot tett ki — gyarapodása. Ami akkor js igaz, ha tudjuk — megelőzendő az érintett olvasó jogos közbevetését —, hogy minden száz nyugdíjasból hatvanegyen havi 2500 forintnál kisebb ellátmányt kaptak az idén, az év eleji állapotok szerint. Pénz, .pénz, pénz ... ? A nyugdíjkorhatár nem más, mint egy adminisztratív elhatárolás, amint a hatvanadik életévtől számított időskorú megjelölés sem több demográfiai hagyománynál. Idős és idős emberek fizikai, szellemi állapota, környezetük tárgyi és pszichikai összetevői között hatalmasak a különbségek! A gerontológia, azaz az öregedéssel foglalkozó tudomány egyik alapköve az a .megállapítás, hogy a fizikai és a szellemi képességek megtartásában, a lelki bajok, a betegségek megelőzésében az idős korban lévők számára semmi mással nem helyettesíthető, ezért legfontosabb tényező az otthoni családi környezet. Sokaknak azonban csak lenne a legfontosabb... Mert vagy ténylegesen is magányosak, vagy azzá teszi őket a családjuk; gyermekük, gyermekeik, hozzátartozóik. S erre az utóbbira aligha fogalmazható meg elfogadható mentség. Az Egyesült Nemzetek Szervezete által rendezett öregedési világértekezletre összeállított magyar nemzeti beszámolóban a többi között ezt olvashatjuk: „Az időskorúak ellátásának pusztán az egészségügyön belüli eszközökkel még dinamikus fejlesztés esetén is — lehetetlen lesz eleget tenni”. Mennyi minden keveredik, kavarog, villan fel fénylőn és tűnik el a homályban, abban a címszóban az Élet Lexikonában, amire azt mondjuk, nyugdíjas, nyugdíjas évek. Mennyi végletes vélemény, milyen sok érzékenység, rengeteg félreértés, seregnyi félremagyarázás. Mert a nyugdíjast a dolgozók tartják el, ő csak a postást várja, semmit nem kell tennie a pénzért, velük vannak tele az orvosi rendelők, a közlekedési eszközök, mert persze ők ráérnek, hiszen semmi dolguk nincsen .. . S a másik oldal, nincs kellő megbecsülés, a nyugdíj a kevésnél is kevesebbre elég, gorombák a fiatalabbak, türelmetlenek velük az üzletben, az orvosi rendelőben, a hivatalban, ritkán nyitja rájuk bárki az ajtót... Való és hamis, vélt és igaz roppant kényes elegyülésének tevői, tanúi vagyunk — voltunk, leszünk —, ám el ne feledjük, változó szereposztásban ! Mert kire-kire mindegyik szerepből jut, volt eltartott gyerek, azután kereső, majd lett, lesz nyugdíjas, aki korántsem eltartott, hiszen megdolgozott járandóságaiért. Pontosan ennek a szükségszérű és elkerülhetetlen szerepváltozásnak ,a felismerése — és .természetesen érvényesítése az intézkedésekben, a cselekedetekben — az, ami átalakíthatja a közvélekedést, ám e felismerés lassan formálódik, holott a sokasodó feladatok sürgetik. Érzékelteti a társadalom számára seregnyi teendőt tartogató folyamat felerősödését, hogy amíg 1950-ben száz produktív korúra — 15 és 59 év közöttire — 18 öregkorú jutott, 1980-ban ez 28-ra emelkedett, és a szakemberek számításai sze. rint 2000-ben harmincegy lesz ... ! Más megközelítésből nézve: nyugdíjas, járadékos volt a népesség 2,8 százaléka 1949-ben, az idén január elsején pedig 20,7 százalék! Ne szépítsük a valóságot: kell, nagyon kell a <több pénz — a termelésben létrehozott új érték — ahhoz, hogy amit a pihenni tértek aktív korukban tőkeként megteremtettek, annak kamataiból kellően részesedhessenek. Mégis, azt ne higy. gyük, a forint varázsszer, megold minden gondot. Ismét egy, utalásnyi erejű példát. A Központi Statisztikai Hivatal által lefolytatott elemző vizsgálat ifctmu- tiatta, hogy az idősek egy tetemes része egészségi állapotát sokkal rosszabbnak tartja, mint amilyen az — orvosi megállapítás szerint a valóságban. A magyarázat lelki eredetű okokra ve. zeti vissza e magatartást, márpedig ilyen okokon — a család közömbösségén, a környezet türelmetlenségén — aligha változtatna bármit is a több forint. Amint az sem kizárólag pénzügyi körbe elhelyezhető tény, hogy tavaly 37 400-an kerültek rokkantsági nyugdíjba. Az 1983-ban saját jogon nyugdíjba kerültek átlagos 'havi ellátmánya 3791 forintot ért el a munkások és alkalmazottak, 2850 forintot a termelőszövetkezeti tagok esetében. Figyelmeztető folyamat ugyanakkor a postás hozta pénz reálértékének a csökkenése. Az 1980- ban megállapított 3000 forint nyugdíj tényleges értéke 1983-ban már csupán 92,3, a négyezer forintos járandóságé 90,1 százalék volt. Az évenkénti automatikus emelés tehát nem képes ellensúlyozni az árszínvonal növekedése okozta veszteséget, azaz itt is — mint sok másban — keresni kell á lehetőségeket, a módszereket — és elsősorban a forrásokat — a célszerűbb, észszerűbb, igazságosabb nyugdíjrendszer kialakításához. Homérosz azt tartotta: „sok baj közt a haladó gyorsan öregszik”. S mert az átlagos életkor folyamatosan növekszik, azt kell hinnünk, kevesebb baj öregít bennünket, mint valamikori elődeinket. Valójában nem a baj kevesebb, hanem az erő a több, a szellemi, anyagi erő, melyekkel a társadalom, a család, az egyén szernbe- szállhat a bajok sáskathadá- val. Az idősek sorsával, tiszteletével, helyzetével minden társadalom önmagáról vall, erkölcseiről állít ki'hi. zonyítványt. Ki állíthatna ki olyan bizonyítványt, amelyben már nem akad' javítani való jegy, amelyben már csak kitűnő és ieles osztályzat látható ? ! V. T. Országos vetélkedő — önbiztonságunkért Képünkön négyen a középmezőnyben végzett öttagú Heves megyei csapatból, a szőkébb hazánkban legjobban szereplő „Pannónia” brigádból: Parádi József, Németi György, Pócs József és Fesztbaum Béla Egy másfél éve meghirdetett, az egész országra kiterjedő vetélkedő döntőjét rendezték meg november tizenhetedikén, a SZOT Dózsa György úti székházában. Az egyre fejlődő motorizáció —, amely nélkül már sem dolgozni, sem hétköznapi életünket élni nem tudnánk — .mind több és több figyelmet kíván az embertől, nehogy áldozatául essünk a magunk alkotta, minket szolgáló gépeknek. Napjainkra hovatovább veszéLyes üzemmé lett a háztartás is, mivel olyan- nagy teljesítményű munkagépeket — fa- és műanyag-megmunkálók, he- gesztőapparátok — használunk odahaza, amelyek csak alapos érintésvédelmi ismeretek birtokában üzemeltethetők biztonságosan. Az utóbbi évtizedben feltűnt egy új „közellenség” is: az emberre veszélyes mezőgazdasági kemikáliákkal való munka nagy szakértelmet igényel, csak a munkavédelmi előírások szigorú betartásával véd- hetjük meg miagunkat ezektől a mérgező vegyüLetek- től. Országos viszonylatban — igen lassan — csökken ugyan a munkahelyi balesetek s?áma, mégsem nélkülözhetjük elsősegélynyújtó ismereteink folyamatos ébren tartását és bővítését, hiszen erre nemcsak magunknak, munkatársainknak is bármikor szüksége lehet. Ezek a gondolatok vezették a Szakszervezetek Országos Tanácsát, a Magyar Vöröskeresztet, a Termelő- szövetkezetek Országos Tanácsát, a Hazafias .Népfront Országos Tanácsát, az Állami Biztosítót, az Országos Munkavédelmi Főfelügyeletet és az Országos Közlekedésbiztonsági Tanácsot, amikor több mint egy évvel ezelőtt vetélkedősorozatot hirdetett az ország szocialista brigádjainak. A napokban — a városi és város környéki, megyéi elődöntők után — a tizenkilenc megye egy-egy és a főváros három csapata találkozott a döntőben, adott Számot közlekedési, biztonságtechnikai, elsősegély- nyújtási és munkavédelmi ismereteiből, az elméletben elsajátítottak helyes gyakorlati alkalmazásáról. ■ M. Z. Fehér hollók a hatvani „Aprítóban” Egy az idősebbek közül; Kodak Ferenc Nagy János tartószerkezetet készít Amikor a napokban arról faggattam Takács Zoltán gyáregység vezetőt, hogy melyik szocialista brigád áll a szivéhez közelebb, azt válaszolta: mindegyik, hiszen elért eredményeik — akár a tavalyi, akár az idei esztendőt tekintjük — hozzásegítenek az üzem jó összteljesítményéhez. Majd így folytatta: ha viszont arra lenne kíváncsi valaki, melyik gárdán csattan az ostor leginkább, melyiknek kell legtöbb felelősséget vállalnia, akkor egyből kimondom, hogy Petőfi! Igaz, ez a kis közösség, amelynek élén Huczka Sándor áll, még csak a bronz fokozatig vitte. de most már szinte évről évre tagjain múlik a tervfeladatok lehetően pontos teljesítése, a tőkés és a szocialista export sikere, az egész munkahely közhangulata. Hogy miért? Kérdezzék meg őket... ! Megemelt terv Huczka Sándort, Holecz Józsefet, Kodák Ferencet, Nagy Jánost, Dávid Antal- nét és a most ide csapódott két fiatalt, Bíró Józsefet. Ujj Sándort a nagy üzemcsarnokban érjük utói, mégpedig meglehetősen nagy zaj és sürgölődés közepette. Mint szerelő lakatosok: egy kalapácsos darálón dolgoznak. Olyan gépen, amelyből hatot is rendeltek, tehát valóságos fehér holló az egyedi darabokhoz szokott üzem életében. Ám, érdemes hajtani, mert értékük megközelíti az egymillió forintot, s létfontosságú, mivel az előző évihez képest hétmillió forinttal megemelték Jászberényben a hatvani üzem 1984-es termelési tervét. Hogy miért rajtuk csattan az ostor? A gyáregységvezető ilyetén fogalmazását Holecz József tisztázza: a Petőfi-brigád, mint speciális szerelő egység, mindig a technológiai folyamat végén áll. Tulajdonképpen tagjai „öntik formába” az előre legyártott alkatrészeket, és ha bármely műhely csúszik, vagy a beszerző, a raktáros nem szállítja pontosan a kívüliről származó kellékeket, akkor mindent nekik kell behozniuk, hogy a végtermék piacképes legyen. Ha sok az élő munka Huczka Sándorral — miközben rövid időre felfüggesztik a fúrás-kalapálást — a brigád múltjáról is szót váltunk. Ahogyan hallani tőle, ez a társaság már szinte a gyáregység letelepítésétől együtt dolgozik, valósággal családias az emberek egymáshoz való kapcsolata. És ha, a hat-hétezer forint között mozgó havi teljesítménybérüket is figyelembe vesszük, érthető a hűség, amivel itt kitartanak. Abban szintén hamar egyetértünk, hogy azért nem minden piacnak, nem minden rendelésnek örül egyformán ez a hatvani kis munkaközösség. Mert a hazai fogyasztóknál értékesülő gyártmányok őrlő- és zúzógépek könnyebben kivitelezhetek, olcsóbbak, ugyanakkor több a hasznuk, mint a sok élő munkát követelő exportcikkeké. Más kérdés viszont, hogy oz államháztartásnak ez utóbbiak jelentik a rubelt, a dollárt. Kongresszusi vállalások Hogy pedig egy kicsit előre tekintsünk? Novemberben lesz megint jó summát kitevő megbízatása a Petőfi- brigádnak. Csak szovjet rendelésre össze kell szerelniük, be kell csomagolniuk hat darab tányéros adagolót, amelyek értéke ugyancsak millió forint körül mozog. Viszont: Nagy Jánosék. Kodák Ferencék kongresszusi vállalásai között szerepel az anyagtakarékosság fokozása, a határidők pontos betartása, valamint az a törekvés. hogy gyártott termékeik minősége ellen nem eshet kifogás. Ha tehát mindehhez tartják magukat, bizton menni fog a tányéros adagolók leszállítása éppen úgy, mint ama vibrátorok, nagyobb pálcás törők forgalmazása, amelyeknek együttes értéke meghaladja a húszmillió forintot. Lehet, nem lesz „sétakocsikázás” a hátralévő két hónap. Ellenkezőleg! Elképzelhetően sokat kell majd túlórázni. A bronzkoszorús Petőfi-brigád háza táján azonban nem ismeretlen ez a fogalom sem. Állnak elébe. Már csak annak a reményében is, hogy a bronz lehet még fényesebb. Háromszáz ára Persze az ezüst, az arany feltételéi, követelményei fo- kozottabbak. De Huczka Sándorék vállalják a próbatételt. £s igazán tehetik, mert példás mindaz, amit a mozgalom keretében máig is cselekedtek. Ott volt két kezük munkája, amikor Nagy János brigádtársuk építkezett. Bevezették az egészséges ivóvizet Kodákék portájára. A Mészáros Lázár utcai óvodánál háromszáz társadalmi munkaórában végeztek különböző vasszerke- zet-szerelést. Nem brigádtagok ugyan, de magukra vállalták a korábban említett két ifjú szakmunkás „meghonosítását” az üzemben. És ahogyan mondják: igyekeznek kultúrálódni. Természetes igényük már a jó könyv, a jó színház, amibe épp az idei nyáron kóstoltak a szabadtéri játékok alkalmából.. Moldvav Győző Huczka Sándor brigádvezető (jobbról az első) reggeli eligazítást tart (Fotó. Szabó Sándor)