Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-16 / 269. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. november 16., péntek Három anekdota és 55 esztendő v Pillanatok a nagybőgő mellett Jurányi József Jurányi József, nyugdíjas gazdasági felügyelő az egri zenészek „Pepi bácsija”. 1905. december 31-én született Kismartonban, a mai burgenlandi Eisenstadtban. 1929 óta él Egerben. Ez alatt az ötvenöt esztendő alatt Pepi bácsi játszott a nagybőgőn Huszthy Zoltán és Szalay Lajos karmester irányítása mellett az akkori egri amatőr együttesben, majd 1963-ban megalakult az Egri Szimfonikus Zenekar. Ennek az együttesnek több mint 20 éven át elnöke volt, most köszönt le tisztelettel és szeretettel övezett tisztségéről. Ezek alatt az évek alatt énekelt az Egri Dalkörben, Huszthy Zoltánnál, majd az Építők Kórusában Auer Gyulánál és dr. Valentin Kálmánnál. Minden karnagyra és karmesterre szeretettel emlékezik. Kellemes humorral, bölcs derűvel veszi sorra pályájának érdekes pillanatait. Az első Szombathelyen járt gimnáziumba a premontreieknél. A nagybőgő mellől kikerült egy érettségizett diák, s az akkori 17 éves Jurányi József „parancsba kapta” tanárától, fogja meg a nagybőgő nyakát, mert ő nemcsak hogy feléri azt, de kötelessége is rajta játszani. A zongora mellől állt föl új hangszeréhez, nyurga termete miatt. Nem kérdezték, hogy akar-e a nagyhású instrumentumhoz tartozni vagy sem... Rokoni kapcsolatai révén jutott el Lehár Ferenc öcs- csének katonazenekarába, amelynek szólamvezetője a bécsi konzervatóriumban szerezte szakmai tudását. Egerbe 1929-ben került, katonai főiskolára. Itt is a zene vezette be az akkori társadalomba. Barátaivá váltak a zenészek és a karmesterek, szívesen emlékezik Fógelné Kaufmann Emmyre, az akkori zenekar koncertmesterére, Fógel Elemérre, a csellószólam vezetőjére, Botorul Istvánra az első brácsásra, vagy dr. Schönvitzky Bertalan jogtanácsosra, aki vele párban húzta a nagybőgőt. Aktív tiszt lévén 1945 előtt ezredparancsnoki engedéllyel, de csak civilben „játszhatta” a zenét. A második Még ma is mesélik — Pepi bácsi sem hagyja emli- tetlenül —, hogy az ő okos kutyája mit művelt egykor. Vitte magával a próbákra a jól idomított vadászebet, „aki” mindig nagyon illedelmesen tűrte a „hangá- szást”. Szalay Lajos, karmester egyszer kiadta az utasítást, hogy az Elégiát próbálják. Sokan azt hitték, hogy most Beethoven következik. mert magyarázat nem hangzott el a szerzővel kapcsolatban. Viszont Szalay- nak is volt egy saját műsorra tűzendő Elégiája. A zenekar egyik része hát Beethovent, a másik Szalayt kezdte játszani. A zűrzavarra legelőször, talán Szalay karmesternél is korábban Pepi bácsi kutyája figyelt fed, s nagy csaholásba kezdett. Ezt az anekdotát annak illusztrálására kaptuk, hogy Pepi bácsi mint a zenekar elnöke, kötelességtudóan vezette az együttes életéről szóló naplót. Abban nemcsak az események de az ő személyes észrevételei, kritikái is papírra kerültek, mindig a jobbítás szándékával. Azért, hogy az eredmények még szebbek legyenek. A harmadik Sok művészt, szólistát, karmestert ismert és szeretett meg. Ötvenöt év alatt sok kritika, de sok elismerés is jutott azoknak, akikkel együtt muzsikált Pepi bácsi. Mindig is szerette társait, barátait. De ami nemrég nyomot hagyott Óenne, az így szól: Medveczky Ádám vezényelte az Egri Szimfonikus Zenekart. Sok munkával készültek az előadásra, hiszen ki akar egy ilyen jónevű dirigens mellett szégyent vallani. Az egyik szólam mégis valahol egy fél taktussal eltévedt a nagy zenei áradatban. Mindenki, az elnök is — vagyis Pepi bácsi — várta a karmesteri letolást a hibáért. Medveczky azonban nagyvonalúan megköszönte a teljesítményt, csupán azt „követelte”, hogy ezt a féltaktus különbséget valahol az egyik egri pincében „öblítsék le”. Az ötvenöt egri év azért is pöröghetett le nagyobb kalamitások nélkül, mert a félesége ugyancsak zenész. Előbb zongorát tanított, majd a negyvenes években három középiskolában is énekkart vezetett. Rendezett Egerben Kodály-hangver- senyt is, a mester jelenlétében. Aki ismeri Kodály szigorúságát, az érzékeli, mekkora felkészültséget és merészséget jelentett ez a vállalkozás. Az Egri Szimfonikus Zenekar és a Megyei Művelődési Központ szíves szóval, emléklappal, értékes kisplasztikával, Corvina-kiadványokkal búcsúztatta Jurányi Józsefet, aki hűséggel, szeretettel zenélte végig az életét. Nem vált profivá, zeneszerző sem akart lenni, tiszteli a mai napig is a bécsi klasszikusokat, elsősorban Johann Strausst. Meg azt a pillanatot, amikor a kottafejekből kivirul a zene. Farkas András Megújult a Balatoni Múzeum Befejeződött Keszthelyen a Balatoni Múzeum helyreállítása, korszerűsítése. Az 1898-ban megnyitott intézmény 1928-ban költözött jelenlegi otthonába. Az akkor vadonatúj neobarokk palota a 70-es években már beázott és az 1977. évi kábeltűz is rongálta a kétszintes épületet. Teljes rekonstrukciója 1980-ban kezdődött meg, és mintegy 30 millió forintba került. Egyebek mellett kicserélték az elkorhadt tető- gerendázatot, a tönkrement padlózatot. Modernizálták a világítást, a korábban fűtet- len helyiségekben pedig központi fűtést szereltek fel. A földszinten öt, az emeleten tucatnyi terem fogadhatja az érdeklődőket. Üjra méltó a nevéhez az emeleti díszterem, melyben különféle közművelődési programok, például múzeumszínház, pódiumestek, helytörténeti szabadegyetem és filmvetítések lesznek. A kívül szépen rendbe hozott palota jeles napokon díszkivilágításban pompázik majd. A megújult múzeumban már két kiállítást rendeznek. Vasi bibliográfiák Megjelent a vasi életrajzi bibliográfiák sorozat újabb 'három kötete. A szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár által gondozott sorozat egyik új kötete a malonyai és jeli arborétumok létrehozójának, Amb- rózy-Migazzi Istvánnak állít emléket. A másik füzet Magyar László Afrika-kutató életét és tevékenységét dolgozza fel: közli Magyar László írásait, bemutatja az életével és munkásságával kapcsolatos irodalmat. (Ií/l.) Ruhástul nyúltam végig a vidéki szálloda agyonstra- pált, gödrös heverőjén. Az őszi nap késő délutáni sugarai nehezen törtek át a portól elszürkült függönyön. Reménytelennek hatott a helyiség. Az egész napi szaladgálás után elcsigázott voltam, mégis riasztott a gondolat, hogy az estét a nehéz szagú szobában tölt- sem. Próbáltam aludni, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy délelőtt plakátot láttam az utcán, valamilyen cirkusz szerepel a városkában. Még az is jobb, mint ez a szoba. Felvettem a cipőmet, megmostam az arcomat, és elindultam, hogy megkeressem a látványosságot. Jegyet könnyen kaptam. Többnyire csak gyerekek meg suhancok szédelegtek a ponyvasátor körül. Az előadás csak egy óra múlva kezdődött, nézelődhettem kedvemre. A foltozott cirkuszi sátor körül ólálkodtam, ott sorakoztak az állatok ketrecei. Éppen kezdődött a produkció előtti etetés, nehogy az állatoknak az idomárra támadjon kedvük. Egy fiatalember véres, büdös húsdarabokat osztott az oroszlánoknak. Vállig benyúlt a rácsok között, úgy dobta be a húst. A hím- oroszlán nehézkesen, álmosan mozdult. A fiatalember megszokottan nyugtatta: — Na, Ali, egyél, ne produkáld magad... Ha Alinak éppen úgy hozza a kedve, hogy produkálni kívánja magát, azt hiszem, bánhatta volna a fiatalember félkarja... Asperján György: Kastanka, az oroszlángondozó — Nem fél? — szólítottam meg. — Mit keres a vadállatoknál? — ripakodott rám. — Tessék innen elmenni! A hang, s az ember is ismerősnek tetszett nekem. Megreszkíroztam hát: — Kastanka, te így esztergálsz? Ö is megismert: — A fenébe! Te vagy az? — kérdezte, s keményen megszorította a kezem. — Hogy kerülsz ide? — Ne hülyéskedj, én még csak valahogy, de te?! Ha emlékezetem nem csal, vasesztergályos vagy, és most némileg veszélyesebb munkára adtad a fejedét, — próbáltam humorizálni. — öreg, kivénhedt állatok ezek — húzta el a száját egykori tanulópajtásom. — Nem lóhús, hanem tejbepa- pi kellene nekik, dehát attól nem tudnának ordítani, márpedig az fontos, hogy jeges borzongás futkározzona hátakon ... Különben, uram, cirkuszi állatgondozó vagyok, tisztelettel. Sose hittem volna, hogy Kastankából egyszer az életben oroszlángondozó lesz. Már ezt a csúfnevet is azért kapta tőlünk, mert mindig olyan teddide-tedd- oda szerencsétlennek ismertük. Még az ötvenes években, ipari tanulóidőnkben láttunk egy szovjet rajzfilmet, abban szerepelt az elesett, minden bajt megtaláló, s hőseiesen mindig újrakezdő, és végül győzedelmeskedő kiskutya, Kastanka. És Kastanka pontosan olyan volt, mint a mi osztálytársunk. Kastanka nem most szerezte nekem az első meglepetést. ö, akiről azt hittük, hogy soha az életben nem mer majd szóba állni egy nővel, mindannyiunk közül elsőként nősült meg, mégpedig romantikus viharokkal övezve, s szülői engedéllyel, tizenhét évesen. Az ara egy nála majdnem kétszer idősebb, kéteshírű darusnő volt az üzemünkből. Mi tagadás, mindannyian ácsingóztunk utána, de valahogy egyikünk se akarta feleségül venni. Hülyének tartottuk Kastan- kát, és tulajdonképpen pokolian irigyeltük, mert Jutka, a darusnő eleve arra született, hogy a kamaszok könnyen beteljesíthető álma legyen. Kastanka elköltözött a munkásszállásról és azóta nem is láttam. — Mindjárt végzek az etetéssel, és a kezdésig dumálunk — mondta. A cirkuszi kocsiban rend és tisztaság. Odakuporodtunk az asztalkához. — Hát mesélj! — -mondtam. — Miről? — Ne hülyéskedj már! Mintha nem volna miről! Na jó, mondjuk arról, hogy miként keveredtél ide. — Nézd csak, ti engem kicsit mindig lükének tartottatok. Ne akarj most meggyőzni az ellenkezőjéről; igenis, valami tokkel- ütött alaknak, azért is adtátok azt a Kastanka nevet. Teljesen elfelejtettem már, csak most, hogy szóltál, jutott eszembe ... (Hát szóval azt hittem, inkább álmodozó vagyok. Például soha nem akartam vasesztergályos lenni, csak úgy hozta a sors. Hogy mi akartam lenni? Ezt, pajtás, még ma sem tudom. Keresem a helyem, vagy másként azt az állapotot, amelyben kellemesen érezhetem magam. — És most megtaláltad? — kérdeztem, és kese, megfogyatkozott haját, húsos száját, nagy orrát néztem. — Az majd elválik. — Mondd csak, az a hirtelen házasság is azért volt? — Talán. Azt hittem, ha megnősülök, valami olyan változás következik be, ami alapvetően mássá tesz. Komollyá, vagy valami ilyesmivé. Sokszor gondoltam arra, milyen jó volna, ha valami borzasztó csapás érne, mondjuk meghalna egy közeli rokonom, vagy mit tudom én, ami aztán meg- komolyítana ... Nem is megkomolyítana, hanem egyszer és mindenkorra erőssé, viharállóvá tenne. Hát ia házasságom ilyen volt. Jutka csak az előző férje miatt, dacból jött hozzám. Durva, iszákos állat lett belőle. Egyszer úgy megvert, hogy kórházba kerültem. Elváltunk, és akkor megfogadtam, hogy mindent újrakezdek, mindent elölről. Mindent a legelején! (Folytaik) Kisközösségek művelődése A különböző társadalmi szervek és mozgalmak — elsősorban a Hazafias Népfront — keretében az utóbbi években országszerte olyan kisközösségek alakultak, amelyeknek a tagjai a közös érdek, a közös érdeklődés, az élet minőségének javítása iránti szándék jegyében találták egymásra. Életünk egyre jobban priva- tizálódik, az emberek egyre inkább magukra maradnak, behúzódnak a saját csigaházukba; a sok munka után már ise idejük, se erejük arra, hogy ápolják a barátságot, hát még hogy közösen gondolkodjanak, cselekedjenek. Igaz, régóta vannak már például ifjúsági klubok, ám azok is túljutottak virágkorukon, a hetvenes évekbeli nagy mozgás lecsendesedett; a KISZ Központi Bizottsága az idén fölül is vizsgálta helyzetüket, más célokat akar kitűzni eléjük, igyekszik megújítani őket. Ugyanúgy kisközösséget szeretne teremteni, mint a Hazafias Népfront. A nagyobb közösség, a nemzet ugyanis csak a kisközösségek révén működhet. Akárhová nézünk, mindenütt a kisközösség óhaja bukkan elő. Hogy éppen mostanában erősödött föl ez a szándék, az korántsem nosztalgia — életbe vágó kérdés. A falvakban főleg gazdasági okok miatt még most is csökken a lakosság, pedig — íme, az egyik alföldi falu ábrája: „Községünk arculata, külső képe szinte teljesen megváltozott az elmúlt negyven esztendő alatt. A nádtetős, vályogfalú házak úgyszólván teljesen eltűntek, s helyettük korszerű lakóépületekből kialakult új utcasorok állnak. A község valamennyi utcája szilárd burkolatú, vezetékes ivóvíz-ellátás van, a közművelődés rendelkezésére korszerű klubkönyvtár áll, a közoktatás megfelelő körülmények között folyik.” Ezt a képet a Hazafias Népfront helybeli községi bizottsága festette abból az alkalomból, hogy csatlakozott a Hazafias Népfront Országos Tanácsának április 30-i felhívásához, amely a felszabadulás negyvenedik évfordulójának társadalmi munkával való megünneplésére szólította fel a falvakat meg a városokat. Az eredeti felhívás, tegyük hozzá mindjárt, azonban hamarosan módosult, s néhány cselekvőkész község a társadalmi munka mellé a valóságos közösségek létrehozatalának a szükségességét hirdette meg. Abban az alföldi failuban, amelynek önarcképét fölvillantottuk, sok minden korszerű. De vajon mekkora az a klubkönyvtár, hányán járnak oda, mi van benne, milyen könyvek, s milyen igazából az élet? Van-e ott közösségi élet, mint a régi olvasókörökben? Főleg a szegényparaszti agrárolvasókörök, a munkásotthonok olyanra mutattak példát a század végén, a századfordulón, amelyet ma is érdemes volna megszívlelni, új módon föltámasztani. A Hazafias Népfront azt javasolta a falvaknak, a városoknak, hogy mintájukra kíséreljék meg az egész község, az egész kerület vagy -egy-egy lakótelep igényeit kipuhatolni, fölmérni, s a könyvtárban vagy a művelődési házban „közösségi házat” teremteni. Akár kuglipálya, biliárdasztal is lehet benne, miért ne, de főleg az egész lakosság életmódját fejlesztő-alakító, a művelődés, a kultúra egészét szolgáló létesítménysor. Már kevés az, hogy minden utca szilárd burkolatú. Hogy ennél többre törekedjünk, azt a Hazafias Népfront legutóbbi kongresszusa és az Olvasó Népért Mozgalom tavalyi gárdonyi konferenciája fogalmazta meg. A könyvtáraknak egyre kevesebb az olvasója, a művelődési házakat egyre kevesebben látogatják; mind a kettő mindenkié, igazából tehát senki sem érzi magáénak. Az az elképzelés is felvetődött, hogy esetleg még művelődési egyesületek létrehozatalával is meg lehetne próbálkozni. Tagdíjat szednének, s az olvasókör, a közösségi ház magamaga fönntartásához pénzzel is hozzájárulna. Ez a gondolat akár életképes, akár nem, az mindenképpen rokonszenves benne, hogy el kellene érni: az emberek magukénak tekintsék a művelődés, a közösségi élet színhelyeiül szolgáló létesítményeket: a művelődési otthont, a könyvtárat, a sportpályát, a játszóteret, tehát minden olyan közösségi terepet, amelyet „intézményesítettsége” folytán a lakosság nem érzett eléggé belülről is a magáénak. , S a kisközösségek életének mi lenne az értelme? Mi lenne a cél? A Hazafias Népfront kisközösségi munkacsoportjának a tervéből idézünk: „A szervezett közösség és az azt alkotó egyének társadalmi és személyes boldogulásának segítésére, a szocialista életmód alakítására, a tartalmas, harmonikus, egymás becsülésére épülő együttélés alapjainak erősítésére, az emberi környezet védelmére, kulturált fejlesztésére, a természet és a társadalom tör- vényeinek-törvényszerűsé- geinek vagyis a tudomány eredményeinek megismertetésére és az ember szolgálatába állítására, a szépség felismerésére és megbecsülésére, a nemes emberi tulajdonságok, mint a segítőkészség, az igazságosság, a türelem, a példaadó cselekvőkészség értékként való elismertetésére ..törekednének. Néhány község népfrontbizottsága az idén nyáron már össze is gyűlt, elhatározta, hogy efféle művelődő kisközösség magvát létrehozza. Csendben dolgoznak, a községek nevét azért nem is említettük. Már városrészek is jelentkeztek. Ezt a kezdeményezést a közelgő negyvenedik évforduló teremtette, de azzal, hogy semmiképpen sem kötődhet egyetlen jubileumhoz, csak akkor van értelme, ha anélkül is élni fog. Gy. L. Negyven éve jelent meg a debreceni Néplap Negyven esztendővel ezelőtt, 1944. november 15-én jelent meg a Hajdú-Bihari Napló elődje, a debreceni Néplap első száma. A felszabadult Debrecenben elsőként, kétoldaínyi terjedelemben napvilágot látott újság impresszumában ez állt: „Kiadják a debreceni kommunisták.... A lapot dr. Tariska István klinikai ideg- gyógyász orvos a Márciusi Front egyik debreceni vezetője, s a város felszabadulása után Debrecen kommunista pártszervezetének titkára szerkesztette. Ennek az újságnak a hasábjain jelentek meg a felszabadult országrészben megalakult új államhatalmi szervek nagy jelentőségű dokumentumai. A Néplap utóda, a Hajdú- Bihari Napló jelenleg naponta több mint 80 ezer példányban jut el az olvasókhoz. Az évforduló alkalmából a lap november 17-i, szombati száma négyoldalas mellékletben emlékezik meg négy évtizedes történetéről.