Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

6*

NÉPÚJSÁG, 1984. október 6., szombat

Együttműködés a jövő javára

Beszélgetés a Banska-Bystrica-i Pedagógiai Fakultás dékánjával

Az elmúlt napokban az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára látogatott a hasonló feladatkört betöltő besztercebányai felsőoktatási intézmény delegációja, amelyet dr. Ludovic Visnovszky professzor vezetett, aki dékáni minőségben — ez a beosztás nálunk a rektori megbízatásnak felel meg — irányítja az ottani nevelőoktatógárda munkáját.

Kollégáival együtt azért érkezett, hogy értékelje az eddigi együttműködés tapasztalatait, s megkösse illetve aláírja azt a megállapodást, amely a következő öt esztendőre szóló közös programot taglalja.

A közérdeklődésre számot- tartó témáról beszélgettünk vele, elidőzve a nagyközönséget is érdeklő, foglalkoztató, a honi pedagógustábor számára is kamatoztatható információknál.

Kedvező mérleg

— A közeledés 1965-ben kezdődött, de hivatalossá csak 1971-től vált. Miként értékeli az azóta eltelt időszak tapasztalatait?

— Jó érzés arról szólni, hogy szavak helyett mindig tettekkel érveltünk, így aztán lendületesen léptünk előbbre. Ezzel az alapállással magyarázható, hogy van mivél büszkélkednünk. Megvalósult a tanárok és a hallgatók rendszeres cseréje. Azt hiszem senkinek sem kell bizonygatnom ennek hasznos, feltétlenül gyümölcsöző voltát. A pedagógiai kutatások terén is összehangoltuk cselekedeteinket, átvéve egymástól mindazt, ami a felek javára vált. Kíváncsiak voltunk kollégáink szakmai konferenciáira. Nem feledkeztünk meg arról sem, hogy kiadványainkat megküldjük barátainknak, s ők készséggel viszonozták ezt a szívességet. Egyes publikációnkban helyt adtunk az egriek munkáinak, s ők is gondoltak ránk, igényt tartva értékesebb írásaink közzétételére. Ügy vélem: ezek a tények önmagukért szólnak, felesleges mindenféle kommentár. Csak azt hangsúlyoznám, hogy legalább ennyit értek a személyes találkozók, hiszen ilyenkor folyvást erősbödött az a kötődés, amely már a rajtkor komoly fundamentumot jelentett valamennyiünk számára.

A nevelés frontján

— Mit ígér az újabb öt évre formált egyezség, tartalmaz-e különösképp figyelemre méltó mozzanatokat?

— Megőrizzük, továbbviszszük azt, ami bevált, ami igazolta életképességét.

Emellett arra törekedtünk, hogy bővítsük a jövő javát szolgáló elképzelések körét. Partnereink úgy látták — eddig szerzett élményeik birtokában —, hogy a hallgatók, a leendő tanárok világnézeti, kommunista nevelésében magvas eredményeket produkáltunk, épp ezért arra kértek bennünket,,. hogy adjuk át nekik nevelési terveinket, mivel az a véleményük, hogy érdemes tanulmányozni, mérlegelni ezeket. Jó érzés arról szólni, hogy ötletek tárházát ajánlhatjuk nekik, hiszen régóta erre a rendkívül fontos kérdéskörre koncentráltuk

energiáinkat. Azt kutattuk — méghozzá az egyes tanszékekre lebontva —, hogy milyen módszereket kell hadba vetni, melyek a leghatékonyabb fogások, hogyan lehet az ifjúság gondolat- és érzelemvilágát értően elkötelezetté formálni.

A mind tökéletesebbé mintázódó harmónia egyértelmű jele az is, hogy együttműködünk az oktatógárda szellemi pallérozásában is. Nem lesz akadálya annak, hogy az egriek közül jó né- hányan nálunk doktoráljanak. Biztosítjuk a kandida- túrára való felkészülés feltételeit is. Akik vállalkoznak erre, minden támogatást megkapnak tőlünk, s a pozsonyi egyetemen védhetik meg disszertációjukat.

Tippek a töprengéshez

— Önöknél 1976-tól megvalósult az az egységes tanárképzés, amelynek már az ötlete is felkavarja nálunk az indulatokat. Hazájában zökkenők nélküli volt-e az átállás? Legalább ennyire érdekli pedagógusainkat az, hogy milyenek a gyakorlati tapasztalatok.. .

— A téma annak idején körünkben is jókora vihart kavart. Sokan színvonaleséstől tartottak, s arra hivatkoztak, hogy a főiskolák nem képesek felnőni az egyetemek szintjére. Aztán teltek az esztendők, s lehiggadtak a kedélyek, mert a kétségtelen sikerek a nagyszabású vállalkozás létjogosultságát bizonyították. Az

eleinte „kényszerűnek” tűnő házasság ugyanis felhőtlen friggyé vált, persze nem máról-holnapra, hanem fokozatosan. Ma már bízvást állíthatjuk, hogy az előnyök köre számottevő. A korábbi vágyálomból valóság lett: a friss diplomások gyakorlati hangosságához egészségesen ötvöződött a tudósformálás ismerettára. Az életbe kikerülő nevelők ugyanis nemcsak a katedrán mozognak magabiztosan, hanem szakmájuk, hivatásuk avatott mesterei is, akik elsajátították a kutatómunka, a búvárkodás fortélyait is. Intézményünk — egyébként ebben az esztendőben ünnepli megalakulásának harmincéves jubileumát. — felnőtt a magasabb követelményekhez. Az induláskor mindössze egy docens tevékenykedett nálunk, jelenleg negyvennégyen vannak. Mellettük egy kolléga lett a tudományok doktora, hetvenen kandidátusok, nyolcvanhármán most készülnek disszertációjuk megvédésére. Az eltelt idő tehát a bizakodókat igazolta. Másokkal együtt vallom, hogy ez a fordulat az ifjúság javára vált. Ugyanígy a jövő hasznára lesz az a folyvást terebélyesedő együttműködés, amely az egri és a besztercebányai főiskolák között kovácsolódott. Mindannyiunk elégedettségére, örömére...

Pécsi István

BALÁZS JÓZSEF:

A vízbér

11/2.

— Ne adjon nekem csekket — emelte fel a kezét Szilágyi Elona, de a hangjában nem volt semmi bántó.

— De ezért a világon mindenütt fizetni kell, ezt a vizet tisztítják, olyan mint a városi víz, semmiben sem különbözik attól.

— Tudom, nagyon jól tudom — válaszolta egyetértőén.

A Társulástól jött nő egyszerre csak nem értett semmit, mintha segítséget kérne, megfordult, s a kapu előtt várakozó autóra nézett.

Szilágyi Elona a beállt csendben elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre megmondja:

— Azért ne adjon csekket, mert én nem fizetek a vízért.

— Nem fizet? — fordult meg a szürke kosztümös.

Szilágyi Elona bement a konyhába, és egy lila hokedlit hozott a lugas alá, intett a nőnek, hogy üljön csak lie nyugodtan. A nő leült.

— Nem fizetek... — így Szilágyi Elona, és megigazította fejkendőjét.

— Bizonyos kedvezményeket másoknak is adtunk — jut eszébe a nőnek.

— Nem kérek kedvezményt, semmilyen körülmények között nem fizetek — ismételte rendíthetetlenül Szilágyi Elona.

— Semmilyen körülmények között — suttogta csak úgy magának a nő, valamiképpen ezt a kifejezést idegennek érezte az idős nő szájából.

Mert harag, megbántott- ság most sem voft Szilágyi Elona hangjában.

— És azért nem fizetek — mondta Szilágyi Elona —, mert az nekem jár.

— Ki tartozott? — a nő most már teljesen elbizonytalankodott.

— A világ. Az emberiség. Az ország. A sok mindenféle ország. Az is lehet, hogy csak egyetlenegy ember, vagy kettő. Volt időm gondolkozni rajta. Leginkább Magyarország tartozik nekem, kérem. Lassan már negyven éve. ősszel lesz negyven éve, hogy megkaptam az értesítést: az uram hősi halált halt a hazáért. Odamaradt a fronton. Ezért határoztam el, hogy nem fizetek; az uram haláláért ennyi jár nekem: a vízbér. Ezt elengedheti nekem az ország. Ennyi belátással lehetnek.

A Társulástól jött nő felnézett a lugasra, majd a kert felé. Zavarában nem jutott eszébe semmi. Any- nyit érzett csak, abban bizonyos volt, hogy ez az idős asszony itt mellette sohasem fogja kifizetni a vízbért.

— Gyerekei vannak-e? — jutott eszébe hirtelen.

— Vannak. Egyedül neveltem őket. Már csak azért sem fizetek. Merthogy ez is tartozás nekem.

— Hol vannak? — kérdezte tovább a nő.

— Egy eltűnt. Negyven- nyolcban elment kalauznak, azóta nem jelentkezett, belelökte valaki a nagy vízbe ott a városba. Volt egy fiam, az Törökországon át egészen Argentínáig hajózott. Tizenhat éves volt akkor. De nem tudok róla semmit. Aztán van még egy, annak saját családja van, szép élete, innen nagyon messze ment férjhez. Ha arra gondol, hogy rajta be lehetne hajtani a vízbért, rosszul teszi. Nem azért, ment szegények, merthogy van mindenük, de én megeskettem: ezt a vízbért soha senki ki nem fizeti a családból. A szegény jó uram halála miatt. Ha meghalt a hazáért, akkor én is szeretnék valamit kapni.

— Csakhogy ilyen rendelet nincs, én nem is tudom — gondolkodott hangosan a Társulástól jött nő. — Ez olyan dolog... a háború, akkor én még nem is étiem,

csak filmekből, meg a televízióból hallottam ezekről. Csak annyit tehetek, hogy elmondom a főnökömnek.

— Azt lehet — bólintott Szilágyi Eleonóra.

Kis szünet után a Társulástól jött nő felállt a hokedliről.

— Egy kicsit körülnéznék a kertben, az udvaron. Olyan gyönyörű veteményese van a néninek, hogy ilyet még sehol nem láttam, s ott a kert végében nő a kapor, szeretnék közelebb menni... — bizonytalankodott különös kérése miatt a nő.

— Adok én kaprot, kedvesem — így Szilágyi Elona, és együtt mentek le a veteményes végébe. — Ha erre jár, csak jöjjön, kedvesem — biztatta Szilágyi Elona a nőt —, egy kis kaprot mindig tudok adni.

Közben az utcáról autókürt rikoltott sürgetően.

— Elnézést, de nekem sietnem kell — torpant meg a Társulástól jött nő. — Majd egy másik alkalommal, ha erre járok, beugróm. Még több helyre kell mennem, egyébként is várnak, egy félórája már.. ..

— Egy félórája — motyogja magában Szilágyi Elona, és elindult ő is a kapu felé, hogy megnézze magának azt a várakozó autót, de mire a kapuhoz ért, az autó már kifordult a nagy útra, ami a városba vezetett.

Vége

Grafika, mozaik, szőnyeg

A Tavasz című mozaik

Az idén részesült „Érdemes művész” kitüntetésben egy Magyarországon otthonra lelt, nehézsorsú görög művésznő, Makrisz Zizi. 1951-ben jött Franciaországból Budapestre, férjével, Makrisz Agamemnonnal együtt.

Eredetileg festőnek készült. Tanulmányait Párizsban, a Képzőművészeti Akadémián végezte. Grafikai hajlandósága hamar kiderült. Ma is vérbeli grafikus, bár az elmúlt évtizedek során érdeklődése a faliszőnyeg (gobelin), később a mozaik felé fordult. Munkáin mindig a rajzból indul ki, akár grafikát, akár. mozaikot, vagy faliszőnyeget készít. A nálunk töltött évtizedek végleg hozzánk kötötték. Itt érett művésszé, itt formálódott jellegzetes, a modem francia ízlésvilágtól megérintett stílusa. A konstruktivista kompozí- ciós módszereket ötvözi össze művein az elvonatkoztatott természeti élményekkel mind dekoratívabb megoldásokban.

Élményeit elsősorban grafikáin rögzíti, ezek állnak legközelebb a valósághoz. Itt elevenedik meg élete, visszaemlékezései a küzdelmekkel teli évekre. Nagysikerű sorozatban örökítette meg görög- országi börtönökben töltött hosszú rabságát. Naplószerű- en hiteles képet rajzolt a függetlenségéért, a demokrácia kivívásáért bátran küzdő kis ország népéről, neves és névtelen hőseiről. Sok rajza született utazásai során, Kínában, Kubában, a Szovjetunióban (Oroszország, a déli köztársaságok, Szibéria, Távol-Kelet).

A gobelinművészet felé a francia falikárpitművészet új fellendülése vezette, de csak hazánkban kezdett góbéimnál foglalkozni. Formanyelvére leginkább a dekoratív, lírai absztrakció jellemző, a színek patikamérlegen mért egyensúlyával. Műveivel nagy sikert aratott, nemcsak Budapesten, hanem Párizsban, Athénban és a távoli Peking- ben, Havannában, Mexikóban is. Felfelé ívelő életpályáján egy sor nagy nemzetközi seregszemlén is részt vett, az Intergraphique-on, a velencei és ljubjanai biennálékon. Sikerét elsősorban egyéni formavilágának, művei mély líraiságának köszönheti, amellyel megigézi a korszerű művészi kifejezésformákban járatlan látogatót is.

Nagyméretű faliszőnyegei az Iparművészeti Múzeumban és több állami intézményben, így a Televízió reprezentációs helyiségeiben is láthatók.

Görögországi utazásai vezették el új kifejezési eszközéhez a mozaikhoz. Az apró, színes muranói üvegtöredékek, dunai és bulgáriai kavicsok, ásványszemcsék a természet sokarcúságát, meg- változhatatlanságát jelentik számára.

1964-ben kezdett el mozaikkal foglalkozni. Az új anyaggal folytatott kísérletezések során stílusa átformálódott. A kiindulási pont a kollázs, a különféle anyagokból ösz- szeállított, kontstruktív kompozíció és színséma, amely a mozaikkép nagy alapformáinak és színfoltjainak’ sommázatát, mintegy képletét. mutatja. A végleges megoldást maga a mozaik „diktálja”. A mozaik szigorú, kegyetlen anyag — mint mondja — előírja a maga stílusát, korrigálni nem lehet, 24 óra alatt megköt”.

Makrisz Zizi azonban rövid idő alatt megtalálta sajátos kifejezésformáját,

amelyben nem köti meg sem a kezét, sem a fantáziáját semmiféle hagyomány, még az ókeresztyén bizánci mozaikok több évszázados tradíciója sem. önállóan bánik az anyaggal, melyet nagy kompozícióin valamely természeti élmény távoli emlékképéből kiindulva konstruktív szerkezetű monumentális dekoratív látomássá alakít.

A Karancs Szállóba készített mozaikján a salgótarjáni ipari tájat, a balatonszéplaki Acélmű üdülőjében pedig a nyári Balaton képét ábrázolta a színek költészetéből fakadó líraisággal. Űj találmányai kisméretű, festmény- jellegű mozaikképek, melyekkel művészi indulásához kanyarodik vissza, széles skálán rögzítve élményei mellett természet- és életszeretetét. Megjelennek rajtuk a kék tenger által körülölelt görög szigetek, kanyargós, macskaköves utcás városkák egymáshoz ragadt háztetőkkel, apró templomokkal, a Duna vizében tükröződő házsoros magyar tájak, a sok kompozícióján visszatérő, életet adó nappal. A sík és tér bonyolult viszonyait ábrázolja rajtuk a valóság újabb rétegeinek meglepetésszerű feltárásával. „Leghőbb vágyam — vallja — hogy közöljem másokkal mindazt, amit érzek, ami megindít és legnagyobb örömöm, ha látom, hogy Sikerült."

Brestyánszky Ilona

Makrisz Zizi és Louis Garard a Karancs Szálló mozaikját rakja össze

(MTI fotó—KS)

Makrisz Zizi műhelyéből

(Fotó: Szántó György)